Békés Megyei Népújság, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-21 / 170. szám

1987. július 21., kedd Vibar egy pohár vízben, avagy: Kit zavar a szanazugi kertmozi? A filmforgalmazók úgy tartják: ha nyár, akkor kertmozi. Űjabban már úgy is: minden lehetőséget meg kell ragadni, hogy elnyerjék a közönség tetszését. Ami nem éppen könnyű dolog. Mégis meg kell próbálni, azért a lehetőnél is többet kel! tenni. Már csak azért is, mivel a szorongató gaz­dasági kényszer is ilyen irányba kényszerít. II tényálladék Július második-harmadik hetében több aláírással, azt közérdekű bejelentésnek fel­tüntetve, panaszos levelet kapott a Békés Megyei Mo­ziüzemi Vállalat, Doboz Nagyközség Tanácsa és a Békés Megyei Közegészség- ügyi és Járványügyi Állo­más. A levél azt teszi szó­vá, hogy Szanazugban, a Tölgyes, Remete, Ibolya ut­cák környékén lakók-nyara- lók pihenését lehetetlenné teszi a kertmozi, pontosab­ban az a „mérhetetlen" zaj, amelyet az itt élők a vetíté­sek alkalmával kénytelenek elviselni. Hivatkozás a zaj­védelmi szabványra, a köz­érdekű bejelentésekről szóló tíz évvel ezelőtt kelt tör­vényre ... Forró drót az érintett szervezetek között, amibe bekapcsolódik a Békés Me­gyei Tanács építési osztálya is, továbbá a megyei mun­kavédelmi felügyelőség és a tűzoltó-parancsnokság is meghívást kap egy hatósági bejárásra. És természetesen értesítenek bennünket, a megyei sajtót is. Most ne tessék elszörnyűlködni: a közérdekű bejelentés nem tréfadolog. Bárki bármit ál­lít, azt ki kell vizsgálni, méghozzá a legszigorúbban, érdemben! Az érdekeltek meg is állapodnak az idő­pontban ... Hatósági bejárás Július 17., péntek. Délelőtt 10 óra. A helyszín (ha úgy tet­szik: a „vihar" okozója): a Tölgyes és a Remete utca sarkán elterülő, a dobozi ta­nács használatában levő te­lek, amelynek egyik részén június 1-től pénteken, szom­baton. vasárnap és hétfőn este 9 órától üzemel a kert­mozi. Néhány hirtelenjében leásott fenyőoszlopon van a vetítőernyő, előtte tíz sor­ban tíz-tíz kerti szék a le­terített sóderon. Hátul mo­bil vetítőfülke, a bajáratnál egy kicsiny pavilon, ami a pénztár szerepét tölti be. A vetítőhely minden oldalát úgynevezett hármas tagozó- dású növényzet több méter (!) széles fala határolja, vagyis az aljnövényzet, bok­rok és több méter magas fák. Kerítés nincs is: ki len­ne olyan botor, hogy ezen a szövevényen áthatoljon egy bliccelésért? Ja, és a hangtechnika! Korábban (amíg a panaszos levelet meg nem kapta a moziüzemi vállalat) a vetí­tett film hangját a vetítő­ernyő két oldalán elhelye­zett hangoszlop sugározta. Azóta a nézők fülének ma­gasságában elhelyezett, min­den vetítés előtt kiaggasz­tott, majd beszedett tíz ap­rócska kis hangszóró. S mi több: a vetítőfülkében elhe­lyeztek egy mérőműszert is, amellyel pontosan lehet el­lenőrizni hány decibel erős­ségű hang hagyja el a vetí­tőapparátust. A decibel. Este tíz óra után a szabvány szerint 40- 45 decibelnyi a megenge­dett. S mivel — gondolom — az olvasó sem akusztikai szakember, hasonlításként egy arány: az érthető em­beri beszéd így mért erős­sége 60 decibel körül van... A szakemberek egybehangzó véleménye, hogy ez a szab­vány kell, nagyszerű, csak éppen objektíve betarthatat­lan. A kora reggeli madár­dal is megsérti az előírást... Az érintettek megtartot­ták a bejárást, a szemlét. Komótosan, ahogy hivatalo­san tenni kell. Két órán át tartott. Utána személygép­kocsiba ültünk, és a dobozi tanács épületébe mentünk. Traktoron tanulta, katonaládában vitte 1939 Varsó 19(>fi Budapest 1973 Belgrád 1974 Hamburg 1978 Várna 1983 Budapest 1985 Augsburg 1987 Varsó július 25.—augusztus 1. Kicsiny kis cetlire írva hozta magával a sarkadi Já- kó Imre az eszperantó vi­lágkongresszusok névsorát, amelyeken részt vett. A vo­nal alattira most indul. Ez utóbbi a nemzetközi nyelv nagy ünnepe lesz, ugyanis 100 esztendeje, hogy a nyel­vet megalkotó lengyel orvos. Zamenhof megjelentette el­ső eszperantó nyelvkönyvét. A centenáriumon sok ezren lesznek ott a világ minden tájáról, köztük nem keve­sen azok, akiknek az élete — mint a Jákó Imréé is — összenőtt az eszperantó nyelvvel, tanítói és népsze­rűsítői voltak és azok ma is. KÉZRŐL KÉZRE ADTÁK — Száz év szép idő. Meny­nyit mondhat ebből a ma­yáénak? — Hivatalosan ötven< évet, de igazából töbt> mert előbb kezdtem ism. kedni a mozgalommal. Apa az uradalomban dolgozott, tízen voltunk testvérek, s ami a szegény embereknél akkor nagy szó volt, mind­nyájan elvégeztük a hat ele­mit. Utána én olyan kis kéz­besítő és sürgönyhordó let­tem a postán 1924—25-ben. s gyakran megfordultam Lő- di Béla vaskereskedésében, aki az orosz hadifogságban tanulta meg az eszperantót. Jöttek hozzá a külföldi le­velek, ezekre figyeltem föl. kérdezgettem, ő magyará­zott az érdeklődő kiskamasz­nak, aki először hallott a nemzetközi nyelvről, s telje­sen megfogta. — Volt más eszperantista is Sarkadon? — Volt, mégpedig az egyik postás. Juhász Károly, tőle kaptam az első nyelvköny­vet. Ma is megvan. Aztán a jó sorsom egy másikkal ho­zott össze, amikor 1926-ban lakatosinas lettem az urada­lomban. Kovács Béla trak­torossal, aki a felszabadulás után főmérnök lett Szege­den. Biztatott, segített. — Ekkor már tanulta a „Ivet? — Egyedül, de szorgalma­in, mert mindig szerettem tanulni, még szántás közben a traktoron is. Otthon kiír­tam a szavakat egy papírra, az ott lapult a zsebemben, előveszegettem, megnéztem egy-egy kifejezést és mond­tam, mondtam, míg csak nem tudtam. Szerettem, de nem tanultam könnyen sem­mit, amit tudok, mindért nagyon megdolgoztam, en­nek dacára is hajtott vala­mi. A harmincas években a katonaságnál letettem a négy polgárit magánúton, a felszabadulás után pedig — már tényleg egészen felnőtt fejjel — gépésztechnikumot végeztem. — Igaz, hogy amikor mint újonc bevonult Pestre, a ka­tonaládában az eszperantó nyelvű Kommunista Kiált­ványt vitte? — Nem vittem, hanem kaptam, ott, 1936-ban. egy Haldex nevű bajtársamtól. Nálam egy olvasókönyv volt. azzal a céllal, hogy kéznél legyen, gyakoroljak. De egy kicsit előre szaladtunk : . . AZ IGAZI NYELV PRÓBA — Volt előbb még más fontos esemény? — Mint eszperantistának. talán a legfontosabb: a gö­döllői cserkész-világtalálko­zó 1933-ban. Ugyanis cser­kész voltam és a sarkadi parancsnokunk eszperantis­ta, így kerültem oda én is. a szabadban táborozó húsz­ezer fiatal közé. Népek, or­szágok szerint ütöttek sát­rat a fiúk, s úgy jártak az­tán át egymáshoz ismerked­ni, barátkozni. Ha tudtak a magyarok angolul, németül, franciául, akkor jól boldo­gultak. ha nem. ment a kéz- zel-lábbal mutogatás. Nem így nálunk az eszperantó­sátrakban. ahol már nem is tudom hányféle náció vtflt együtt. Mi vígan beszélget­tünk. műsoroztunk, lett lé­gyen a másik finn vagy francia, spanyol, vagy len­gyel, vagy akár egyiptomi, mint közvetlen szomszéda­ink voltak. — Ez volt hát a nagy nyelvpróba? — Ez! Sohase felejtem el azt a csodálatos érzést. . . Mind megértettek és én is Minden rendben (?) Elkészült a jegyzőkönyv, amelyben mindenki tétele­sen kifejtette véleményét az átlagosan 60-80 nézőt vonzó kertmözival kapcsolatosan. A maliciózus megjegyzések természetesen nem kerültek az okmányba. Pedig azok voltak az igazán találóak, őszinték. Most már — jogilag — minden rendben van. Utasí­tást kapott a mozi üzemi vállalat, hogy utasítsa a ve­títőgépet kezelő munkatár­sat: halkan vetítsen. A köz­egészségügyi szolgálat fel­ügyelőjének utasítására sze­méttárolót is fel kell szerel­nie. no és egy nyíllal ellá­tott táblát: W. C. 100 méter. A tanácsnak újabb határo­zatot kellett megszerkeszte­nie. hogy a mozi céljaira in­gyen átengedi a vállalat ál­tal kigazolt, megtisztított te­rületet — ideiglenesen, szep­tember 30-i határidőig. És még lehetne tovább folytat­ni; mindezekről a panaszos levelet (alá) írókat is érte­sítik. Egyről azonban nem, mert az már tény. A jelenlegi te­rületet a dobozi tanács ke­reskedelmi és vendéglátó­ipari egységek létesítésére tartalékolta. Csupán idő kérdése, hogy mikor kezdő­dik meg a beruházás. És egy ábécé, egy vendéglő a hét minden napján üzemel. Hajnaltól, hajnalig. Hatvan decibel fölött. . . (nemesi) őket! Egy világ nyílt ki előttem, és ezt én, az egy­szerű munkásifjú az eszpe­rantónak köszönhettem. Én, aki nem előkelő iskolákban tanultam, mint a gazdagok gyerekei . . . Ekkor sejtettem meg, hogy munkás- és pa­rasztember számára is elér­hető kincset leltem és olyan önbizalmat, amit csak az érez, aki idegen nyelvet be­szél. Persze csak jóval ké­sőbb tudtam magamnak és másoknak is megfogalmazni a leglényegesebbet, amit akor átéltem: nem csak ma­gyar és európai vagyok, ha­nem tényleges tagja a vi­lágnak. — Olyan ez, mint a mun­kásmozgalom? — Olyan, mert aki meg­érti, átéli az eszperantó nemzetköziségét, érzi az óriási lehetőséget a népek szótértésére, barátságára, a békére. Zamenhof célja pont ez volt, ezért szerkesztette meg a természetes nyelvek­nél jóval egyszerűbb, de tö­kéletesen használható, ugyanakkor művészi kifeje­zésre is alkalmas népnyel­vet. A népet nem egyes nemzetekre értve, hanem úgy, hogy bárhol a világon, bármely nemzet kevésbé is­kolázott fiai is jóval köny- nyebben, rövidebb idő alatt megtanulhatják, mint más nyelveket, amelyeknek még a közelébe is nehezen jut­nak. KÖBMÉTERES KÖNYVTÁR — Az eszperantó első hí­vei, propagálói mégis több nyelvet beszélő emberek voltak .. . — Igen, és ma is sok ér­telmiségi kedveli. S közülük kerültek ki az eszperantó irodalom létrehozói fordítá­sokkal, eredeti művekkel. Szebbnél szebbek. Tapaszta­latból tudom. — Talán sok eszperantó­könyve van? —: Több száznyi. Főleg a magyar és világirodalom re­mekeinek fordításai. József Attilát ugyan és az Ady- kötetet a gimnáziumnak ad­tam, amikor ott tanítottam az eszperantót. És rengeteg újságot, folyóiratot, plakátot, meghívót őrzök a háziarchí­vumban. Szám szerint nem is tudom, mennyit, csak ar­ra emlékszem, mikor 1971- ben az árvíz miatt kitelepí­tettek bennünket Sarkadról, s ládába raktuk, két köbmé­ter volt a könyv és három köbméter az egyéb doku­mentum. Vass Márta Fotó: Fazekas Ferenc KÉPERNYŐ Hírháttér Sokáig nem hittem, hogy egy Hírháttér ennyire a köz­érdeklődés fókuszába kerülhet. Nem hittem, mert isme­rem mentalitásunkat: ha szeretünk is (sokat) beszélni bi­zonyos dolgokról, azért az a közmondás sem véletlenül született, hogy „sok beszédnek, sok az alja”. Mostanában újból van miről (sokat is) beszélnünk. Az elképzelés, hogy hogyan tovább, miként rázzuk meg magunkat, és próbáljunk kikerülni a hullámvölgyből, általános, közér­deklődés tárgya lett. Nyilván, hogy az. hiszen „zsebre és jövőre” megy ki a játék, de talán nem is szabad így fo­galmazni, ilyen könnyedén, mert a dolgok könnyen vétele is elhanyagolható mentalitásaink közé tartozik. Nos. nem úgy elhanyagolható, hogy jóformán semmi hatása sincs, éppen ellenkezőleg, úgy, hogy jó lenne túladni rajta, jó lenne leküzdeni, és komolyan odafigyelni az elkövetkező évekre. Ezt tette (és teszi) a Hírháttér az elmúlt csütörtökön, amikor Déri János riporteri ügyködésével három neves közéleti férfiú az értelmiség és jelen korunk eléggé gu­bancos kérdéseit oldozgatta. Aki látta, tudja kik ültek a kamerák előtt, de nem is ez az érdekes. Sokkal inkább és egyáltalán az. amiről és ahogyan beszéltek. Az ahogyanra az első és azonnali válasz, hogy: nyíltan. T. i. a nyíltság azonnal érezhető, mint ahogyan a mellé­beszélést is azonnal felfedezi, aki odafigyel. A „miről” pedig a már említett problémakör: az értelmiség és vidé­ke. Ezekben a jegyzetekben elsősorban azt szeretnénk ki­hangsúlyozni: mi a véleményünk a televízió egyik-másik műsoráról, produkciójáról. Nos, erről a múlt csütörtöki Hírháttérről felsőfokokban nyilatkozhatunk. Ügyes, fel­készült és mindvégig háttérben maradó műsorvezetés, melynek azért véleménye és állásfoglalása is van; a to­vábblépés feltétlen szándéka, mely mind a három jelen­levő meghívott kifejezett törekvése volt, „Hangosan gon­dolkoztak” mondhatnánk, de azonnal odaklygnkozik mel­lé. hogy „felelősséggel”. Arról, hogy „szellemi komfortérzet" nélkül nem képzel­hető el hatékony értelmiségi alkotómunka, és akkor sem. ha valakiben a „feleslegesség érzetét” kelti a figyelmetlen vezetés, vagy — netalán — a hozzá nem értő vezetés. Illő lesz mind több helyen körbejárni és megvizsgálni, milyen az értelmiségiek körében az „objektív” és a „szub­jektív” ösztönzés; észrevenni és hatását felmérni annak a lemaradásnak, melyet mindezekben a nemzetközi színvo­nallal szemben „sikerült” elérnünk; sok, felesleges em­ber alkalmazása helyett megtalálni azokat, akik valóban produktívak, akik nemcsak azért vannak, hogy felvegyék a fizetésüket. . . Miközben mindenki egyetértett azzal, hogy anyagi ösztönzés nélkül nem lesz eredmény, egysze­rűbben (idézek): „Meg kell fizetni az értelmiséget.” An­nál is inkább, mert jövedelmük (ezt grafikon példázta) erősen lefelé tendál. Végül is, ez a múlt heti Hírháttér csak egy kis alka­lom volt arra, hogy okos emberek eszmét cseréljenek. Hogy közzé tegyék tapasztalataikat, megjegyezve mégis: „Csak ne politizáljuk túl azt, amit nem kell!” A közmon­dást is idézhetném . . . Szomszédok Persze, hogy irodalom alatti produkció ez a Szomszé­dok, társai (szerte a nagyvilágban), hasonlóan irodalom alattiak. Nem is vár „irodalmat” senki a szinte napra kész folytatásos krónikától, mely jól-rosszul, vagy még rosszabbul összeeszkábált kerettörténetben zajlik, ezúttal egy pesti ház a helyszín, minden zegével-zugával, rossz kilincseivel, még rosszabb vízvezetékeivel, vagy amit aka­runk. Az afféle munkának „tisztes” gyümölcse, hogy „megcsináltuk úgy-ahogy, semmi gondunk vele to­vább ...” Ez a fajta magatartás is közismert, és nemcsak az építőipar egyes üzemeire és ágazataira vonatkozik. Szóval a Szomszédok, ez a televíziós Szabó család se­hogyan sem akar elfogadhatóvá válni. Gyereket akarnak a hasamba beszélni, a másik jelenetben a primitív naív- ság a szánalomra méltó nézői reagálás, és a szereposztás, azzal végképp nem tudok kibékülni. Komlós Juci remek színésznő, de Zenthe Ferenc mellette, szóval, értik, ugye. Ettől aztán az egész olyan komikussá válik, főleg amikor arról zajlik a „családi, hitvestársi” beszélgetés, hogy a heverők egymás mellett vagy külön .. . Nem nagy ügy (vagy mégis az?), odafigyelni rá szakszerűbben azért fon­tos lenne. Mert a hatás, ugyebár. És miközben a többiek sem éppen brillíroznak . . . Mi lesz még ebből. Szomszédok? gass £rvjn Frankel LeA kézirata a Magyar Munkásmozgalmi Múzeumban Űjabb Frankel Leó-doku- mentummal gyarapodott a Magyar Muskásmozgalmi Múzeum gyűjteménye. Marx és Engels kortársának „A proletáriátus harca és má­jus elseje” című cikkének eredeti, francia nyelvű kéz­iratát kapta meg a múzeum Trauner Sándortól, az idős. Franciaországban élő ma­gyar származású festőmű­vésztől. A mester a közel­múltban vehette át kiemel­kedő munkásságáért a Pro Cultura Hungárica emlék­plakettet a párizsi magyar nagykövetségen. A múzeum több — sok­szor kalandos úton hazánkba visszaérkező — tárgyat, em­léket őriz Frankel Leó ha­gyatékából, de ezek között is kevés az írásos dokumen­tum. Különösen ritkák a munkásmozgalom kiemelke­dő személyiségének közvet­lenül az 1896-os halála előtti években megfogalmazott cikkei, vitairatai. Az 1890- es évek elején született írás három bekeretezett oldala a munkásság osztályharcának szükségességéről, az „új vi­lág" győzelméről szól. Frankel Leó, aki ötvös­mesterként indult el Ma­gyarországról, hamarosan az I. Internacionálé egyik ve­zető személyiségévé vált, 1871-ben a Párizsi Kommün tagjává, majd egyik bizott­ságának irányítójává válasz- lották. Később az I. Inter- nacionálé Főtanácsának tag­jaként tevékenykedett. Marx, Engels munkatársa­ként, barátjaként.-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents