Békés Megyei Népújság, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-17 / 141. szám

1987. június 17., szerda |

T

fi

rj fj

1 |

2J

3

iá

s

ma

Elitbemutató a várszínházban

Sánta Ferenc: Éjszaka

Bács Ferenc (tró) és Patassy Tibor (Eusébius) a dráma egyik jelenetében

Fotó: Béla Ottó

Figyelni kell Sánta Fe- rencre, nem könnyű nézője lenni az Éjszaka előadásán. De ha a figyelem és a drámai mozgás összekapcsolódik, egészen az utolsó jelenetig tart az, de utána is, mert az író (és az előadás) megrendítő töprengésbe taszít, nem lehet lerázni, ne lehet (legalábbis önmagunkban) nem állást foglalni arról és azzal kapcsolatban, ami elhangzott.

Jó ha tudjuk, hogy a nevezetes Húsz óra (1964) írója két év múlva jelentette meg Az áruló című regényét, melyből az Éjszaka, mint drámai változat megszületett. Fontosak az évszámok is, fontos az is, hogy Sánta Ferenc miért kutatta- kereste 1966 táján a „helyes emberi magatartás” lehetséges változatait, hogy miért nyilatkozta négy évvel később egy napilapban: „Az én irodalmi programom sok ember előtt világos. Ügy foglalhatnám össze röviden, hogy az irodalom két alapvető funkciója, a gyönyörködtetés és a kételkedésre való serkentés közül ma az utóbbit tekintem fontosabbnak. A legnagyobb felelősséggel kételkedést kell ébresztenünk a fanatizmus iránt. Ez ugyanis a legveszedelmesebb emberi butaság, és ha valami csődbe vagy katasztrófába sodorhatja a világot, akkor az a fanatizmus, az ide vagy oda elkötelezett vakbuzgóság.”

Világos szavak. Hátborzongatóan mai szavak. És tegnapiak, nagyon távoliak is természetesen, annyira is

távoliak (de azon túl is), hogy a huszita harcok idejéből idéz meg az író néhány jellegzetes figurát, hogy azokkal (és azok is egymással) a helyes emberi magatartás formáit keressék, hogy párbeszédeik erre adjanak leleplező (vagy megvilágosító?) utalást. Egy drámában 'minden lehetséges, az író által feltámasztott négy különös, de korára pengeélesen jellemző emberarc (magatartás!) kitűnő, megkerülhetetlen konfliktusokat teremt, ki-ki a maga módján igazolja a történelem mintegy ismétlődő, csak tartalmában más fordulóit. Azt is (többek között), hogy .ugyancsak fanatizmus és vakbuzgóság lenne azt hinni, hogy az ember belátható időben megváltozik, hogy leküzdi számos bukásának és tragédiájának olyan egyszerű okozóit, mint a kapzsiság, gyűlölet, ravaszság, gonoszság, korlátoltság (vakbuzgóság!), köpönyegforgatás, élv- hajhászás —• de nem is érdemes sorolni, mivel tovább sorolható és számtalan ága-boga teszi bonyolulttá a képet, melyet úgy foglalhatunk össze, egyszóval: ember. És megtehetjük, ahogyan Sánta Ferenc is megtette ebbeh a remekbe szabott drámábán, hogy mindezeket a téziseket és ellentéziseket (vagy megfordítva, nevezve az ellentézist tézisnek, és a tézist ellentézisnek, attól függően honnan nézzük és ki mondja) a huszita korban vonultatja fel és ütközteti, abban a korban, mely a XVI. században és azt megelőzve háborúk, lázadások, megtorlások és hősies, de mindig elbukó küzdelmek szülőanyja volt, szabad teret engedve az emberi sokarcúság (nem soroljuk fel újra) aanyi változatának.

A győri Kisfaludy Színház vállalkozott arra, hogy az Éjszaka 1968. évi budapesti premierje után műsorára tűzi a Sánta-drámát, habár lehet: megjárt közben más

magyar színpadokat is, tény viszont, hogy eleddig „nem játszották túl” közelesen sem. Illés István, a Gyulai Várszínház előbemutatójá- nak rendezője azt nyilatkozta a lapunkban megjelent előzetesben, hogy különösen fontosnak tartja, miszerint az előadás aktuális és közérthető legyen. Elhatározását okosan valósítja meg, holott nyilvánvaló, nincs könnyű dolga. Segítségére siet azonban az író (nem a darabbeli, hanem Sánta Ferenc), aki a távoli múltba vetítve is világossá teszi az emberi magatartás indítékait, mozgatórugóit, nemegyszer változásait, annak ellenére, hogy előttünk éppen egy huszita harcos ágál; vagy éppen egy huszitából császári zsoldossá lett diák bizonygatja „a halál békéjének” szörnyűségeit; vagy éppen egy pápai küldött a bor és a hetérák nyújtotta örömöket, mint cinikus életkonklúziót; vagy a paraszt, ez a cseh Tiborc, akit a husziták és a császáriak egyformán boldogítani akarnak, miközben mindig a rövidebbet húzza. Vagy mindez tévedés, torz látszat csupán, és valójában a huszita is igazságot lát és a császári zsoldos is? Vagy a

pap is? Netán a paraszt is, aki inkább „a fal mellett settenkedve ravaszkodik”, mintsem elkötelezné magát valahová, egyik vagy másik boldogítójához?

A töprengés drámája az Éjszaka, és Illés István nagy leleménye (vagy egyáltalán: így kell?!), hogy elfogadta a szerzőt vezetőül, hogy ő maga egyenrangú alkotó félként a szolgálatára szegődött, és jeles művészekkel összeszövetkezve megvetette egy jelentős előadás alapjait. Tiszta, jól követhető, de (mint említettem) figyelmet követelő előadást láttunk a győriek előbemutatóján a gyulai vár színpadán. Először furcsa volt egy könyvekkel telizsúfolt dolgozószoba látványa a téglavár színpadán, csillagsátor alatt, aztán

ahogy mondatról mondatra emelkedett kozmikussá az előadás, úgy tágult a tér, időben és gondolatokban egyaránt; úgy vált inkább felhajtó erővé a zárt színpadi teret kitágító várszínházi hangulat, közeg és az éjszaka. Mindezzel a díszlettervező, Fehér Miklós és a jelmeztervező Hruby Mária érdemes dicséretét is leírhatjuk, hogy utána méltó szavakat keressünk a szereplőknek, akik az Éjszakát tulajdonképpen megalkották. Bács Ferenc az Író szerepében kitűnően látta el szervező és irányító szerepét ki- és belépve a dialógusokba, mintegy a nézővel együtt töprenkedve az emberen, hogy végül egyedül maradjon kétségeivel. Magabiztosan vakbuzgó és szinte mozdíthatatlan fanatizmusában a Vaclavot alakító Ats Gyula, megfelelő ellenpólus az észokokat soroló, nem kevésbé elvakult Zsitomir: Lamanda László. Eusébius, a pap, aki hite ellenére (?) is a mindennapok élvezetét hirdeti, aki leginkább olyannak látja az embert, amilyen: Patassy Tibor nincs ugyan még teljesen készen a szereppel, de annak máris súlya van. Az öreg parasztot alakító Paláncz Ferenc is küzdött még a szöveggel, alakítása a harmadik felvonásban válik igazán meggyőzővé.

Aki nem látta a győrieket, sajnálhatja. Sánta Ferenc drámája hiánycikk manapság. Még akkor is az, ha nem nagyon illik egy drámát így minősíteni.

Sass Ervin

Az irodalom mindig az igazság letéteményese kívánt lenni, de nem minden író és nem minden időben látta az az igazságot. Lévén az igazság történelmi termék — és nem dogma —, ezért nem csak összetett, hanem fejlődő jellegű is, az emberi lét feltételeinek és lehetőségeinek a függvénye.

Sütő András igazsága a közösségi érvény kategóriájába tartozik. A népközösségből indul ki és úgy közelít az — egyes — ember felé. Korunk nagy dilemmája egyén és közösség viszonya, politikusok, tudósok, filozófusok és írók „közügye”. E viszony gyakorlata a társadalmak életének minőségi próbája, civilizációs érték- orientáció. Bonyolítja a kérdést, hogy a világ népeinek, nemzeteinek, fajainak, vallási és nyelvi közösségeinek hatalmas' együttesében az egyes csoportok és részközösségek is megnyilvánulhatnak „egyénként”, a többiek kárára vagy hasznára.

Ha azt állítjuk, hogy Sütő András közösségi igazságú és erkölcsű író, ezt mindkét értelemben hisszük. A társadalom életében a kollektív érdekeket, a népek együttélésében pedig az interna- cionális eszméket képviseli.

Sütő András igaza

Szlovákiai magyar frá a romániai magyar irárál 60. születésnapján

Anyám könnyű álmot ígér című könyvében megcsodálhattuk, milyen erős érzelmi és gondolati egységben élnek benne szempontjai. Ezen könyve előtt — bevallom — keveset tudtam róla. Az a szokatlan helyzet állt elő, hogy írói alkatát és tehetségét egyszerre ismertem meg teljes fegyverzetében, s csak azután, fokozatosan a fejlődési vonalat és alkotói körülményeket, melyek közt művéig elért. Ez tanulságos összevetésre adott alkalmat a magyar nemzetiségi irodalmak természetét, illetően. Úgy vélem, indokoltan törekszünk arra, hogy hasonlóságokat keressünk a világban, így jobban megismerhetjük önmagunkat. Ily célkitűzéssel vizsgálva az írót, élete és munkássága a tanulságok gazdag tárháza. Tanulságot mondtam, de közben példára (is) gondoltam. Említett műve a lírai közvetlenség és gondolati tudatosság példás egységével fog meg, és az írói valóságlátás teljességét sugallja. Nem kisebb értéke tisztán árnyalt, metaforikus közlésre és okos iróniára is hajlamos nyelvezete, melyet valami szelíd humor sző át az írói céllátás finom szálaival. A könyv igazságtartalma nem nagyot markolásában, hanem a szemlélődésének tiszta mélységében van. Az élet arcvonásain a mögöttük rejlő lényeget mutatja.

Ismerős gesztus az író — akárha tékozló fiú lenne — hazatérése, visszatérése a falujába, szülőföldjére, ebből fakadó élménybeszámolója,

emlékidézése és helyszínfelmérése. A műfajnak hagyománya van, klasszikus művek forrása (Puszták népe). Korunkban újabb jelentését magyar vonatkozásokban — éppen Sütő révén nyerte. Nemzedékének osztotta feladatul a történelem, hogy a szocialista társadalommal együtt növekedve, haladó múlt és születő jövő bonyolult együttlétének állandó feszültségét magában hordozva és változásokat mélyen átélve beszámoljon: mi történik velünk? írói látásukkal olyan szellemi érzékenység kezdődött, amely létszemléletében korunk valóságának új elemeihez igazodik. A népi értelmiségi alkata, a nemzetiségi lét in- ternacionális alapelveit a tudományos forradalom és műszaki civilizáció következményei és eredményei, s még sok más korszerű tény alkotják ezeket a valóságelemeket. Közhelyes igazság, hogy az elmúlt emberöltő több alapvető változást hozott az emberiség életében, mint korábban egész évszázadok. Ám nem közhely, hogy á „felgyorsult” időben való talajvesztés és tájékozódási zavar megnövelte a historizmusnak, a történeti látásnak és érzékenységnek a fontosságát. Elődeink sorsa és létkérdései, a történelmi példák és analógiák, a múlt tanulságai és folytonosságának üzenete elengedhetetlenek ahhoz, hogy mindennapjainkban tájékozódhassunk.

Sütő András írásművészetében a szülőföld és népe történelmi életet él, a gyerekkor és a kezdés évei az

írói önépítkezés szilárd alapjai. A népek emlékezete újkori erőforrás, a múlt

értékei életadó energiák, előrevisznek és megtartanak. Az író másik erőssége — pompás nyelvezete mellett — a történelem iránti fogékonysága és múltérzékenysége. Harmadikként megalapozott műveltségét, széles körű ismereteit említhetnénk. Amikor azt mondom, hogy Sütő széles kulturális horizontú író, vád érhet, ismét közhelyet mondtam. Milyen legyen az író, ha nem kulturált? De a már említett összevetés értelmében ez sem közhely, hazai irodalmunkban a széles körű kulturáltság, a megalapozott műveltség, a gondolati mélység és gazdagság, a fejlett (ön)-kritikai érzék nem maguktól értetődő írói tulajdonságok. Sütő prózájában — és gondolatmenetében — a valóság tényeinek érintésére Iépten-nyomon felvillan egy jelentésárnyaló irodalmi élmény emléke, értelmező hivatkozás vagy idézet, plasztikus összevetés és frappáns hasonlat. A valóság és az író tudattartalmai harmonikusan összecsengenek. Fogalmai és meglátásai a megalapozott tudás tapasztalatokkal alátámasztott, gazdag közegében élnek, emberiségméretű példatár kereteiben mozognak. Pusztakamaráson jár, de földjeit világító szemmel nézi, s láttatja.

Patriotizmus, mely mindenekelőtt a provinciához ragaszkodik? Patriotizmus, ám világméretű, a szűkebb pátria csak jellegét adja, etikája és értékei emberiségmérté- kűek (és emberközpontúak). Az elidegenedettséget és kiábrándultságot tükröző irodalmi divatok korában, szellemi tanácstalanság és kételyek idején nem könnyű ilyen írói tulajdonságokra hivatkozni. (Sütő is megvívta e téren szenvedélyes csatározásait.) A művészi kísérlet és formakeresés fokozott jelentőségének idején a morális értékek szürkének

hathatnak. (Korprobléma, mélyén bizonyára szintén az egyén és közösség ellentmondásos viszonya munkál.) Sütő András „patriotizmusának” mindezek ellenére erős időszerűségíze van, korszerűbb közösségi erő és érték, mint gondolnánk.

Arról már szóltam, hogy írói útját később lett módomban áttekinteni. Sorjázó esszékötetei — Istenek és falovacskák, Evek, hazajáró lelkek — vetítették elém pályáját. Apró jegyzetek, portrévázlatok, meditáló esszék és interjúk sora bizonyult a megtett út értékköveinek. A vegyes jellegű — de nem vegyes értékű — írások újabb alkotói minőségét igazolják: mély gyökerű közéleti figyelmét és társkeresését. Rokon- lelkek panorámáját festi, közvéleményt formál, írásai tükrében a romániai magyar irodalom legjobb vonulata olyan alkotói közösség, melyet belső kohéziós erők mozgatnak, és tartanak ösz- sze.

Az írónak köszönhetően megérezzük az irodalmi miliő történelmi öntudatát, szellemi folyamatosságát, meghatározó értékrendjét, az alkotás erejébe és jövőjébe vetett hitét. Megsejtjük sajátosságát és ennek tudatában fakadó öntudatát (a sajátosság méltóságát, mondja Gáli Ernő). Ám megérezzük az alkotói környezetet is, a városi kávéházakat, szerkesztőségeket, az erdélyi hegyeket és fenyveseket, a nép életerőit és az értelmiség felelősségét, a jelen gondjait és a múlt nagy történelmi erőit és alakjait (Kemény Zsigmond, Bethlen Gábor, Apáczai Csere János szellemiségét) és konok, a múltból figyelő tekintetét. Megérezzük a romániai magyar szocialista irodalom háború utáni kezdeteit és fejlődési irányát. Sütő pályatársakat köszönt és halottakat búcsúztat, nagy elődökre emlékezik és kortárs „atlaszokkal” (Veres Péter, Ilylyés Gyula) levelez, román eszmetársakk-al utazza be fél Európát, s együtt munkálkodik velük, példás intézményként tartja számon, gyűjti egybe, és sugározza a közösség benső értékeit és dolga- it-gondjait.

Alkotói és gondolkodói erényei és írásművészete drámáiban összegződnek. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, Kain és Ábel, a Százai meny- nyegző az emberiség időszerű létkérdéseivel — a megmaradás lehetősége, az igazság és jog esélyei — foglalkozik. A művek hajszálgyö- kérzete a „pátriába” kapaszkodik, mondanivalójuk igazsága egyetemes magasságokba ér. Nyersanyaguk az európai történelem és művelődéstörténet egy-egy motívuma, tény és mítosz hagyományértékű üzenete, tartalmuk és művészi igazságuk azonban jelenvaló és időszerű. Dramaturgiájuk nem bont formát, nem kreál avantgárd különcségeket és abszurditásokat. A dráma szabályai értelmében hagyományosak — vagy örök szabályoknak engedelmeskednek? —, ám életérzésük és kérdésfelvetésük okán modernek. Írójuk nem a — formai értelemben — modern törekvésekre figyel, hanem az életet vigyázza. Egy nem kevésbé jelentős könyvéről még nem szóltunk, a címe: Engedjétek hozzám jönni a szavakat! A könyv az anyanyelvről, a beszédről, a szavakról szól, azok erejéről és értékéről. A szó az irodalom eszköze és lehetősége, a költészet, a próza, az írott szó művészete. Sütő András tudja — hogyne érezné! — a szó erejét. De nem azt tartja fontosnak, hogy a leírt szó — a mű — elámító, meghökkentő, szokatlan, rejtelmes, mágikus vagy polgárpukkasztó legyen, hanem, hogy kifejezően hasson — s legyen! (A pozsonyi Üj Szó nyomán.)

Duba Gyula