Békés Megyei Népújság, 1987. június (42. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-13 / 138. szám

NÉPÚJSÁG

1987. június 13., szombat

A szürkén gomolygó égetett szag először a hallt töltötte még. Onnan szűrődött át a szobába. Észrevétlenül kúszott feléje. Mikor ott volt az arca előtt, és magába szippantotta, elhült a vére. Becsapta a bőrönd fedelét, és rohant a konyhába. A paradicsommártás úgy puf- íogott, akár egy gőzkazán. A fasírozott feketére pörkölő- dött. Elzárta a tűzhely csapját. Mi lenne, ha feladná a játszmát, sikoltozott agyában egy gondolat. Sokszor felvillant már előtte, de sohase így. ilyen erővel. Valami robbanásig feszült benne.

— A rohadt életbe!

A hang felröppent. Mint egy fekete transzparens lebegett a feje felett. A férje szava járása volt, tőle ragadt át a gyerekre, most meg az ő száján formálódott hanggá. Két szó, mely olyan robajjal tör a felszínre, akár a földrengés. A múltkor hajszál híján, hogy oda nem vágta fia osztályfőnökének arcába. Ahogy ott áll a konyha közepén, a dobhártyáján visszhangzik a tanárnő kísértetiesen vékony hangja. . . . Kedves anyukák, apukák! Ma nem úgy van. mint régen. Egy gimnazista majdnem felnőtt ember. Saját. külön világa van. mely egészen más, mint a szülőké. . .

A szavak hidegen koppan- nak. Fejbe verik az iskolai padokba préselt apukákat, anyukákat. . . kiábrándulás a

szülőkből

...... elszakadás a

s

zülőktől. . ., a modern pedagógia. . ., a szülők segítsék elő ezt az elszakadást. ... mert egyszer úgyis elszakad a gyerek a szülőktől. . ., a tavaszi kiránduláson együtt lesz az egész osztály. Remélem. nincs kifogás!

Egy őszülő apuka megszólal a háta mögött. Bátortalan a hangja. El se jut a katedráig. Félve pislognak egymásra. Nem tanácsos ellentmondani az osztályfőnöknőnek. A gyerek bánja, az osztályzata. Ö is fél. Ki tudja milyen szélsőséges indulatok lappanganak ebben a tésztaszínű, duci tanárnőben. A szülői értekezlet után mégis megállítja a folyosón. Émelyítő kedvességgel pillognak a kövér arcba ágyazott apró szemek. Zavarba jön. összevissza dadog.

— Szeretném elkérni a fiamat. Tetszik tudni, az édesapám, a fiam nagyapja egyedül él. . .. hogy meglátogassa.

— Ejnye anyuka, hát van magának szíve? Ez lesz az utolsó tavaszi kirándulás, s pont a maga fia hiányozzon, aki annyira rajong a közösségért? öregek az öregekkel, fiatalok a fiatalokkal. Így van ez rendjén.

— A rohadt életbe!

Szerencsére az indulat

csak képzeletben ragadta el. A szája mozdulatlan maradt. Ámbár, a tényen ez sem változtat. Egy hónapja nem látta az apját. Legalább a fia ment volna el. Akkor most nyugodtabb lenne. A torka táján enyhe szorítást érez. Mindig így van, ha feltámad a lelkiismerete. A mindennapok bokros teendői között apja egy megfoghatatlan lelkiismereti ügy, melyre sohase lehet pontot tenni. Hirtelen maga előtt látja a zsörtölődő, tehetetlen kisöreget. Meg kell látogatnia. Holnap Pestre utazik. A vállalat küldi. Fontos pénzügyi tárgyaláson vesz részt és egy ígéretesnek mutatkozó üzletet kell megkötnie. De előtte meglátogatja az apját, dönti el. Még ma este!

Kip-kop-kip-kop. Jön a férj. Hallja a lépteit a lépcsőházból. Egyenletes. kimért koppanások. Megcsi- kordul a kulcs a zárban.

— Szia Évi, kész a kaja? — köszön anélkül,, hogy benyitna a konyhába. Először kezet mos a fürdőszobában. Mély, reszelős hangja elandalítja kispékelt idegeit.

— Kész, csak gyere — válaszolja.

Az ismerősök szerint irigylésre méltó a házasságuk. Jóllehet ugyanezek az ismerősök úgy vélik, nem illenek egymáshoz. A férje lakatos, neki viszont egyetemi végzettsége van. A különbség sohase zavarta. Sőt, úgy érezte, sok vonatkozásSerédi János:

Pánelszindróma

ban kiegyenlítik egymást. Bandi higgadt természetével mindenesetre visszafogta, lecsendesítette riasztó fantá- ziálásra hajlamos túlérzékenységét. Most is vidáman megpaskolja a fenekét. Mélyen a háj és az izomköte- gek alatt elrejtett idegei azonban kezdenek megkopni. Ahogy asztalhoz ül, máris villan a szeme.

— És a gyerek?

Tényleg, a gyerek, hol van

Andriska? Mint egy gránát robban benne a kérdés. Mosolyogni próbál.

— Bizonyára a gimnáziumban.

— Este fél hétkor?

— Szakkör, vagy ilyesmi.'

•— Milyen anya vagy Te?

— mered rá a férje. — Azt se tudod, merre csavarog a fiad?

Ö is felcsattan.

— És te milyen apa vagy?

Méregetik egymást. Még

egy szó. és kitör a vihar. Csak most ne! Szinte rimán- kodik magában. Csak most ne!

— Nézd. Andriska már negyedikes. Abban a korban van. amikor kezd elszakadni a szüleitől. Nekünk tudomásul kell venni, hogy ilyen az élet — azon kapja magát, hogy a tanárnő gondolatait ismétli.

— Mit kell tudomásul vennünk? — álmélkodik a férje.

— Hogy elszakad tőlünk. A múltkor egy angol tankönyvben olvastam, „Disillusioned, with parents’. Kiábrándulás a szülőkből. Előbb-utóbb minden gyerek kiábrándul a szüleiből.

— Te nem vagy eszednél.

— Ilyen a modern pedagógia.

—■ A frászba az ilyen pedagógiával! Majd én kezelésbe veszem a kölyköt.

Évának majdnem jókedve kerekedik.

— Örülök neki. Ma este beszélj a fejével. Kérdezd ki tőle a leckét. Én meglátogatom apát. Add ide a kocsi kulcsát.

A férje szótlanul kanalazza a mártásba aprított fasíro- zottat. Az uborkát is besep- ri. Szalvéta után nyúl.

— Most nem. Nagyon sajnálom Évi, most igazán kell a kocsi. Reggelre meg kell javítani. Kétezer per koponya. Ennyi pénzt nem dobhatunk ki az ablakon.

Puszi jobbról, puszi balról. aztán rohanás. Kip-kop- kip-kop. Robognak a léptek lefelé a lépcsőn. Kip-kop. kip-kop. zakatolnak a gondolatok a homloka mögött. Azt hiszed, te önző őrült, hogy nekem nincsenek feladataim? Fel tudod fogni, mi az külföldi üzletemberekkel tárgyalni, akiknek kisujjukban van a szakma? össze kell szednem minden erőmet! És apa is fontos! Legalább ez a kölök itthon lenne. Hányszor mondtad, hogy kézbe veszed. De csak mondod. Valami rossz társaságba keveredik. Én már nem bírok vele.' „Disillusioned with parents”. Ez a modern pedagógia. A gyerek lassan kicsúszik a kezünk közül. Beszélgetnünk kell vele. Beszélgetni, beszélgetni. ha lesz időnk.

Az óra hetet üt. Tíz percet siet. Tíz perc múlva indul a busz. Egy óra alatt apánál lehet. Magára kapja a felöltőt. Irány a pályaudvar. Az autóbuszon rendezgeti gondolatait. A holnapi napot mérlegeli. Több millió forintos üzletről van szó. Mi lesz, ha bakot lő? A kérdés mellbe csapja. A válasz nem. A választ régen tudja. Arcok jelennek meg előtte, irigykedő beosztottak, önma- guktól eltelt kollégák, akik csak arra várnak, hogy végre kimondják, amiről eddig diszkréten suttogtak, alkalmatlan az osztályvezetői beosztásra. Azért is megmutatja. sikerülnie kell, csitít- ja magát.

Arra ocsúdik fel, hogy a busz fékez. A nagyközség új pályaudvarának neonbetűs felirata világít be az ablakon. Az utasok mielőtt kiszállnának. az ajtóban egy pillanatra megtorpannak. Zuhog az eső. Feje fölé emeli a válltáskáját. Apja az utca végében lakik, a sarki házban. Nyomja a csengőt. Hallja odabent a berregést. De a csendet is. Mutatóujját le se veszi a csengő gombjáról. És a csend még élesebb. Ráteszi a kezét a kilincsre. A kilincs enged. Most már üvölt benne a csend.

— Apa! — kiáltja.

A sejtés a torkát szaggatja. Későn érkezett. Mindig ettől rettegett, hogy egyszer későn fog érkezni. A konyhában romlott étel szaga facsarja az orrát. Remegő kézzel nyúl a villanykapcsolóhoz. Mosdatlan edények az asztalon. Sáros gumicsizma a sarokban. A széken’ ócska bőrkabát, foszladozó varrásokkal. Tetejében úgy trónol a rőt színű kalap, mint egy korona. Most már csak a lóba viszi. A szoba kandallójában ég a tűz. A hintaszékben ott ül az apja. Fehér haj, csonttá soványo- datt arc, kifejezéstelen szempár. Mint egy élettelen bábu. De a hintaszék megbillen. Előre, hátra.

— A jó isten áldjon meg apa. miért nem zárod be a kaput? — sikoltja, mintha a rémület okozta feszültség szelepe nyílt volna meg. — Hiszen nézed a ÍKék fényt, láthatod, mennyi szörnyűség történik manapság. Egyszer még kirabolnak.

— Csak jöjjenek, legalább nem leszek egyedül.. .

— Apa. ezt nem mondhatod komolyan!

— De. komolyan mondom. Mindig egyedül vagyok. Az unokámat se engedtétek hozzám, pedig a születésnapom volt.

— Andriska osztálykiránduláson volt. Az osztályfőnöke ragaszkodott, hogy elmenjen.

— Lárifári, én is jártam iskolába. A tanító úr a fejünkbe verte, hogy engedelmeskedjünk a szüléinknek, mert első a család. És most is úgy van. Első a család. Ha ti akartátok volna, akkor eljön, csak ti nem akartátok.

— Most az egyszer nincs igazad. Kértem a tanárnőt, hogy engedje el a gyereket, de kerek perec elutasított.

Nem akartam vele vitatkozni. Veled se akarok vitatkozni, mert szétpattan a fejem.

Leszegzett állal himbálja magút a széken. Oda se figyel a lányára. A saját gondolataival foglalkozik. Azokkal, amelyek úgy rágják, mint a férgek az odvas fát. Felemeli venyigesovány kezét. Bütykös ujjúval mintha szúrni akarna.

— Kicsikartatok tőlem 80 ezer forintot, az összes megtakarított pénzemet, és rám se nyitjátok az ajtót.

— Ha kéred, visszaadjuk.

Most kacag. Fogatlan szájúból kifröccsen a nyál.

— Miből? Hiszen kihull a markotokból a pénz.

Kár a szóért. Úgyse győzheti meg. Legfeljebb kikel magából. s olyasmit mond. ami megbocsáthatatlanul visszaszáll a fejére. Csak beszéljen! ö hallgatni fog. Mikor kifogy a vádaskodásból. odalép hozzá. Megsimogatja a fejét. És akkor az apja belekapaszkodik a kezébe. Ahogy a fuldokló a szalmaszálba. Ügy fogja, úgy szorongatja és szemében könnyek gyöngyöznek.

— Ö. apa. ne sírjál!-- Nem is sírok.

— Én csak arra kérlek, máskor zárd be az ajtót.

— Jó, jó. majd bezárom.

— Vasárnap eljövök. Kimosom a szennyesedet és rendbe teszem a konyhát. Most azonnal mennem kell.

— Pedig meg akartam mutatni a lábomat. Nézd! — rázza le a papucsot. — Ez az ujjam gennyesedik. Meg is görbült. Biztosan a fagytól.

— Borzasztó.

— A háborúban, odakinn a fronton, rettenetes hideg volt.

— Menj orvoshoz. Mást nem mondhatok. Orvoshoz kell menned. Most már rohanok. Szia apa! Zárd be az ajtót és vigyázz magadra.

A buszon azzal vigasztalja magát, eleget tett a kötelességének. Többre képtelen. Nem akar apjára gondolni. Semmire se akar gondolni. A feje iszonyatosan lüktet. Éjfélre ér haza. A hétemeletes pahelépület félig alszik. félig ébren van. Mint egy hunyorgó szfinx. Néhány ablaka világít. A fia is fent van.

— Feküdj le!

— Még korán van.

— Akkor tanulj!

— Nem érdekel a suli. úgyis zenész leszek.

Üjra nyilall a halántéka, pedig az előbb már elmúlt a fejfájása. Rácsapja az ajtót. A másik szobában a férje beszélget valakivel. Bemegy a fürdőszobába, hogy rendbe tegye a haját. Mire végez, az a valaki elmegy.

— Rávertünk a’ melóra — mondja a férje. — Gyere, igyál sört. Megrázza a fejét.

— Reggel korán kelek. Pestre kell mennem.

— Nem mondtad.

— Most mondom.

Fejére húzza a paplant. Férje a hálóinge alatt matat. Gyengéden eltolja a kezét. Behunyja a szemét. Aludni akar. Elmerülni a semmibe. Csakhogy a semmiből előlép a fia. Mi lesz ebből a kölökből? Erőnek erejével hessegeti el magától a kérdést. Most pihennie kell. Már éppen ott lebeg az álom határán, mikor elősettenkedik apja sovány alakja. Bűntudattal vegyes riadalommal nyitja ki a szemét. Még nein ébred fel, csak azt hiszi, hogy felébred. A sötétből gúnyos, irigykedő arcok villannak elő. Mintha rajta nevetnének. Űgyse sikerül a holnapi tárgyalás. Ez dobja a felszínre, ez a kacagás. Hallgatózik. Az éjszaka csendes, ám mihelyt behunyja a szemét. ismét életre kel a hétemeletes panelház. Valahonnan szófoszlányok szűrődnek. Valamelyik emeleten zubog a víz. Lazítani kell! Nem vállalhatsz mindenkiért felelősséget. Mintha a férje hangját hallaná. Messziről, valamelyik emeletről, összekuszá- lódva más zajokkal, melyek a panelek láthatatlan vezetékein kúsznak feléje. Pedig most aludnia kell. Aludni, aludni, hogy holnap frissen ébredjen.

Madár János:

Pultidőben

Korok, karok: eljuthatunk-e hazáig?

Szennyes presszókban, bűzös a pohár — celládat öröklöm. A viszontlátás örömével polip-ujjaid csuklómon vérzenek. Egy gyermek sír az elítélt anyaméhben: kék arcára a kék fény rácsorog. Ártatlan bűntudat.

Láz. Láz. Körémnyüzsög a tenger — én a halálra alkalmas vagyok. Kezemügyében kés, pengefény villan a pultidőben.

Lelenc leszek magam is.

ROVATJA ÁT T

IvV V A1 XvAJb 1

FNFKFDDEL

JL é JL ^1 • .JL <é JL^Sbt JL A J L j

Madár János nyíregyházi költőt jól ismerjük publikációiból, a Köröstáj rendszeres ankétjain is gyakori vendég Békésben. „Rovátkáit énekeddel” című új kötetét a Szépirodalmi Könyvkiadó jelentette meg nemrégiben, így a vidéki fórumok szűkebb köréből kilépve ezzel is közelebb jutott az „országos” megismeréshez, egyben megméretéshez.

Friss látásmódja, képeinek olykor kristályokra emlékeztető éles csillogása, mondandójának megnyerő embersége az első pillanattól rokonszenves volt előttem. Élményvilágának transzponálását egy hovatovább sajátjának mondható jelrendszerbe hitelesnek érezhetjük. Szövegalkotásának bizonyos veszélyeit azonban nem hagyhatom említés nélkül. E veszélyek persze megkörnyékeznek mindenkit, aki a tisztes korú avantgárd nyomán járó költői módszerek nem is igazán nehéz próbáinak veti alá magát, illetve enged e föl-föllán- goló epidémia késztetéseinek.

De hogy konkrétabban beszéljek: Madár János versszavainak kockázatosán nagy az irracionális terhelése. Automatikus írásmódja a képzettársítások zegzugos útjain gyakran letér a fogalmak egyezményes bázisáról, és túl sokat bíz a váratlan szókapcsolatok bizonytalanabb hozamára, érzelmihangulati sugárzására.

A szövegformálás ilyenféle gyakorlata azonban mindig a kísérlet határterületén egyensúlyoz, annak elkerülhetetlen kockázataival: telitalálatokkal, s még gyakrabban üresjáratokkal. Alkotásmódjának ez a jellege talán erősödött is előző kötetéhez képest, így még kevésbé sejthető, hogy mik lehetnek azok a tisztultabb képletek, amelyekben biztosabb és véglegesebb formákra lel egyébként erős tehetségű költői karaktere.

Az elméleti fejtegetés után, gondolom, meggyőzőbbek lesznek az itt következő példák, jóllehet a nagyobb szövegösszefüggésből való kiemelés gyengéivel. Néhány sor „A szégyen istenei” című vers elejéről:

„Éjszaka szivárog. Bőrömön átüt csöndje.

Fák. Hajnalig virrasztó jegenyék álldogálnak homlokom teteme körül. Vérem pirosához hazát is adj nekem! Háromkirályok énekét. Heródes-némaság. Heródes-némaság."

E szöveg hangulatisága, atmoszférateremtő ereje vitathatatlan. S talán értelme sem marad rejtve előttem. „Vérem pirosához hazát is adj...!” — úgy vélem — azt jelenti: ha már élek, hazám is legyen! A „Háromkirályok énekét" a fel- magasztalás utáni vágy kifejezése lehet. De már a „Heródes- nemaság”-gal bizonytalanabb vagyok. Az eluralkodott kegyetlenség légkörének fojtogató csendjéről lehet szó benne? Bibliai ismereteim alapján még ez „ugrik be” leghamarább.

Kételyeimet csak tovább erősíthetik az egyéb versekben is föllelhető ilyenféle szókapcsolatok: „Arisztotelészi nyomor”, „Vízszintesbe átkozott kuldusöröm", „Eljegyezte már évszakunkat a sámánballadás ige. Ne félj, horzsolódnak a geometriák . .„Apám, halántékodon sírkövesednek roham- késartériák.” „Kihirdetik pulzusunkat a galaxismínuszokon."

És folytathatnám.

Az ilyen mondatok tételes jelentéstartalmából, a szavak forgalmi-logikai együttállásából nem világlik ki a költői „üzenet”, tisztázatlansága nyugtalanít, kétséget támaszt, vajon ezekre a képekre van-e itt szükség Valóban, s ezek illetékesek-e kizárólagos joggal a megkívánt funkció betöltésére, miközben egységes textúrába kell illeszkedniük, mint a jó mozaik kövecseinek

Ugyanakkor mennyire egyértelmű, tiszta csiszolatú darab a hatsoros „Anyám”!

„Ha arcodat nézem, a szemedet látom.

Ha szemedet nézem, a könnyedet látom.

Ha könnyedet nézem, a könnyemet látom.”

Befejezett, hiánytalan megformálás. Nem lehet elvenni belőle, nem lehet hozzátenni.

Szerencsére még jó néhány hasonlóan sikerült alkotás sorakozik fel a kötet lapjain. (Nij0$, Faggatások, Nagyapámhoz, Űtrakelt belőlünk, Téli üzenet.) Ezek megerősíthetnek abban a meggyőződésünkben, hogy itt valódi költészettel van találkozásunk, jelentős erejűvel, olykor igézetessel. Emberi létezésünk betekintéséhez, megértéséhez új aspektusokat nyújt az olvasónak.

Madár János eredményeiről — összegzésképpen — bízvást elmondhatjuk, hogy azok a magyar verstermelés vízözöne fölé emelik emberi-művészi értékrendjét.

Szúdy Géza