Békés Megyei Népújság, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-20 / 144. szám

1987. június 20., szombat

o

*\ci

Szokolay Sándor a mai magyar operaköltészet egyik legjelentősebb alakja, megyénk olvasói, zeneszerető közönsége előtt a neve és művészete jól ismert. Műfaji gazdagsága, emberi sokszínűsége magával sodró, mégis nemesen egyszerű. Ezért is szereti meg őt az első pillanatban az, aki vele beszél. Szokolay Sándor mindenkivel nyílt, őszinte, kitárulkozó, nem palástolja érzéseit, gondolatait. A művészt nagyon nehéz megtalálni, kevés a szabad ideje. Élete a termékeny komponálás, a zeneművészeti főiskola tanári feladatai, az operaházi teendők, s a számtalan közéleti tevékenység között oszlik meg. •

— A Viharsarok szülötte, a kunágotai földön „termett”. Milyen útravalót vitt innen magával, mit őriz a múltjából, ami hat a jelenére, művészi alkotóvilágára? — kezdjük a beszélgetést.

— A gyermekkor első élményei meghatározóak. A kunágotai jegyenyesor, Ur- bánék udvara, ahol túróslepényt majszoltunk, a gyümölcsszüretek, a lovaglások. Csomós tanító úr tévedésből adott nyaklevesének summája („Nem baj fiam, egyszer úgyis kiérdemied''), Dáczer tanító bácsi kobakomra nyomott barackjai —: számomra mind drága emlékek. A református iskola udvarán egy farakásról zuhanórepülésben érkeztem Tóth doktor bácsi gyógyító kezéhez. Felidézem a múltat: apám hegedült az orgonabokroknál, ahol saját szerzeményeit is írogatta. Hintó- val érkezik Szokolay nagyanyám. Szemem előtt feltűnik a lóbusz, az ugatós falusi kutyák, félek, mondó- kázok: „anyikám fogd a kezem, fogd a kezem!” Az aratás, a kapálás, a kukoricatörés alföldi emlékeit hamar felváltotta a hegyes vidék, a szüretelő gyöngyös- pataji, majd a gyöngyösi kálváriaparti évek. Később apám szívét visszahúzta a Viharsarok. Jelképesen három szülőfölddel rendelkezem, a szülőfaluval, Kun- ágotával, a szülők és ősök Orosházájával, és zenei szülőhelyemmel: Békés-Tarhossal. Nem hiszek a múlandóságban, örökkévaló módon szeretnék mindent megjegyezni. Mindent, amit megélhettem, amit tanulhattam. Művészi hitvallásom lényege is az, hogy szeretném a múltat messze a jövőbe vetíteni. Kell, hogy a múlt a jövőért szavatoljon. De mi már nem a Viharsarok forradalmi múltjáért vagyunk felelősek, hanem méltó szellemi virágzásának jövőjéért. Épp ez az oka. hogy egyre szigorúbban szeretem a múltat, a jelent és a jövőt.

— Errefelé sokan ismerik családját, édesapját, Szokolay Bálint karnagyot, akiről az Orosházi madrigálkórus tagjai sohasem feledkeznek meg. A családban öröklődő tehetségnek gyermekeiben tovább örülhet. Mi az, amit erről a dinasztiáról el lehet mesélni anélkül, hogy tolakodó lenne a bepillantás a család életébe?

— Szokolay nagyapám legendás híre a muzsikussá váló család forrása. Talán a Sándor nevet is tőle örököltem. Amilyen hangszert a kezébe vett, azon megtanult játszani. Világot járt, kalandos élete (főleg nagyszerű mesélőkészsége miatt) lenyűgözött. Rendkívül derűs, jó kiállású ember volt, irigylésre méltó vitalitással, hangulatteremtő humorérzékkel. Fúvószenekarától a népi lakodalmi együttesig gyakran hangszert cserélve muzsikált.

Édesapámhoz derengésem, eszmélésem, serdülőéveim vittek közel. Kisgyermekként rendkívül anyás voltam. Édesanyám mélyen vallásos lelkületű volt. A hitet anyai, a zenét apai örökségnek érzem. Édesapám első zenei próbálkozása velem a hegedűtanítási kísérlete volt, de nem váltottam be a hozzám fű„Istár

pokoljárása”

Szokolay Sándor, a közéleti zeneszerző

zött reményeit. Később feltűnt neki, hogy az egyszer hallott dallamokat nemcsak visszaéneklem, hanem meg is jegyzem. Magas szoprán hangomat énekesi ígéretnek vélte, sok önképzőköri, templomi szereplésre vállalkoztam. Gyakran sikerült bennem az éneklési és sza- valási ösztönt összekapcsolnia. A kamaszkor rosszul sikerült mutációja azonban ezt a reményt eloszlatta. Harmadik kísérletét azonban (ha nem tévedek) siker koronázta, azzal, hogy ellenkezésem ellenére elvitt az akkor alakuló Békés-tar- hosi Énekiskola felvételi vizsgájára. Édesapám nem tagadta, hogy hegedűművész szeretett volna lenni, de nehéz körülményeik nem tették lehetővé az akadémia teljes elvégzését. (Pedig Szegeden és Debrecenben is tanulmányokat végzett.) Amikor felvettek a Békés- tarhosi Zeneiskolába, az ő élete is (talán lelkesedése miatt) új lendületet vett. Ahogyan ő mondta: „a tar- hosi szellem" új irányba terelte életét. Orosházán kórust alapított, s ettől kezdve életünk a zenében is ösz- szekapcsolódott. Saját gyermekeim már természetesnek találták a zene hivatásszerű választását. Vagy törvényszerűbben „örökölték"? Erre csak a későbbi generációk adhatnak választ. Egy bizonyos, hogy a zenei világban ma nem könnyű sem „apának", sem „gyermeknek” lenni. így nemcsak édesapám, de gyermekeim házi zeneszerzőjévé is váltam. Négy muzsikusfiú után talán természetes volt, hogy Orsi lányomat angol tagozatos (nyelvspecialista!) iskolába adtuk, hogy „normálisabb” pályát választhasson majd. A lappangási idő nem sokáig tartott, belőle is kitört a muzsikushajlam: 12 éves korára felvették a Zeneakadémia előkészítő osztályába. Gergely fiam (a sorban az első) zongorista, főiskolai tanár, Kanadában él; Tamás a zeneművészeti szakiskolát gordonkaszakon végezte el, majd a tv-nél rendezőasszisztensként helyezkedett el; Balázs zorgoraművészi diplomája után Münchenben képezte magát tovább, övé a leglátványosabb siker eddig; Ádám a Zenekadémián fuvolaművészi diplomát szerzett, a szerzői lemezemen ő játszotta Fuvolaconcertinóma* a Liszt Ferenc zenekarral.

— Olyan sokan és sokszor Írtak már Szokolay Sándorról. de leghívebben azok ismerhették meg, akik Békés- Tarhoson hallották megnyilatkozni, vagy társaságban találkoztak önnel. Ritka szépen fogalmaz nyelvünkön, szenvedélye, előadói stílusa magával ragadja hallgatóságát. Miből fakad ez a zeneszerzőben, és milyennek tartja magát Szokolay Sándor?

— József Attila azt mondta: nem találok szavakat magamra. Legkevésbé magamat tudom megfogalmazni, nem is a szavak, a beszéd a legfőbb kifejezési formám. Nem hiszek abban, hogy tökéletes ember vagyok, de van egy vágyam: próbálok öntökéletesítő, öncsiszoló életet élni. Bennem küzd a cselekvő és a meditativ ember, s nyilván mindig győz a cselekvő, Legnagyobb küzdelmem nem másokkal, hanem önmagámmal volt. Nem szeretnék a saját természetemtől, születési adottságaimtól, képességeimtől elszakadni. Hibát sem kérek kölcsön. Aki elhiszi magáról, hogy nagy ember, az már nem is lehet nagy. Látszani sokkal köny- nyebb, mint valakinek lenni.

Biztos, hogy dolgom végezetlenül megyek el, mert még öt operát szeretnék írni .. . Mindent félreteszek, ha írok. Magamat széjjelszórom, pedig tudom, szelektálnom kellene emberek és témák között. Tudatos kereséssel mosódik össze bennem írás, zene- és költészet. Magam is írtam verseket, de eldobtam őket, bár hasznomra voltak.

— Vérnász, Hamlet, Sámson, Ecce Homo: mi következik ezután?

— Illés Endre halálával elvesztettem az alkotási folyamat érzelmi kritikusát. Sokat voltunk együtt, a zenének jó ismerője volt. Tavaly télen a galyatetői alkotóházban megírtam és elküldtem neki az indiai meséből készült kisregénye, a Szávitri szövegkönyvét. Nagyon megköszönte, és Debussy Pelleás és Melisandé- jához hasonlította. Illyés Gyula, Németh László, Illés Endre triumvirátust alkotott, szerintem az utóbbi az ország egyik legnagyobb dramaturgja volt. Minden szenvedélyességem ellenére lelkileg nagyon visszahúzódó ember vagyok, riaszt, hogy annyi „érdek-összefonódást" látok. A barátság csak teljesen kölcsönös alapon ér valamit. Illés higgadt, királyi bölcsességű ember volt, nagyon sok okos tanácsot adott. Ö volt az egyetlen alkotótársam, akivel kicserélhettem gondolataimat. A Szávitri-t 1956 utáni kiábrándultságában írta. Akitől segítséget várt, megcsalta, akit árulónak hitt. megsegítette. Mesevilágot akart építeni maga köré, ahol a nő annyira szeret, hogy szerelmesét a halálból is kiválthatja. Sokat nem árulok el, talán annyit, hogy életem első darabja, ahol csak egy ember hal meg. Két. vagy három felvonás lesz, s az egyes jeleneteket úgy akarom megírni, ahogyan eddig f csak szerettem volna. Kü- lön-külön hangszer-apparátussal, kisegyüttesből hangszerelve komponálom. Az egyik jelenetben csak fafúvósok, a másikban csak ütő- sök lesznek.

— Békés-Tarhoson Weöres Sándor: Istár pokoljárása című versére irt oratóriumát mutatják be. Hogyan találkozott ezzel a lírai művel, mi ihlette a megzenésítésre?

— Berzsenyi, Ady, Babits, Szabó Lőrinc, Nagy László, Dsida Jenő, Pilinszky János; ebben a költői sorban érzem Weöres Sándort méltó társaságban. Minden sora ze- nésíthető, szinte a zene alá adja a szövegét. Nyilvánvalóan tökéletes a nyelvérzéke. Ady jambusai nehezen törik a zenét, bár 25 vagy 30 Ady-verset zenésítettem már meg. Köztük az első és számomra legjelentősebb nagy kóruszenekari művem az Ady-centenáriumról írt Tűz márciusa volt. Sok magyar kórusszimfónia görgető, gyötrődő, küzdelmes költői gondolatok után kellemes pihenés a magyar nyelv Mozartja, Schubertje: Weöres verseire zenét szerezni. Minden kultúrát és minden művelődési skálát meg akar tanulni.

Weöres legmonumentáli- sabb arca a mitológiai költészet. elmélyedtem hát én is az Istár pokoljárásában. Attól' vonzó ez a mondavilág az európai ember számára, mert kevéssé ismert, vagy elhasznált. Istár pokolra megy, de kiszabadítják. „Majd ha felkel Istár úrnő — szól a vers. Ez engem emlékeztet József Attila gondolatára: „és mégis bízom”. Hárfákkal, fadobokkal, citerákkal örvendeznek, és hatalmas zsoltárt énekelnek a kórusmű végén. A pokolból magasra emelkedés öröme túltesz Weöresnél az egyházi művek fel- emelkedésén. Az Istár pokoljárásában a női karral lírain sóhajtozom, nem jajgatok. Nagy örömem, hogy Tar- hoson Gulyás György dirigálja a művet, örülnék, ha Tarhos végleg feltámadna, lehetetlen, hogy egy ilyen zarándokhely ne kapja visz- sza a legméltóbb folytatás lehetőségét.

A szülőfölddel kapcsolatban: nem azt szeretném

megírni, hogy a Viharsarok büszke rám, és én büszke lehetek a Viharsarokra. A jövőre szeretnék büszke lenni, mert ezen a földön is sok tehetség születik. Tarhost vissza kell állítani a zene templomának. Ezért magasabb politikai körökben is nemes erőfeszítéseket tesznek, ha nem sikerül, mindnyájunk kudarca lesz. Nem elég a jóért küzdenünk, kötelességünk: a jobbért!

Bede Zsóka

Versek a XIX. százazból

Vas megyéből érkezett a könyv, melyet a sárvári tanács adott ki, és a gyomai Kner Nyomdában készült 2000 számozott példányban Petőcz Károly elegáns tipográfiájával. A versek válogatója és szerkesztője a valamikori békéscsabai tanár, dr. Papp János. A költő pedig, akinek életműve mintegy ötven vers, és ebből huszonötöt a kis kötetben olvashatunk: Dukai Ta- kách Judit, az irodalmi lexikon szerint „az első magyar írónők egyike."

A bevezető sorok arról is tájékoztatják az érdeklődő olvasót, hogy Dukai Takách Judit halálának 150. évfordulóján ez is tisztelgés emléke előtt, mert „ezzel a válogatással is ápoljuk megyénk irodalmi múltjának értékeit, hogy jobban megismerhessük jelenünket, jövőnk hordozóját."

Bárha ezen a tájon is sokszor leírhatnák ezt a mondatot, azért is. mert volna kikre emlékeznünk, volnának költők és írók, akiket előhozhatnánk a felejtés sötét vermeiből, hogy ezzel is „jobban megismerhessük jelenünket, jövőnk hordozóját." Persze, olyan mecenatúra is kell ehhez, amelyet Sárvár mutat fel a Dukai Takách kötettel, vagy amit nemrég Szeghalom is felmutatott a másfél évtizede halott tanár-költő, Fülöp Károly verseinek közreadásával.

Különös élet volt a Dukai Takách Judité. Habár semmivel sem másabb. mint kora nemes kisasszonyaié: zárt világ, ahová és ahonnan a versek jelentettek hírvivő üzeneteket. Negyvenegy éves volt, amikor meghalt, költeményei az Erdélyi Múzeumban, a Keszthelyi Helikonban és más kötetekben jelentek meg. Berzsenyi verses episztolát (levelet) írt hozzá, lírája a felvilágosodás jeles öröksége.

Papp János válogatása a belső érzések, a világ dolgai feletti töprengések szép csokra. Majdnem két évszázad a távolság, ahonnan érkeznek, és (milyen meglepő!) a korabeli nyelv mára szinte elfelejtett szavai mégis frissek, kifejező erejűek ma is. és világosak. Talán éppen azért, mert Dukai Takách Judit költői tehetsége is kétségtelen, a késői olvasót szelíd kézfogással vezeti vissza a XIX. század elejére, a dukai kúriába, a kor magyar valóságába.

„Óh, ha minden elhagy is, Csak te ne, óh poézis!..

— írja Visszaemlékezés című versében s mi már tudjuk, hogy nem hagyta el, és elmúlása után 150 évvel újra feltündökölt.

Sass Ervin

A vers: fontos és hasznos

Varsa Zoltán: Hadüzenet

VARSA ZOLTÁN

HADÜZENET

I

Jó versek nagyon ritkán születnek. Valamilyen okból, ideig-óráig érdekes, vagy fontos versek, valamivel gyakrabban. (Gondoljunk csak a félmúltban, közelmúltban még oly jelentősnek ítélt, s máig jószerével már elfeledett költőkre.) A mai magyar költészet körüli állapotokat nem akarván elbagatellizálni — s az irodalmon kívüli dolgokra végképp ne utaljunk — azt hiszem, hogy a vers-kísérletek korát éljük, amelyekből előbb- utóbb megszületik egy markáns, újszerű költészet, a maga kiemelkedő egyéniségeivel. (Félreértés persze ne essék, a fontiekhez természetszerűleg hozzátartozik, hogy a magyar lírának megvannak — bár egyre fogyóban — az élő klasszikusai.)

Sok a verseskötet — ilyen is, olyan is, kevés jó verssel, valamivel több fontos, még több érdekes verssel; a kötetekbe foglalt hangcsinálá- sokról, szépelgésekről, az avantgárdnak, posztavant- gardnak címkézett szöveg- gyűjteményekről, a csak pszichiátriai szempontból érdekes szóhalmozokról ezúttal szó se essék.

Az Orosházán élő Varsa Zoltán Hadüzenet című kötete fontos és hasznos versek foglalata. Első kötetéből.

amely 1980-ban Magamraol- vasó címmel jelent meg az Új Auróra füzetek sorozatában — s összesen 17 verset tartalmazott — 15 helyet kapott az új kötetben is.

A költő azt a csoda-dolgot vállalta, amire senki se kérte: énekel. Fölszakadt, behegedt és sohase gyógyuló sebekről. A fürdőkád vizében ellebegő zsilettpengéről, az őszről, amikor halálos sebek üttetnek az utolsó virágokon. Írja mindezt túllépve „e mai kocsmán”. Recenzióról lévén szó. hadd ajánljam a kedves olvásó figyelmébe a „Kisvárosi üdvözletek" című, kidolgozatlanságában is „pattanó szívről" tanúskodó verset, amelyből érdemes sorokat megjegyezni: „És az sem mindegy: csak vidéki ország vidékén vagyunk”: vagy: „Másról

sem szólok, hisz ez az egész csak arra jó, hogy beszélgessünk kicsit. Elnézem, hogy telik meg fénnyel kivert-ku- tya-tekintetük." Az „Álmok hazája” című versből csak egyetlen versszakot: „Lélekszorító éjszaka. Derengő csönd, és éjszaka, Pohárnyi csönd, és hibbant remény . . .

Szoba, éjszaka, költemény.” József Attila, Nagy László, Ratkó József utánérzésekre gyanakodhatunk, ám a vers mégiscsak eljut az egyetlen lehetséges költői végkifejletig: „Hitünk világló csillaga virraszt fölöttünk: a remény.” S ez a remény Varsa Zoltáné, aki „negyven fölött, éles fanyarban” erős, mint a kavics, és lehetnek románcai az isteni Nastassja-Kins- kivel is.

Nem lehet — egyelőre nem lehet — se ide, se oda „skatulyázni” a költő Varsa Zoltánt. Mint minden költő: öngyógyító verseket ír, izgatott szellemmel, a kérdező költő jogával is élve, hatalmas vitalitással, a homlokráncolás bizonytalanságait jelző pontosvesszők használata nélkül. Fontos és hasznos verseket találnak az olvasók Varsa Zoltán Hadüzenetében. Szabó János