Békés Megyei Népújság, 1987. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1987-08-19 / 195. szám

1987. augusztus 19., szerda

Színházi levél Szegedről

Rockopera a Dóm téren

Varga Virág vitézkedése

Örök igazság: a nagy művek attól nagyok, hogy lényegük minden időben érvényes. Érvényes, amikor napvilágra születnek, érvényes később, érvényes száz esztendő múlva, és érvényes azután is. Victor Hugo A nyomorultak című hatalmas regényfolyama ilyen: gigantikus harc a jó és a rossz között, valójában az emberi világ két örök oldala között azért, hogy végül is az emberi szó, a szeretet, az igazság győzzön. De győz-e? A rettenetes, . mindent próbáló küzdelemből a Jean Valjean- ok kerülnek-e ki győztesen? Vagy a Jean Valjean-ok örök üldözője, a legalább annyira hittel gonosz Javert- eké a győzelem?! Örök idők örök kérdései, melyekre örök idők óta él a reményteli válasz: igen. És melyekre örök idők óta tudott a válasz: a Jean Valjean-ok mindig elbuknak, a Javert-ek a túlélők.

Nem meglepő tehát, hogy ebben az értékeit vesztő, átformálódó világban A nyomorultakból írt rockoperát Claude-Michel Schönberg, Alain Boublil és Herbert Kretzmer, és az sem, hogy az opera világsiker. És most,

1987 nyarán megérkezett Szegedre, a Dóm térre, a kéttornyú templom elé, a szabadtéri játékok színpadára, ahol a péntek esti premieren (a szerzők jelenlétében) hatezren voltak tanúi a szegedi sikernek, egy (bizonyos tekintetben) a tavalyi Szupersztár-produkciót is fölülmúló, tüneményes színhá- 'zi estnek.

A színházi titok újbóli megfejtéséhez vezetett közelebb ez a szegedi ünnep: újabb példáját adva annak, hogy a színház teljes hatás- rendszere az érzelmek megragadására épül, hogy a színház (ahogyan Szinetár Miklós, a rendező nyilatkozta egy helyütt) „ősi misztériumjogát” kell visszaadni ahhoz, hogy újra a tömegeké lehessen. Nos, A nyomorultak rockoperai változata első helyen figyel erre a nem egyszer félredobott, lekicsiny- lett, túlmagyarázott és megbélyegzett lényegre, amikor zenéje, szövegkönyve, dramaturgiai felépítése, maga az előadás elsősorban erre figyel; gondolatai innen indulnak el és ide érkeznek vissza; az egész összhatás ezt sugarazza (néha) szinte megbénító erővel. Mi teszi

ezt? A zene? Schönberg szintézist teremtő muzsikája, hol rockritmusban, hol háromnegyedes ütemben? A lelemény, ahogyan a Victor Hu- go-i remekműből Alain Boublil megírta a szövegkönyvet? Amiért a versszövegek jók és nélkülözhetetlenek? Hogy mindenfajta operai tapasztalat ellenére ezek az énekesek (és színművészek) egyetlen kötőszót sem hagytak az érthetetlen- ség süllyesztőjében?

Amennyire zaklatottak ezek a kérdések, annyira jelzik a péntek esti premier igazán ritka élményeit, az ott jelenlévő hatezer részességét a varázslat óráiban, este fél kilenctől éjfélig.

Szinetár Miklós (mint azt megelőzően több lapban is nyilatkozta) egyrészt arra vállalkozott, hogy a nagy, romantikus történetben az érzelmek szerepének kellő intenzitást adjon, másrészt, hogy szuggesztíven idézze meg a kort a Dóm tér adottságai közepette. A vállalkozás nagysága vitathatatlan, Szeged (és az odalátogató tízezrek) nagy nyeresége. Ezen az előadáson úgy látszik, összejött.minden. A hatalmas tablóképeket és a

legintimebb jeleneteket is precízen kidolgozó rendezői nagyvonalúság és biztonság, a szereplők és szerepeik sikert kovácsoló találkozása, a látvány (díszlettervező Fehér Miklós), a jelmezek (jelmeztervező Horváth Kata), a sodró és kifejező koreográfia (koreográfus Krämer György), az óriás zenekar minden részletében tündökletes hangzása (karnagy Makiári László), és ami itt felemelhet vagy porba sújthat: a hangosítótechnika kifogástalan jelenléte, értő használata, mely végre többet figyelt az emberi hang és a zene plaszticitására, mint a falakat rengető decibel- Forma egyre.

A színházi levél, mely Szegeden keltezve érkezik a Körösök vidékének olvasóihoz, végül is arról kell,' hogy beszámoljon: miféle érdemes, a finálé után sokáig szűnni nem akaró tapsot, tetszés- nyilvánítást váltott ki A nyomorultakban szereplő művészek sora, első helyen Vikidál Gyula reveláció erejével ható Jean Valjean-ja énekesi és színészi vonatkozásokban egyaránt. Az István, a király Koppány vezére itt a lélek zenéjét is képes volt (és milyen nagyszerűen) megszólaltatni, a bölcs rézignáció is lényege lett, megmaradva a műfaj sajátosságain belül, csak éppen kibővítve annak köreit. Végig hittünk benne, szenvedése, harca, küzdelme örök üldözőjével, a gonosszal felkavaró, felejthetetlen. Lehetetlen és szükségtelen a további sorrend. Szombathy Gyula mint Thenardier, Hámori Ildikó mint Thenar- dierné a mozdíthatatlan gonoszság példái; Makrai Pál a Jean Valjean-t üldöző, a hatalmat szolgáló kopó: keményen felrajzolt Javert; Kútvölgyi Erzsébet mindent tud, ami Fantine-t a szenvedés nyomorultjává teszi; Nagy Anikó drámai erejű Eponine, a szerelmes Cosette szerepében csillogó hangú Csarnóy Zsuzsa, és tiszta szívű Márius, a szerelmese: Sasvári Sándor. Végük ott az énekben-táncban tökéletes kar, a tömeg jelenetek nélkülözhetetlen kelléke.

S hogy ne mindenben csak a felső fokok jussanak szóhoz, az egy-két pillanatnyi üresjárat talán a műszak hatalmas erőfeszítését jelezte, és (az ízlések valóban különbözhetnek) az első rész zárótablója kissé eltúlzott, mert túlságosan is didaktikus. Ellenpélda: az előadás záróképe tiszta, felemelő, igazabb. Jó, hogy az marad meg az emlékezetünkben.

Sass Ervin

Budára költöztek a színek, fel a Várba, a Korona cukrászdába. A finom édességek kulturált kis hajlékában a habos kávé és a sütemények mellett mostanában sokszínű festményekben, Varga Virág akvarelljeiben gyönyörködhet a vendég.

— Hosszú idő, szép, tartalmas életút vezetett a gá- dorosi indulástól a mostani kiállításig — mondja Varga Virág. — Az íráshoz meg a1 képzőművészethez is volt érzékem, s úgy tetszik, tehetségem is, mégse iratkozhattam felső iskolákba. Otthon, szüleim üzletében, az öreg falu öreg boltjában kellett segítenem, si közben Orosházán jártam polgáriba. A régi szemlélet szerint a lánynak férjhez kell mennie, így elég volt, ha egy gyors- és gépírótanfolyamot végeztem. Gyerekszerelemtől a viharos szenvedélyekig végigéltem az érzelmek minden színskáláját, most már bevallhatom: hódító, szép lány voltam. A szerelem, és később az anyai szeretet hallatlan energiákat adott nekem. Ez volt a hivatásom.

(Vissza-visszatérő motívum képeiu is a Szerelem bolygója. Másutt merész, vérvörös foltok idézik a lángolást, az izzó szenvedélyeket.)

— 25 éves koromban kerültem el Gádorosról. Mert sose búcsúztam el szülőfalumtól, nem is tudtam mindeddig visszatérni. Most a gádorosi baráti kör meghívására talán hazamegyek. Nem tudom milyen érzés lesz látni a régi házakat.

(Bizonyára otthonról hozta a zöldeket.! Kibomló virágok hamvas szirmait, mérges gyomok csattanó csábítását.)

— Amikor lányaim felnőttek, több időm maradt önmagam megtalálására. Először novellákat írtam, a Köröstájban is megjelentek írásaim. Később festeni kezdtem. Három regényre való témát tettem félre a

festés miatt. Ügy érzem, az akvarell jelenti a keresett kifejezési módot.

(Jókora kurázsi szükségeltetik, hogy valaki nagymamakorban mindig megújulni készi maradjon, friss tervekbe vágjon.)

— Sokáig hiányzott az önbizalmam, de amikor egy kiállításra 11: képet küldtem, s a zsűri valamennyit elfogadta, kezdtem hinni magamban. Ügy érzem, dr. Pogány Ö. Gábor, a Nemzeti Galéria nyugalmazott főigazgatója avatott „céhbelivé”. Idén tavasszal nyitotta egy kiállításom, s az ő elismerő szavainak súlya van.

(Korallzátony, Mélytenger világa, Decemberi naplemente Svédországban. Festmények címei, amelyek távoli világokat idéznek, mégis hazai színekből épültek.)

— Tulajdonképpen mindig önmagamat és a természetet festem, bárhol is vagyok. Az egyik lányom Svédországban él, őt gyakran meglátogatom. Vele „átruccanhatok” a görög szigetekre. Magyarul tanítom az unokám és egy olyan nyelven festek, amit jó lenne, ha sokfelé megértenének. Határozottan emlékszem, hogy gyerekkoromban színeseket álmodtam. Most a fehér lapon jelennek meg előttem a színek, s viszik az ecsetem. Csak le kell festeni, amit látok. Ez a titka mindennek.

A. T.

* Varga Virá9: Kis datura

Öregség és unalom

Nyurga, szolidan pocakosodó férfi kért engedelmet, hogy ismeretlenül bár, de néhány percre leülhessen eszpresszói asztalomhoz. Belesett kéziratom kusza szövegébe, majd nagy nehezen rátért mondókájára ilyeténképpen:

— ön, ugyebár, az öregekkel foglalkozik, itt-ott, mindenütt ... Én berepültem a pályát... Túl vagyok: a leszálló ágon ... Bár nem sikerrel, de földet értem... Most, hogy lezárult ugye az, amiért éltem, megmondaná-e, mit kezdjek magammal?

Megkértem, mondaná már meg, hogy mi zárult le az életében. Újdonsült ismerősöm megbotránkozással elegyes ámulattal nézett rám: vajon csakugyan akad ember, aki nem ismeri fel őt? Csakugyan? Aztán legyintett!

— Ennyi a dicsőség, uram... Tizennemtudomhány évig kergettem a labdát az enbé egyben, két éve leálltam, és már ön sem emlékszik rám.

Nem emlékeztem rá.

— Most mivel foglalkozik? Labdarúgó edző?

Megvetéssel hárította el a feltételezést. Nem is szerzett

tréneri oklevelet. Semmiképp sem érdekelné az a foglalkozás.

— Egyesületem előbb vendéglőst akart csinálni belőlem — mondotta. — Három hónap alatt megutáltam. Mindig antialkoholistának ismertek, most meg abból éljek, hogy másokat itatok? Aztán egy kultúrházba küldtek, legyen belőlem népművelő ... Ott tudtam meg, hogy főiskolát kéne végeznem, ha valamire akarom vinni. Ahhoz már öreg vagyok.

Szerettem volna megtudni, hogy miből él. Arca oly sejtelmessé vált; mint a Névtelen jegyző szoboralakjáé a Városligetben:

— Nem mindegy az, uram? Élek, házam, kocsim, napi bagóm van. Csak az életem röppent el.

És meg sem várva, hogy mondjak valamit, már búcsúzott is. Utóbb egyik sportújságíró barátomtól tudtam meg, hogy a férfi, aki elröppentnek tekinti az életét — harmincöt éves.

Azóta is eszembe jut időnként az epizód... Harmincöt év! Ha úgy vesszük, egy emberöltő. Schubert vagy József

Attila, Vasvári Pál vagy Lermentov ennyit sem ért meg, mégis teljes élet után ment el.. . Harmincöt év! Ennyi idősen sok ember még a társát keresi, igazi hivatását szeretné megtalálni, úgy érzi, egyelőre még csak sorsának pitvarában ácsorog a holnapra várva.

Vagy fordítva a nézőszögön: Veres Pétert ugyan már negyvenesztendős korában sok, vele egykorú tisztelője Péter bácsinak szólította, de a boldogulás lehetősége csak alig valamivel ötvenedik éve előtt nyílt meg a balmazújvárosi betűvető parasztember előtt.

Hol kezdődik az élet leszálló ága? Az embert tehetetlenné nyomorító betegséget kivéve talán alig akad ennek jele. Kodály és Illyés, Picasso és Artur Rubinstein példái arra utalnak, hogy az akarat hősei még matuzsálemi korban is klasszikus teljesítményekre képesek.

* * *

Néhány hete egy szabadidőközpontban akadt' dolgom. A lépcsőn fölfelé haladtomban izgatottan csevegő társaság keltette föl a figyelmemet. Megtudtam róluk: a nyugdíjas egyetem hallgatói. Mi is az a szokatlan nevű oktatási intézmény? ÍTem olyan felsőoktatási forma, mely diplomával kárpótolja hallgatóit azért, mivel elsuhant a fiatalságuk. Igazából nem is egyetem. Kezdeményezője is csak kétéves kurzusnak nevezi. Annak érdekében hozták létre, hogy a szellemi értékek iránt érdeklődő nyugdíjasok — iskolai végzettségükre és szakképzettségükre való tekintet nélkül — hogy úgy mondjam „karban tarthassák” intellektusukat, és bővíthessék ismereteiket.

Nyilvánvaló, hogy- a végül kiosztott látogatási bizonyítványok nem: egyenértékűek az egyetemi oklevelekkel. Senki számára nem kínálnak lehetőséget ilyen-olyan munkakör betöltésére. Viszont páratlan előnyei is vannak a nyugdíjas egyetemnek. Sokak számára programot ad szabad idejük értelmes fölhasználására. Űj barátságokhoz teremt keretet az ismétlődő találkozások sora a lét egy olyan fázisában, amikor, jobbára elsorvadnak a személyes kapcsolatok.

* * ^

Talán már tíz éve: is van, hogy megismertem azt a két öreg barátot, akiről befejezésül szólni szeretnék. Szomszédok voltak. Az idősebbik latin—történelem szakos gimnáziumi tanár vol1t hajdan, az ifjabb önálló műbútorasztalos. Ügy éltek egymás házszomszédjaiként vagy ötven évig, hogy jóformán nem váltottak szót. Már beléptek a nyugdíjasok közösségébe, midőn a tanár becsöngetett az asztaloshoz, nem tudná-e kisegíteni egy kis enyvvel, mivelhogy egy kilazult széklábat szeretne megjavítani.

A mester nem hagyta kínlódni a pedagógust, fölmelegített egy lábaska enyvet, és átment a szomszédhoz, hogy megreparálja a bútordarabot. Körülményes és némiképp fontoskodó iparos volt. Elkápráztatta szomszédját olyan szavakkal, mint a „nut”, a „falc” és a többiek.

Erre tanárunk — hogy megmutassa, őt sem a gólya költötte — latinul idézett egy közmondást, mely szerint ki minek nem mestere, hóhéra az annak.

Közben a műbútorasztalos szétnézett a szobában. Szakértő szeme rengeteg kisebb javítanivalót talált ai berendezésen. Felajánlotta, megtanítja az egyszerűbb tennivalókra Horatius egykori magyarázóját, hogyan segítsen magán, ha följön egy asztallapról a furnir vagy elhomályosodik a fényezés.

Ment is ez a tanítgatás egyszer, kétszer, sokszor. Restell- te tanárunk az ingyen különórákat, és e szavakkal fordult oktatójához:

— Mivel szolgálhatnám meg a kedves türelmét, szomszéd úr?

A mester titkon már várhatta is a kérdést, mert nyomban kész volt a felelettel.

— Ha tanár úr is megtanítana viszonzásul valamire.

— Csak nem latinra? — ámult az öreg.

Mesterünk mosolygott:

— Ahhoz már fáradt az agyam. Talán fiatalon sem fogadta volna be. És olvasni sincs már türelmem. De ha elmondaná nekem a két kissrácnak meg a farkasnak; a történetét, mert azt egyszer félfüllel hallottam a rádióból. Meg hogy Julius Ceasart miért ölték meg. És hogyan éltek Rómában kétezer évvel ezelőtt.

... És a tanár úr így vett végül gyalut a kezébe, a mester pedig így ismerte meg az utat, melyet az antik Róma katonái a Tiberis partjától Budáig megtettek.

... És ők ketten szintúgy megtettek bizonyos utat. Egymás felé is. A tartalmas alkonyat felé is. Azóta ők már nincsenek. De példájuk mindig föléled bennem, ha unatkozó öregekről hallok, akik ráadásul néha mindössze hgr-