Békés Megyei Népújság, 1987. július (42. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-15 / 165. szám
müwm 1987. július 15„ szerda Már csak néhány lépés az új kenyér Mi lehet a ládikában? A gyermekműsor egy pillanata. Fotó: Fazekas László (Folytatás az 1. oldalról) első újbúzaszállítmányokat is, s akkor majd az újat fokozatosan keverik a régivel. Óvatosan lépkedünk egy falépcsőn lefelé a siló alatti folyosóra, hogy lássuk, innen futószalag, majd serleges felvonó viszi föl a legmagasabb pontra. Onnan kerül tisztítás után a kívánt silócellába a mag. Torokkaparó a por, nehéz a lélegzés. Falhoz támasztva, hogy mindig kéznél legyen, ott a „kirámoló”, egy lapáthoz hasonló szerszám, no meg egy jókora vaslapát, egy öreg, csámpás cirokseprű társaságában. A legalsó szintről lifttel a felsőre döcögünk. , — Fölmegyünk a koptatóba, s onnan azután a műveletek sorrendjében mozgunk majd a szinteken — magyarázza kísérőnk, aki nélkül jó fél óra múlva azt sem tudnánk, épp hányadik emeleten vagyunk, nemhogy egyedül kitalálnánk. Ütban pincéből a padlásra azért időzzünk pár percet a földszinten, amit itt is egyszerűen csak földszintnek neveznek, s ami lényegében a malom lelke. Dübörög az öt villanymotor, dübörög vaskos, öreg, öles faoszlopok között, hétfő reggeltől szombat estig megállás nélkül surrognak az arasznyi és még szélesebb meghajtószíjak. És máris a padláson vagyunk, ahol elosztó tereli a kívánt cellába a búzát. Hosszú és körülményes lenne minden egyes mozzanatot bemutatnunk, talán el is unná az olvasó, ezért „ugorjunk” az ötödik emeletre. Itt malmi tarárok tisztítják nagyság és fajsúly szerint a szemet, majd rosták, triőrök következnek. Minden poros, minden mozog, ütemesen zakatol, s közben a búza folytatja a maga útját, függőlegesen „közlekedve” szintek és gépek között. Az áztatócsigán vizet kap, mert csak megfelelő nedvesség- tartalomnál lehet a héjrészt leválasztani, aztán — ennyi fáradalom után érthetően — kicsit pihen a cellák valamelyikében. De nem sokáig, mert a negyedik szinten a porszűrők és triőrök várják, szélhengerek verik több fázisban is a terményt. Végre átjutunk a malomrészbe, a második emeleti csigapadra. Lenyűgöző látvány az oszloperdő, ami igazából nem is oszlop, hanem futócső. Lefelé ezen mozog a gabona, vízszintesen csigával, fölfelé pedig serleges felvonón. De tartsunk sort. Leóvatoskodunk a finom portól csúszós lépcsőn az első emeletre, a hengerpadra. Meglep az olajszag — ezeket a gépeket ugyanis olaj üzemű motorok hajtják. Az ügyeletes hengerőr törölgeti a hengerszéket, nyugodt, kiszámított mozdulatokkal dolgozik. — Az első töret azt jelenti — magyaráz lankadatlanul a főmolnárhelyettes —, fíogy itt kezdődik az őrlés, amikor a hengerre rájön a búza. Az első töretben négy pár henger van, és összesen hat törettel dolgozunk. Egy- egy töret egy-egy őrlőrendszert jelent, a töretek után búzadarákat nyerünk, ezeket a tisztítást követően sima hengereken őröljük. Ezt a hengerszéket nézzék meg — állunk meg közben az egyik gépnél —, 1918-ban építették be. Amott pedig őrzünk két pár malomkövet, Toldi sem dobta volna el, akkorák. Ritkán használjuk, csak akkor, ha élesebb fajta lisztből finomabbat kell őrölni. Az őrlőpad után a szita- pad következik, s közben megtudjuk, általában három-négyfajta lisztet állítanak elő, de képesek hétfajtára is. Sorolja: asztali dara, tésztaliszt, rétesliszt, péksüteménynek való 55-ös liszt, kenyérliszt és lehet még takarmányliszt. A daragépek után végre eljutunk a szitákhoz — a szüntelenül mozgó, óriási ládákra emlékeztető berendezések álmo- sító ütemet diktálnak. Finom lisztillat száll, csúszik a fényesre kopott padló a rátelepedett lisztportól. S innen már csak néhány lépés a kenyér. Az új kenyér. Ámbár, ha alaposabban meggondolom, azért a kenyérsütés tudománya sem olyan egyszerű, mint hisszük ... Tóth Ibolya Fotó: Gál Edit „Mi lehet ebben a ládiká- ban? Gyerekek, segítsetek megtalálni a kulcsát, én majd mondom hozzá a va- rázsversikét!” Ezekkel a szavakkal indította tegnap, julius 14-én Szentpál Mónika a „Mi lehet a ládikában” című gyerekműsort. A békéscsabai megyei könyvtár játszótermében összegyűlt kisiskolások zömmel a napközis táborból érkeztek, de akadtak olyanok is, akik véletlenül keveredtek arra, s a gitármuzsika csalogatta be őket. A zenei aláfestésről Vitay Ildikó gondoskodott, aki megzenésített versekkel tetté élővé a műsort. Miután a gyerekek és a varázsversecske segítségével sikerült kinyitni a címadó ládikát, megtudhatjuk, hogy odabenn egy testvérpár kidobott játékai vannak. A szomorú bábok — Szentpál Mónika érdemes művész tolmácsolásában — arra kérték az egybegyűlteket, hogy azok énekkel, verssel és mesével vidítsák fel őket. Nem volt nehéz rábírni a gyerekeket, hogy kapcsolódjanak be a játékba. Pillanatokon belül összekovácsolódott a kis csapat, és azonnal hozzáláttak a munkához. Először elaltatták a síró babát, azután fel- köszöntötték születésnapján az öreg tölgyet, megkeresték az elveszett kisegeret, végül pedig még a szép, piros pöttyös labdával is játszottak. Lassan-lassan sikerült felvidítani a ládika összes lakóját. Köszönthető ez a gyerekeknek; Rákos Péter, Simái Mihály, Végh György, Weöres Sándor, Hervay Gizella, Kiss Dénes, Nemes Nagy Ágnes és Páskándi Géza verseinek, meséinek, elsősorban pedig a két előadóművésznek. Ami a ládikában volt, vagyis a bábokat Király Eszter készítette. (gém) Dinnyések a dinnyéről Szociális foglalkoztatás Gyulán Tanulják az elektromos fonalgombolyító kezelését Fotó: Gál Edit Medgyesegyháza határa. Amíg a szem ellát, dinnyetenger. Az elkerített parcellákon a reggeli órákban alig- alig látni valakit. Két egymás melletti dinnyeföldön locsolnak. Egy fiatal- és egy idősebb ember szorgoskodik. Vajon dinnyeérlelő-e ez a hetek óta tartó kánikula? Nem igényli-e ez a kedvelt gyümölcs a vizet? Drágábban kapunk-e dinnyét, ha itt a szezonja? Ezekre a kérdésekre vártam a választ, előbb a fiatalabb férfitől; Zubán Andrástól. Megigazítja a vízcsöveket, mielőtt hozzám lép. —• Nézze, én szerettem volna sok pénzt keresni, minél hamarabb, aztán majdnem ráfáztam. — Mi történt? — Hamarabb szedtem le a fóliát a kelleténél. Rájött az eső, aztán a hideg. Jóval kevesebb lesz a dinnyém, no meg pár hetet késik is az éréssel. Építkezem, borzasztóan kellene a pénz. Legyint egyet, aztán folytatja. — De hát ilyen az élet. Aki sokat markol, keveset fog. „Okosságom” miatt jóval rosszabb lesz a termésem, mint amilyen lehetett volna. — Mióta dinnyézik? — öt éve. — Látom, most locsol. Tehát kell a viz? — A kis dinnyékre mindenképp, hiszen ebben a hőségben összezsugorodik és vége. Látja a szomszédét? Mennyivel szebb, nagyobb az ő dinnyéje? Nehogy azt higgye, hogy azért mondom, mert irigylem! Meg kell ezért dolgozni alaposan, mindenkinek. Igaz a mondás; saját kárán tanul az ember! Lassan fel kell fogadnom a szedőt, mert hát ahhoz nem értek. Az megint egy külön „tudomány”. Egy ötszázasért beikszeli az érett gyümölcsöt. Aztán irány a Bosnyák tér. — Medgyesen sokan foglalkoznak termeléssel? — Bizony sokan. 10 évvel ezelőtt hatan ha dinnyéztek. Most? Legalább 400-an. Zubán András szomszédja, Zahorán Mihály nyitja a „kaput”, hogy beengedjen. A kapu egy két méter hosszú, 150 széles raffiadarab. Még egy kis kunyhó is áll a dinnyeföld közepén. — Mihály bácsi hány éves? — Nyolcvanhárom. — Ennyinek azért nem gondoltam! Elmosolyodik, talán jólesik neki a „bók”. — Hány éve és milyen területen tetszik termelni? — Tizenhét éve szántam rá magam, hogy az 1 holdon dinnyével próbálkozzak. Azóta. — Milyen fajtát szeretnek? — A szigetcsépit nevelget- jük erre. — Milyen termésre számítanak? — Ha átlagot veszünk, olyan 150 mázsára... Jót tett a meleg a már növőben levő dinnyének. — Nem mondom, a kicsiknek kell a víz, mert másképp tönkremennek, ezért is locsolunk. Mi már felvittük az első szállítmányt a Bosnyákra. Majdnem „ráfáztunk”, mert a kereskedők összebeszéltek és nem vették a dinnyét, ki tudja miért? Aztán csak sikerült eladni 30 forintért kilóját. Ha sokallná ezt az összeget, nézze meg a boltokban, vagy a piacon, mennyit kérnek érte? Megmondom én! A piacon 80-at, a boltokban 120-at. Jól jár a kereskedő, aki semmit sem csinál vele, csak megveszi mert pénze van. aztán 100— 200 százalékos haszonnal adja tovább. De hát én a 83 évemmel nem állhatok ki a piacra ennyiért árulni, se időm, se energiám, igy továbbra is a Bosnyák marad, ha a kereskedők kegyeskednek megvenni... Ilyen a dinnyés élet... Kép, szöveg: Béla Vali Az Egészségügyi Minisztérium pályázatot hirdetett szociális foglalkoztató üzem létesítésére. Hitelt, vissza nem térítendő állami támogatást kap, aki elnyeri, azért, hogy megfelelő munkalehetőséget, jövedelem-kiegészítést biztosítson a szociális segélyes, járadékos, megváltozott munkaképességű, rokkantnyugdíjas embereknek. Gyula Város Tanácsa és egészség- ügyi osztálya pályázott elképzeléseivel és nyert. Májusban, ugyan nem a legró- zsásabb körülmények között, de alakulhatott a szociális foglalkoztató, amelynek létezését a júniusi tanácsülés szentesítette. Az Apor tér 9. szám alatti házban munkába állóknak elsőként a helybeli kötőipari vállalat biztosított tennivalót. Az épület még nem teljesen üres, a lakás- és üdülőszövetkezet néhány irodája van benne. Az év végére elköltöznek, és kezdődhet a felújítás. A tervekről dr. Perjési Klára, városi főorvos tájékoztatott, s ezek szerint 1989. január 1-től harminc, majd ötven ember találhat itt munkát, jobb megélhetést. Bedolgozói hálózatot is kialakítanak, 80—100 fővel. Az egymillió 800 ezer forint vissza nem térítendő állami támogatás segítségével szeretnének fejleszteni, jó piackutatással, minőségi munkával önfenntartó, némi nyereségre is szert tevő üzemet kialakítani. — Hiánycikknek számító, apró háztartási eszközöket, műbőr holmikat, filcdíszeket, egyéb használati termékeket gyártunk, és ehhez keressük a piacot — mondja Helm László üzemvezető. — Érzésem szerint a fonálgom- bolyítással lehetne a legjobb nyereséget elérni. Tudtommal a megyében nincs több szociális foglalkoztató, és mi ide nemcsak a rehabilitálta- kat, hanem a valamennyire munkaképes testi, lelki sérülteket, gyesen levőket, nyugdíjasokat is várjuk. Rugalmasan alakíthatjuk a munkaidőt, akár két műszakban is dolgozhatunk. Szerződtünk egy hasonló dunántúli szövetkezettel, nekik üzleteik is vannak, ahol a termékeinket árusíthatjuk. Ibrányi Jánosnéval együtt mutatják a szekrényben tárolt kész holmikat. Formás iskolatáskák, csinos autóstáskák, filcterítők, kulcs- és szemüvegtartók sorakoznak a polcokon. Jelenleg nyolcán gyártják ezeket, a tervező Rostás Sándor rokkantnyugdíjas bőrdíszműves: „Nem tudunk többet gyártani egyelőre, pedig elvinnék a vevők” — mondja meggyőződéssel. Beszélgettünk a dolgozókkal. Hargitai Antalné korábban medencecsonttörést szenvedett, 2500 forintos nyugdíját pótolja az itt négy órában keresett ezerrel. Ez sem sok, de ha később többet és nyereséggel termelnek, többet is keresnek majd. „így sokkal hasznosabb az életem — vallja az asszony —, mintha otthon a bérházban egész nap kinéznék az ablakon.” Soltész Kálmánná derűs tekintetű asszony, csak akkor sírja el magát, amikor betegségéről beszélgetünk: „Krónikus agyvelőgyulladásom van, három műtéten estem át, lebénultam. Van úgy, hogy bottal is nehezen járok. Itt élek Gyulán, a szociális otthonban. Telefonközpontot kezeltem, de nagyon kevés volt a keresetem, 300 forint. A 2395 forint rokkantnyugdíjamból alig több, mint 300 marad, ha az eltartásomat levonják. Javasolták a városi tanácsnál, hogy jöjjek ide dolgozni. A kereset-kiegészítésen kívül ez a munkahely számomra ki- kapcsolódás és öröm. Törődnek velem a szociális otthonban is, de ez itt igazi családi közösség.” Bede Zsóka
