Békés Megyei Népújság, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-18 / 168. szám
ÜIWJKfe«1987. július 18., szombat o 150 éve született a bolgár szabadság apostola: Vaszil Levszki Szitás Erzsébet: Domboldal Magyari Barna versei: Pillanatkép Univerzum kint vasgyár kezével az már teljes univerzum dübörög a város ha kikeféli magát és az aszfalt húrjain vállfára akasztott egy piros Dacia hétköznapi hangulatom D-mollt játszik és „basic” nyelven leüzen bent egy pókért a szoba sarka szemem vendégszobájában zokniban sétálnak a tömbházak s oldalukhoz dörgölődzik Barackfák hűséges tekintetem ha szépen mosolyog a kedves akkor a költő Helyzetkép hangulatába ültetett barackfák naponta öt mázsa heverőmről barackot teremnek ez a heverő és Jani bácsi olvasta ezt a verset és Juci néni száz kilométeren öt liter csodát fogyaszt olvasta ezt a verset és ma a lepkefogó érzelmeiben negyven kilométert utaztam és Jani bácsi aznap míg végre hálómmal kiültette Juci nénit sikerült elcsípnem a barackfa alá virágról-virágra szálló mosolyogni gyerekkorom A megadott címhez közeledve érzem, hogyan szárad ki a szám (pedig mostanában felénk se postás hozza az esőt). A csengő hangjára szalmahajú lány nyit ajtót. Szerencséje, hogy itthon találja nagyapát — mondja tavaszias mosollyal —, mostanában nehezen fogja a hely. Néhány perc múltán Ádász András történetét hallgatom. Olvasási kényszeremre már elemista koromban felfigyelt a tanítóm. Biztatott is: olvass Bandi, ne szégyelld! Előbb-utóbb mindenki sorra kerül, van, aki kétszer, van, aki egyszer se. Én ma is az előbbiek közé tartozom. Legszívesebben naphosszat régi könyveket, okmányokat böngésznék. Mivel ezt mégsem tehetem, meglopom az éjszakákat. Az olvasott anyag alapján állítottam össze őseim rangsorolását is. Nem kevés időmbe telt, de kihámoztam: családunkban dédapám volt a legbátrabb ember. Nagyapám a szelíd lelkű váltóőr, apám meg a váltóőrség örököse. Jó érzés tudni, hogy megállapításaimat szükség esetén okmányokkal is alá tudom támasztani. Dédöregapám nem mindennapi bátorságát egy hitbér levél tanúsítja, mely szerint: „Alólírt Ádász Sándor ötvenéves özvegyember eljegyezvén jövendőbeli hites társamnak Bolla Erzsébetet neki hitbérül jelenlegi fele vagyonom s a közös keresményt ajánlom, melynek kiadására magamat és örököseimet kötelezvén, nagyobb bátorságnak okáért adom ezen kötelező levelemet nevem aláírásával megerősítVerasztó Antal: A váltóőr esküje ve.” Mindez kelt Orosházán, martius 28. 1863. Dédapám bátorsága ezzel még nem merült ki. Egy év múltán korban két évtizeddel hátrább járó felesége egészséges fiúgyermeknek adott életet. Ez a szerencsés fiúcska az én nagyapámmá nőtte ki magát. Szerencséje idővel állami szolgálathoz juttatta. Előmenetelét szülőfalujának elöljárói kiváló jellemzéssel támogatták. „Írott község elöljárói ezennel hitelesen bizonyítjuk, hogy orosházi illetőségű Ádász János ez idő szerént Temes megye Zsebely vasúti állomáson váltóőr. Mint kifogástalan erkölcsű, józan és példás magaviseletű egyén ismeretes előttünk, állami szolgálatban leendő alkalmazását szívesen ajánljuk.” Az okmányt Orosházán, 1894. október 19-én keltezték. Ha már itt vannak ezek a régi papírok, muszáj beleolvasni, legyen mivel játszani az észnek. Különben ezek a régi emlékek gyorsan elszállhatnak, semmivé válhatnak, mint a szappanbuborék. Évek úsznak a szemünk előtt, s mi vagyunk a bámész utasok — mondja házigazdám —, miközben pillantását visszatereli az asztalon nyújtózó papírokra. Az egész méltánytalanul rövid élet a hit, bizonyítás és feladatok zsákutcáiban kanyarog. A sírásónak is feladata van, miközben állandóan a nemlét küszöbét tapossa. Akkor már inkább a váltóőrség! A múltban való turkálás- hoz ezek a padláson talált irományok hozták meg a kedvemet. Évek óta nem tudom leküzdeni magamban a kutatási vágyat. Vannak, akik autodidakta kutatónak titulálnak. Igaz, a barátaim átértelmezésében ez a fogalom körülbelül annyit tesz: önmagámtól vagyok habó- kos, engem ez sem zavar. Tudom, szeretetből mondják. Apja hajdani esküszövegét veszi kézbe, felolvas belőle : „... esküszöm a mindenható Istenre (fogadom hitemre és becsületemre), hogy ő császári és apostoli királyi Felségéhez, I. Fe- rencz József Urunkhoz és királyunkhoz, a magyar államhoz és ennek alkotmányához, bármi viszonyok között hű maradok ...” Szinte hihetetlen, hogy ő császári Felsége ilyen eskühöz kötötte a váltóőrök tevékenységét. Dátumozás cirkalmas betűkkel: Dárda, 1904. év. augusztus hó 10. Beszélgetés közben lassan átérünk a mai valóság partjára. A feleségem soha nem pörölt velem a sok olvasás miatt, lehet megérezte: az ember hajlandóságait nem úgy választja, hanem kapja ... örökbe. A szoba egy pillanatra megtelik a búcsúzás előtti csenddel. Ádász András szavai olyan puhán lebegnek kézfogásunk felett, mint a nyárfákról hulló pihék. Gyakorta emlegetjük, mennyi hasonlóság, rokon vonás van a magyar és bolgár történelem között. Közös harcaink a gyakran közös ellenség ellen, azonos jelenségek — bár időbeli eltolódásokkal a társadalmigazdasági és kulturális fejlődésben. Sokat tudunk már azonosságainkról, kevesebbet eltéréseinkről, de történészeink dolgoznak, s így ismereteink is gyarapodnak. Most a bolgár történelem egyik hazánkban kevésbé ismert alakjáról szólnék, születésének 150. évfordulója kapcsán. Vaszil Levszki ő, akit hazájában csak „a szabadság apostolaiként ismernek. Miért van az, hogy a „bolgár Petőfi” Hriszto Botev neve már nálunk is ismert, míg a kis túlzással talán „bolgár Kossuth”-nak is nevezhető Vaszil Levszki neve jóformán csak a Kelet- Európa történetével foglalkozó historikusok körében ismert, de még ott sem eléggé? Az évforduló talán hozzásegíthet a törlesztés elkezdéséhez. Ki is volt Vaszil Levszki? „A bolgár nemzeti forradalom nagy ideológusa, politikusa és szervezője”, „Bulgária fia és a világpolgára”. 150 éve, 1837. július 18- án született Karlovóban, a bolgár földek középpontjában fekvő kézműves-iparos központban. Huszonnégy éves koráig a közeli Szopot monostorában volt diakónus. 1861 után került kapcsolatba a felszabadító mozgalommal, s aktív részt vállalt a török iga lerázására irányuló forradalmi kísérletekben. A hatvanas évek végétől a bolgár felszabadító mozgalom legnagyobb ideológusa és szervezője. Fáradhatatlanul dolgozott a belföldi forradalmi szervezet kiépítésén. 1872 decemberében Lovécs városában árulás folytán a törökök kezébe került, Szófiában bíróság elé állították, halálra ítélték, és 1873. február 19- én a város határában felállított bitófán végezte be életét. Élete történetét, íme, rövid pár mondatban is el lehet mondani. Ebben állna hát nagysága? Nem, nem csak életében, hanem és elsősorban élete művében. A XIV. század végén más balkáni népekhez hasonlóan a bolgárok is török rabság alá kerülnek. A bolgár földeken közel fél évezreden keresztül áll fenn a török hódoltság, a gazdasági megrekedés, a társadalmi visszafejlődés és a kulturális rezignáció kora. A XVIII. században, különösen annak második felében — Görögországhoz, Szerbiához és Havasalföldhöz hasonlóan — Bulgáriában is elkezdődik a nemzeti megújhodás, az újjászületés kora. A feudális-katonai török rezsim elnyomása ellenére elkezdődik a polgáriasodás, megjelenik a nemzeti burzsoázia, elkezdődik a nemzet kialakulása, s mindez egy pezsgő gazdasági-iparosodási, művelődési-szellemi fellendülés, nekibuzdulás kíséretében. Jelentős kézművesközpontok alakulnak ki, izmosodik a világi közoktatás, megindul az irodalmi élet, megteremtődnek a bolgár nemzeti képző-, színház- és zeneművészet alapjai. A szellemi pezsgés egyik jelentős területe volt az egyházi felszabadulási mozgalom. mely 1870-ben azzal ért véget, hogy a bolgár pravoszláv egyház kiszakadt a konstantinápolyi pátriárka fennhatósága alól. A török rabság évszázadai alatt a bolgárok szinte szüntelen politikai és fegyveres harcot folytattak felszabadulásukért. A török hódoltság első évszázadaiban ez a harc néhány jelentős, de sikertelen felkelésben nyilvánult meg. A XVIII. századtól főleg a meg-megújuló orosz—török és osztrák—török háborúkhoz fűzik reményeiket. A XIX. század folyamán erősödik részvételük a görög és szerb felszabadító mozgalmak küzdelmeiben. A század második felében a külföldön szervezett szabadcsapatok, légiók betörésétől remélik a szabadságot meghozó felkelés kitörését. A nemzeti fprra- dalom, a felszabadító mozgalom fejlődésében minőségi új szakaszt jelent Levsz- kinek az a felismerése, hogy a bolgároknak maguknak kell felkészülni a szabadság kivívására. Ezért lát hozzá, s végzi éveken át fáradhatatlanul, nagy leleménnyel a belföldi, bolgárországi forradalmi szervezet kiépítését. Az országot átfogó, viszonylag sűrű összeesküvői hálózat, a. helyi forradalmi bizottságok főleg a dolgozó rétegek képviselőit tömörítik, de Levszki a csorba- dzsiknak, a bolgár burzsoázia e sajátságos képviselőinek is szerepet szán a szabadság kivívásában. Sőt, a külföldi, elsősorban havas- alföldi gazdag bolgár emigránsokra is számít a nagy nemzeti ügy megvalósításában. Nemcsak a szabadság kivívására, az önálló állami lét visszaállítására gondolt Levszki, hanem a jövendő társadalmi berendezkedésre is. „A szent és tiszta köztársaság” volt álma, melyben „az igazság és az igaz szabadság szent templomát kell felemelni”, s amelyben „a török csorbadzsi uralom átadja a helyét az egyetértésnek, a testvériségnek és a tökéletes egyenlőségnek minden nemzetiség között”. „Mindenki egy közös törvény alá kerül, melyet az összes nemzetiség legfőbb akarata fogad majd el.” „A • mi Bulgáriánkban nem lesz király, hanem népigazgatás... ” Sokat foglalkozott a balkáni konföderáció gondolatával is, eszméiben sok a rokon vonás Kossuthnak a dunai konföderációra vonatkozó eszméivel. A nemzeti felszabadító mozgalom új alapokra helyezésével, a belföldi forradalmi bizottságok hálózatának megszervezésével, s a jövendő bolgár társadalmi berendezkedés alapelveinek kidolgozásával Levszki nagyot átkötött. Nem érte meg a „közös forradalmat”, de 1876 áprilisában kitört az a felkelés, amely közvetve bár, de mégis meghozta a bolgár szabadságot. A törökök Krupp-ágyúival szemben az áprilisi felkelők vaspántokkal összefogott cseresznyefatörzsből készült ágyújukat szegezték, a felkelést vérbe fojtották, de a bolgár kérdés megoldása már halaszthatatlan maradt. S 110 évvel ezelőtt kitört az orosz—török háború, amely a bolgárok számára végül is meghozta a felszabadulást, az önálló államiság újraállítását. Levszki embernek is nagy volt. Bátor volt és rettenthetetlen, a konspiráció nagy művésze. Szerette az életet. Szeretett dalolni, szilaj lendülettel vetette magát a körtáncokba, kedvét lelte, ha a templomi kórusokban énekelhetett. De rendkívül kiegyensúlyozott is volt, szerénysége és nemes aszketiz- musa közismert. Ezek a tulajdonságai határozták meg már-már legendás bátorságát. Talán e tulajdonságai miatt lett Vaszil Levszki az egyik legnépszerűbb történelmi személyiség Bulgáriában. A bolgár gyermekek még alig ejtik ki az első „mama" szót, máris hallanak Levszkiről. Később az iskolafolyosó falán találkoznak képével, remegő térdekkel szavalják Vázov róla írt verssorait. S mire felnőnek, a legjobbak őt választják maguknak eszményképül. De Vaszil Levszki nem csak a bolgároké. Neve ma még kevésbé ismert, de igazuk van azoknak, akik tudják életművét és azt állítják, ha egy nagyobb országban élt volna és egy ismertebb nyelven írt volna, akkor ma nevével a XIX. század legnagyobb szabadságharcosainak sorában találkoznánk. L. K. Hriszto Botev: Vaszil Levszki fölakasztása Édes hazám, te, anya egyetlen, mért remegsz gyászban, kínban és könnyben? Téged is, varjú, átkozott szellem, kinek halála károgtat szörnyen? Ó, tudom, rab vagy, rab haza, árva, sorsod: a kínban elfeketedni. Szent a te hangod s hangzik hiába, pusztába jajgatsz, oltalom semmi. Zokogj csak! Látom: áll a bitófa, — Szófia mellett hirtelen nőtt fel, s függ az egyetlen hű fiú róla lemérhetetlen szörnyű erővel. Károg a varjú, végzetet harsog, farkasok s kóbor ebek vonítnak, forrón az istent esdik az aggok, asszonyok sírnak, gyermekek rínak. Zendül a téli kegyetlen ének, tövises ágat szélvihar forgat, zord idő, jajszó, — megölt remények gyötrelme jéggel szívedre toriad. . Nagy László fordítása
