Békés Megyei Népújság, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-18 / 168. szám
1987. július 18., szombat HCHilUKTiltj KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A „Viharsarok” fél évszázada Visszapillantás az 1937-es Féja-pörre Ha feltételezzük, hogy egy-egy jeles történelmi esemény szinte gyújtólencse- szerűen fókuszolja a történéseket, akkor aligha tekinthetjük véletlennek, hogy szinte a Márciusi Front 1937. március 15-i zászló- bontásával egyidőben látott napvilágot a mozgalom egyik vezéralakja, Féja Géza Viharsarok című szociográfiája. A könyv méltán tarthat igényt a hazai szellemi élet két világháború közötti, eseményekben dús történetében az egyik legnagyobb port felkavart kiadvány címére és dicsőségére. Hiszen a Viharsarok akkoriban tényleg az egész magyar közvéleményt megmozgatta, összefüggése a Márciusi Fronttal és annak követeléseivel már-már szükségszerű. Ügy is fogalmazhatunk, mintegy dokumentálja azt a magyar valóságot és azt a hazai szellemi mozgalmat, amiből, túl a harmincas évek derekán, az első igazán jelentős magyarországi népfrontkezdeményezés szárba szökkent. Szellemi-politikai előkészítője a maga sajátos irodalmi eszközeivel ez a könyv — más, hasonló indíttatású szociográfiai munkákkal (Szabó Zoltán: A tardi helyzet, Illyés Gyula: Puszták népe, Kovács Imre: A néma forradalom) egyetemben. Ami a Márciusi Front tizenkét pontos követelménydokumentumában — kiáltványszerűen proklamálva — benne foglaltatik, az — konkrétan, vagy áttételesen — mind fellelhető a Viharsarokban. Az időszak a haladó mozgalmak föllendülésének kora. így hát aligha véletlen, hogy a könyv megmozgatta a szerveződésben lévő — a tervezgetések korát élő — egész magyar progresszív tábort. (Beleértve abba a tiranonL szerződés következtében határainkon kívül került csehszlovákiai és romániai magyarságot, de még a nyugati magyar emigráció egyes köreit is.) De — tegyük gyorsan hozzá — a Viharsarok a népi megmozdulásokat ugyan eddig is vaskézzel üldöző, ám az eme akciók hatékonyságát egyben meg is vető, le is becsülő hivatalos rendet is ráébresztette a privilégiumait fenyegető veszély tényleges nagyságára. A kormánypárti lapok (egy része) még úgy-amennyire a látszatobjektivitás köpönyegébe burkolózva taglalták a könyvet, olyhelyt — igaz, kínkeservesen szült — elismerő szavak is elhangzottak. Ám ezzel együtt — és a nagyobb hangsúly ez utóbbin volt — elfogultsággal, tendenciózussággal vádolták Féját, arra célozgatva, hogy meg akarja bontani a magyar nép békéjét, egységét, hogy olyan belső viszályt kíván szítani, ami a háború felé menetelő világban kártékonyán befolyásolhatja a különben is ezer sebből vérző kis magyar nép jövőjét, esélyeit. A hivatalos Magyarország ennél jóval egyértelműbben — és könyörtelenebből lépett fel. Bíróság elé citálta a szerzőt és a könyvet megjelentető Athenaeum Kiadó- vállalatot. Meghurcolta, el is ítélte: „bűnösnek” találva „két rendbeli sajtó útján elkövetett osztályelleni izgatás, továbbá két rendbeli sajtó útján elkövetett, a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétségben”. Alig hangzott el az — elmarasztaló — ítélet, a hazai könyvpiacon egy kiadvány jelent meg, ezzel az előszóval: „A napisajtó részletes tudósításokban számolt be Féja Géza peréről; a pert a társadalom legkülönbözőbb rétegei kísérték figyelemmel. A tudósítások, bármily részletesek voltak is, nem számolhattak be elég híven, már csak terjedelmük korlátozottsága miatt sem, mindenről, ami a kir. törvényszék tárgyalásán elhangzott. Ezért tartjuk kötelességünknek. hogy a tárgyaláson készült eredeti gyorsírói feljegyzéseket nyilvánosságra bocsássuk, minden kommentár nélkül. Hisszük, hogy helyesen cselekszünk. A Márciusi Front nevében: ERDEI FERENC s. k„ ILLYÉS GYULA s. k., VERES PÉTER s. k.” Mielőtt a pör emléke fölidézésébe kezdenénk, emlékeztessünk néhány momentumra. A Viharsarok három megye — Békés, Csongrád és az egykori Csanád (megyének egy részét az ötvenes évek elején bekövetkezett közigazgatási átszervezéskor Békés, másikat Csongrád megyéhez csatolták) — múltját, jelenét tárta az olvasó elé, elsősorban a mezőgazdasági tevékenységből élő lakosság, tehát a parasztság szemszögéből, sorsa alakulása szempontjából. A könyvben konkrétan szerepel — több-kevesebb részletességgel Békéscsaba. Gyula, Békés, Gyoma, Szeghalom, Körösladány, a „két Kígyós”, Kétegyháza, Orosháza, Szarvas, Vésztő (és még néhány kisebb-nagyobb település) is. Féja korábbi Békés megyei kötődései jól nyomon kísérhetők a Viharsarok megjelenését megelőző riportjaiban és publicisztikai munkásságában, A Magyar- ország 1936. szeptember 13-i számában jelent meg például a tragikus sorsú dobozi nótaénekes, Váradi Lajos életéről és tragédiájáról tudósító „A dobozi legény nótája és halála” című cikke. Ugyanebben a lapban látott napvilágot (1934. április 25- én) az orosházi genezisű. „A mezítlábas kán” című riport. Tematikájában — és helyszínben — ennek folytatásaként is felfogható az „Oázisok a purgatóriumban” (Magyarország, 1934. április 29.). Drámaiságát — szikár, szűkszavú drámaiságát — mindmáig megőrizte a vésztői színhelyű „Petőfi és a gyenge bárány” című riport, amelynek Sinka István a főszereplője. És folytathatnánk még a sort sokáig: mindez egyértelműen bizonyítja, hogy Féja nem beszélt a levegőbe, amikor könyve előszavában — majd a bírósági tárgyaláson — mindegyre azt bizonygatta, hogy a Viharsarok megírását hosszas — helyszíni előtanulmányok előzték meg. A Viharsarok ügyét a budapesti kir. törvényszék hírhedt Méhes-tanácsa tárgyalta. Horthyék igazságszolgáltatásának választása nem véletlenül esett a „radikális reakcionárius” Méhes Ignácra, aki a későbbiekben aztán .igyekezett is mindenben megfelelni a neki előlegezett bizalomnak. Feltűnő indulatossággal, elfogultsággal vezette mindvégig a tárgyalást. Olyan hangnemben beszélt a bíróság elé idézett íróval, mintha annak bűnössége már eleve bizonyított volna. Noha, mint tárgyalásvezető elnöknek, épp neki kellett volna mindent megtennie annak érdekében, hogy a bizonyítási eljárás során az objektív igazság jusson érvényre és diadalmaskodjék, jogi megfogalmazást nyerve a bíróság döntésében is. Hogy milyen hangnemben folyt a tárgyalás, arra ékes bizonyíték a gyorsírásos jegyzőkönyv. Megjegyzendő, a tárgyalás erősen hasonlított — enyhe túlzással — arra, amit a közmegítélés a „süketek párbeszédének” nevez. Féja a könyv adatait ismételte-részletezte. A tanácsvezető bíró pedig egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni a tényekről. Mindvégig — igen agresszív hangnemben a maga (vélt) igazát hangoztatta. Féja hivatkozhatott bárkire. Hiába idézte a Statisztikai Hivatal, vagy például a történettudomány akkor hivatalos reprezentánsa, Szekfü Gyula — aki ekkoriban még inkább ókonzervatív, mintsem haladó nézeteket vall — adatait, megállapításait. Méhest mindez egyáltalán nem érdekelte. Durva agresszivitással igyekezett mondatról mondatra kizökkenteni gondolatmenetéből, megzavarni, szóbotlásra késztetni az írót. Féja azonban — a gyorsírásos jegyzőkönyv a példa rá — keményen állta a sarat. Még csak nyugalmát, önuralmát sem veszítette el egyetlen oillanatra sem. (Noha Méhes tényleg mindent elkövetett. csakhogy kihozza a béketűrésből.) Egészen más stílust képviselt vádbeszédében Ta- mássy László kir. ügyészségi alelnök. Higgadt érveléssel, lépésről lépésre előrehaladva igyekezett még jobban igazolni, alátámasztani a vád megállapításait és ezzel elősegíteni egy elmarasztaló ítélet megszületését. Éppen ezért nem csupán a tényekre fektetett fő súlyt, hanem arra is, ami a könyvben mintegy potenciálisan benne foglaltatott. Amit tehát a Viharsarok jelképezett. Így az a sajátos helyzet állt elő, hogy a kir. ügyész úr olyan pontossággal fogalmazta meg Féja könyvének mondandóját, lényegét, hogy megállapításai (már persze, ha elhagyjuk mellőlük a negatív minősítéseket), akár napjainkban is helytállónak tekinthetők. Minderre azonban kizárólag azért volt szüksége, hogy a szerző bűnösségét minél plasztikusabban „karakteri- zálhassa”. Így az ügyészi álobjektivitás a könyv sugallta mondandót is tényként fogalmazta meg. Hogy a végén aztán annál nagyobbat csattanhasson az ostor: „Tiltakozni kell az ellen, hogy akadjon író, aki a magyar paraszt sorsát hátborzongatóan izgalmas olvasmánnyá süllyeszti, mert hiszen ez a modor és tárgyalás nemcsak, hogy egy lépéssel nem visz közelebb a problémák megoldásához, hanem a bizalmatlanság, a gyűlölet légkörét teremti meg minden becsületes reformmunka iránt. A vádlottnak is tisztában kell lennie. hogy a gyűlölet, amelyet ő érez és feszít, nem építő, hanem romboló erő.” Vajda Ödön védőbeszéde korrekt, tisztességes, a tényekre támaszkodó volt. Ellentétben a kor szokásos — bár a körülmények ismereFéja Géza íróasztalánál, 1975 novemberében Balogh Ferenc felvétele Kiss Dénes: Séta szülőföldemen 1. Virágok és fák anyanyelvén beszélgetek a tájjal — Nyomomban az előbb zivatar loholt még Most ékszerez madárdal 2. Füttyökből gótika épül fénylik a dallam-torony Zászlókat lenget nyárelő a fákat friss lombokkal serényen cserepező 3. A tájon ballag az ember Suhognak sudár nyárfák Lehajlok némán a földhöz és hallom az ifjúság örökös szívdobogását! Katona Judit: Szapphó dicsérete Miként a szülő nő vajúdik, — úgy kell verset írnom, ahogy zaj nesszé csöndesül, — úgy kell verset írnom, ahogy várandós nő teszi: kezét hasához emeli apró rúgást tapintva. Mint aki bűnét vetkezi, — úgy kell verset írnom, szisszenve, félve, fájva, lobogva s lassan égve is, erőt, irgalmat esdekelve ha ép a csönd s ha eltörött. Áldott az asszonyok között, aki szívében verset hordhat, ha eleven szót szül is, ha holtat, s ha kínnal ír reményt viselve örömre, dühre és haragra kel értetek. Csillaga fénye csalja magasba, löki mélybe, s legyen áldott, ha így akarta. tében bizonyos mértékig érthető-megérthető — gyakorlatával, nem igyekezett úgy „mentegetni” a könyvet, hogy annak mondandóját egy kedvező ítélet reményében még eltorzítani is képes lenne. Bebizonyítja, hogy a tárgyalás során sem az elnök, sem az ügyész nem tudta megcáfolni Féja adatait, megállapításait. A vármegyék — köztük Békés — „ellenadatait” nem tartja hitelt érdemlőnek. Annál inkább nem, mert abba a védelmet nem engedték bepillantani. Így még hivatalosságuk is megkérdőjelezhető. Itt álljunk meg egy pillanatra. A vád képviselője — még a tárgyalást megelőzően — az érintett vármegyékhez fordult, „adatokat” kérve tőlük a Viharsarokban foglaltaknak mintegy helyi cáfolatául. Az akció híre külföldre is eljutott. Még Gergely Sándor is utal rá — Kapus Lajos álnéven írt cikkében — a Moszkvában megjelenő Üj Hang hasábjain (1938. áprilisában). Ugyanakkor az is tény, hogy a bíróság rendelkezésére bocsátott adatok jelentős része nem volt alkalmas arra, hogy a vád érveit alátámassza. Ez derül ki többek között Takács Ferenc szociáldemokrata képviselőnek a magyar országgyűlés 1937. december 15-én tartott ülésén elhangzott fölszólalásából. (Hadd jegyezzük meg közbevető- leg: a rendkívül tehetséges vásárhelyi SZDP-titkár 1935-ben óriási meglepetésre helyi listaelsőként került be a parlamentbe. S ebben az időben már a Szociáldemokrata Párt tiszántúli körzeti titkáraként tevékenykedett. Közismertek Békés megyei kapcsolatai is.) Felszólalásában utalt rá: a gyulai főispán előszobájában látható — és a főispáni titkár által készített —, a Békés megyei társadalmi viszonyokat ábrázoló grafikonok ugyan azt a helyzetet igazolják, amit Féja is föltárt. Részt vett Takács Ferenc az úgynevezett „gyulai diétán” is, ahol református és római katolikus fiatalok tanácskoztak napokon át a békési életszínvonalról, ugyanazokra a megállapításokra jutva, mint a Viharsarok írója. S megdöbbentő adatokat tártak föl a gyermekhalandóságról, a .tuber- kulotikus fertőzöttségről. „Féja Gézának tehát semmit nem kell és semmit nem szabad visszavonni állításaiból” — állapította meg a magyar parlamentben Takács Ferenc. A magyar kir. törvényszék végül öt hónapi fogházbüntetésre ítélte Féja Gézát. De ezzel a hercehurca még távolról sem ért véget. Fellebbezés folytán az ügy a Tábla elé került. Itt Auer György ugyan éles kirohanást intézett a „notórius iz- gatónak” bélyegzett Féja ellen, akit azonban másodfokon végül is fölmentettek, így a végső döntés kiszabása — mint legfelsőbb fel- jebbviteli fórumra — a Kúriára maradt. „Salamoni” ítélet született. A felmentést is, az eredeti ítéletet is megsemmisítve Féja végül kéthónapnyi fogházbüntetést kapott. Az egész kutyakomédiából látható, hogy az igazi cél nem is annyira a csekély mérvű ítélet kiszabása, hanem az író — írók — folyamatos zaklatása, megfélemlítése volt. S csak annyit még: az ítélkezésben részt vevő bírák közül többet előléptettek. A felmentő ítéletet produkáló táblai bírák közül pedig nem egyet áthelyeztek, illetve — időnek előtte — nyugdíjaztak. A háttérben tehát tovább folytatódott az ügy, immár a hatalom „belügyeként”. A jövőt mindenesetre egy erdélyi író, Kacsó Sándor jósolta meg látnoki erővel, még 1937. április 26-án, • a Brassói Lapok hasábjain. Utalva rá, hol lesznek már ezek az urak — rég elfeledik őket —. „amikor Féja Géza könyve még mindig a magyar szociális lelkiismeret kovásza és hajtóereje lesz”. Papp Zoltán
