Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
1987. augusztus 29., szombat o ÜNiiUkf-M Gerencsér Miklós: Színészbejáró Mindenki hordoz magában olyan vágyat, amiért mások kinevetnék. S ha ne adj isten: teljesül egy ilyen vágy, az ember csakugyan nevetségessé válik. Persze könnyen beszél az, aki már tanult a maga kárán. De két nappal ezelőtt még én boldog, hiszékeny voltam, és emeletes butaságomban elvittem megpatkoltatni a vesszőparipát. Ahogy egy magára sokat- adó fiatalemberhez illik, pedánsra glancoltam magam, és kiültem sörözni a csónakház elegáns teraszára a verőfényes délutánban. Gyűr- hetetlen nadrágom, nyesett orrú cipőm, ropogós panamaingem és vitamindús egészségem az ifjúság boldog érzésével töltött el. Már-már nyegle nagyképűséggel pillantottam le a Dunára, amely ráérősen ringatta ananászsárga, lakktól ragyogó motorcsónakomat. A bőség e csendes, ünnepélyes tömkelegében Rózsira gondoltam, aki most a Posztógyárban a végtelenül hosz- szú vég fölé hajol, és műstoppolja a szövéshibákat, akit pedig táguló tüdővel, újjongva röpítettem volna végig a hűs Dunán ebben a forró délutánban. Igazán, csak ez hiányzott a teljességből, hiszen kedvem mellé ráadásul időmilliomos voltam: hatra járok dolgozni, és kettőkor már a lukacsos bádogszekrényben alszik az overall. Rózsi járt az eszemben, de helyette egészen más lépett a teraszra. Fennakadt a szemem. Nem csalás, nem ámítás. Viki volt, a szőke leopárd, városunk jegesméltóságú színészcsillaga, aki miatt egészen épelméjű ifjak zuhantak búskomor szerelembe. Rózsit egy pillanat alatt letörölte a tábláról. Ahogy előrelépett hanyag ringással a korláthoz, s ahogy néztem feszülő nadrágját, meg a pipacsmintás blúzára hulló zuhatagot, mindjárt emlékeztem, hogy engem is kivert már a forró hideg ezért a szőke leopárdért. Markába szorította szívemet az a bizonyos régi vágy, amelyről még nem tudtam, hogy nevetséges. Viki felém fordította mindig nevető, gyönyörű arcát, s mintha ő nagyvilági utazó, én meg a hordára lettem volna, kényesen megkérdezte : — Elég hideg a sör, fiatalember? Még soha nem esett nehezemre az anyanyelvemen beszélni, de most a szájpadlásomhoz tapadtak a szavak Alig tudtam őket napvilágra tuszkolni. — Izé... ez már nem Meglangyosodott. Negyedóra múlva a motorcsónakomban ült. Helye sebben feküdt. Bikini fürdőruhában. Nem tudom, a nap égette-e jobban az arcomat, vagy az ő zsemleszínű bőre. Ekkor értettem meg, mit jelent egészen pontosan, ha kutyába se veszik az embert. Ahogy elém tárta valamennyi báját, az több volt, mint elszomorító. Eleinte ugyan fölborzolta a nyugalmamat, de később szégyenkezve eszméltem, hogy ez a nő nem néz engem férfinak. Ügy forgatja, illesztgeti magát a nap felé, mintha csak egy kutya bámulná. De azért szóba ereszkedett velem. — Maga mérnök? ... — Nem. — Hát? Cselédkönyves orvos? — Az sem. — Hát akkor? . . . — Horizontál esztergályos vagyok a Szerszámgépgyárban. Iskolai végzettségem gépipari technikum, magasságom százhetvennyolc centi, súlyom nyolcvannégy kiló. Skarlátom, szamárköhögésem nem volt, himlő és diftéria ellen beoltottak. Mire kiváncsi még?... Dühömben ropogtattam a szavakat. Aztán a végsőkig fokoztam a motor bőgősét, hogy ne halljam, hogyan nevet a nő. Epésen gondoltam, hogy ennek ugyanúgy csak a mérnöknél kezdődik az ember, mint ahogy kétezer forintnál a cipő. Később mégis egészen jól elbeszélgettünk. Immár nem tekintett holmi mohószemű kutyának. Kiteljesedő önbizalmam birtokában bátran megkérdeztem: — Mikor találkozhatnánk? Pajtásként, cinkosan egyezett bele: — Holnap este hétkor, a színészbejárónál. Talán este hétre végzünk a próbával. Die lehet, hogy várni kell. Megvár? Amikor este tízre elmentem Rózsi elé a Posztógyár kapujához, remekül sikerült a hazudozás. Szóról szóra elmondtam mindent, ahogy történt. Csak éppen Viki helyett egy rücskös képű barátom napozott a motorcsónakon. Nem tudom, mi történhetett Rózsival, de hetek óta nem láttam ilyen jókedvűnek. Jöttünk a külvárosi, gömbakácos utcákon, és be nem állt a szája. Kis feketerigó. Kedve és arca egyaránt hamvas volt, a reggel üdeségét árasztotta magából, pedig már az este is a végét járta. Boldog mohósággal szusszantotta: — Fagylaltot kívánok! Beültünk a Rozmaring cukrászda lugasába. Rózsi, mint valami maláj szűz, álmosítóan szép volt, ahogy ült a fátyolvirág sátora alatt, lenge kartonruhájában. Gyermeki odaadással kanalazta a csokoládé fagylaltot. Rámnézett, kedvesen megcsodált, s a szemén föl- izzott az öröm szentjánosbogara. — Nagyon fess vagy. Ne öltözz ki így, mondtam már. Valaki elszeret mellőlem. — Kellek is éh valakinek — morogtam kényszerű vi- gyorral. Ezen a napon már másodszor esett nehezemre az anyanyelvemen szólni. Megfogadtam, hogy nem megyek el a színészbejáróhoz. De másnap este hétkor azért ott voltam. Igaz, nem egyértelmű lelkesedéssel. Vitt a hiúság, meg a kíváncsiság. Meg az a régi vágyálom. Hányszor engedtem szabadjára vakmerő fantáziámat, hányszor képzeltem el ezernyi változatban, hopv én a Vikinek udvarolok! Amikor kamasz voltam, minden héten igazolványképet csináltattam az apjánál, reménykedve, hogy Vikit ott taállom a műteremben. Aztán naponta bejártam sürgetni a képeket, holott világosan értésemre adták, hogy csak a jövő hét közepén lesz kész a rendelés. Én akkor mindenhová beiratkoztam, ahova igazolványképet kértek, csakhogy megfelelhessek a fotográfus firtató kérdéseire. Én balga, honnan tudhattam volna akkor még, hogy rajtam kívül zászlóalj- nyi hősszerelmes folyamodik ugyanehhez a szánalmas trükkhöz. A fényképész kirakata tele volt a sok bamba, szerelmes pofával, közöttük Viki életnagyságú portréja mosolygott egyszerre csábosán és egyszerre kárörvendőn. Volt időm a kamaszkori romantika lázálmaira gondolni, mert nyolc óra elmúlt, de Viki még mindig nem jött. Ácsorogtam a színészbejárónál, amely tömör közönnyel hallgatott az orrom előtt. Olyan elutasítón rekesztett ki, mintha nem is kapu lett volna. Fogyatkozó türelmemet az emlékek mozijába csábítottam, hogy új erőre kapjon. Hiába. Már kilenc óra is elmúlt. Kétségbeesetten pörgettem vissza a legszebb emlékeket: Viki a korcsolyapályán, lendületesen rajzolja a koszorút a jégre, andalítóan kecses őzugrás satöbbi. Viki első premierje. Virágeső, könnyező nagynénik, kevély nagybácsik satöbbi. Jöhetne már, hogy az a ... Rózsi mindjárt végez. Ügy tudja szegény, hogy az egyik brigádtag házát segítem építeni. Mennyi hazugság. Akár a könnyelmű kölcsön: nagyvonalúan bánunk vele, és elfelejtjük, hogy egyszer szá- monkérik. Végre, csakhogy megnyílik ez az erődkapu. De Viki helyett egy harcsabajuszú legényforma lép az utcára, rajzlapköteg a hóna alatt. — Tessék mondani, vége a próbának? — kérdezem reménytelenül. — Miféle próbának? — néz végig a harcsabajuszú. — Itt nincs semmiféle próba. Milyen jó, hogy sok egyéb mellett káromkodni is megtanultam. Pusztító jégesőt szórok az egész világra, íw rohanok a taxiállomáshoz. Dörren mögöttem a Lada ajtaja, odavakkantom a sofőrnek: — Posztógyár! Rózsi biciklivel jött ki. Biztos jele annak, hogy nem számított rám. A nyakamba repült, a biciklit visszatolta a megértő portás. • Jaj, de jó volt magamhoz szorítani a kocsiban. Bűnbánóan megsimogattam azt a kis vidám arcát, s miközben ő gyanútlanul tűrte a becé- zést, én végképp kiűztem vágyaim paradicsomából a szőke leopárdot. Mégis hálás vagyok Vikinek. Nem patkolta meg a vesszőparipámat. Nincs többé olyan vágyam, amiért kinevethetnének. De Rózsinak elmondom az esetet, hadd nevessen. Neki szabad. Vagy jobban teszem, ha hallgatok? ... Attól félek, nem fog nevetni. Mégis elmondom, ígérettel, pénzzel, becsülettel utálok adós maradni. Kántor Zsolt: Kötetlen témaidő az ÉLET megfakul és átfonja a magáiig egyetlen perc az arc a Teljes Időből peregnek szavaid ropognak az óralap csontjai számok, tekintetek jég a lelked hajadba rázza pelyheit az elmúlás háló terül éjszakádra: jövőd Fodor András: Találkozás A nyújtózó emlékű kék'hegyek futó szemembe ugranak a partról, és távolból, áttetsző égi párnán, szabadot, tisztát egyengetve hátán, feszíti ágyát nékem is a tó. A hosszú szél zöld hullámokat lökdös, rezgeti ingem selymét s így repes: — No kiskomám, látod, itt így csinálom... Én bólintok: — Ismerlek, kellemes, te loptad ki a víz szagát a rétre, langy szárnyad engem ott is igy emelt, — szólok — s míg fejem fordítom utána, arcomra ő mosolygós fürtöt ejt. A víz habkarját tartva lomha keccsel nyúlkál felém mohos kövek közül. — Hát megjöttél? — liheg, mint jó komondor, mely kéretlen is lábaihoz ül. MÖgüle egy-egy kíváncsi taraj ágaskodik hasadt, fehér bozonttal, amint zuhanva bukik le a mélybe, lassú hullámok hentergetik feléje: — Ügy kell! Mit bámulsz! Hiszen ismerős! Jerzy Harasymowicz: Ajándék Megvettem neki a költészet napernyőjét metaforák piros bojtjaival Bár hollófekete haja van nagyon fehér a kánikulában kell hát a napernyő Költészet napernyőjét biztosan régimódi ajándéknak találja Magával viszi majd párszor aztán otthagyja a szekrény mögött De szerencsére sokszor lesz még szükség a költészet napernyőjére Az ilyen ajándék sok örömet hoz Szokolay Károly fordítása Katona Judit: Ballada Nagyságákat szolgáltak és remegtek, hogy szüzességüket mégis elveszik, hogy tisztaságuk, mint a téli hó agyontaposva csak bepiszkolódik. Megesett lányok, rozmaringvirágok, kik sírtatok, mert megfogott az átok vagy kiskonyhák sötétlő zugában sírni kezdett az éhes csecsemő: elvitt vigadni liget, utca, bál, néma árnyatok riadtan megáll s könnyben fordul a megkereszteletlen lelenc a nyárfák s szárkúpok alatt, kápolnák mellett cipösdobozokban. Fénylik holt árvák csontváza ma is, lehet lidérc, de lehet csillag is •* és ott bolyong nyugtalan szívetekkel az ifjúság. Vergődik szárnytalan, mert eltékozolt, szép s boldogtalan. Büki Attila: Elidegenedés aminek ára van vagy értéke lesz most az a fontos minden más körítés ecetes kötés a kézen Székelyhídi Attila: Régi kút Gyulán
