Békés Megyei Népújság, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
1987. május 9-, szombat o Kopré József: A tanár és a parkettás A parkettás zömök testalkatú, enyhén pocakosodó, keskeny bajuszos, beretvált arcú középkorú férfi volt. Skoda furgonjával megállt a ház előtt. Megkerülte a kocsit, és kirántotta a hátsó ajtót. — Megérkeztünk gyerek!' Fogd a táskát! Benne a colstok, füzet, ceruza. Nyomás utánam! A negyedik emeletig kétszer is megálltak a lépcsőház fordulójában. A gyerek a karfára támaszkodott. Nagyot fújtatva így szólt: — Lifttel is gyühettünk volna. Látom, itten az is van. A csengőgombot kétszer is megnyomta a parkettás. Az ablaküveghez odatapasztotta az arcát. A recés, tejüvegablakon belesett. — Hátha nem jó a cím? — emelte rá a gyerek a szemét. A parkettás előhúzta nadrágzsebéből a cetlit. Elolvasta. — Kacsa Kornél tanár. Így mondta a telefonba! A gyerek a sárgaréz névtáblát betűzgette. Fölnevetett. — Ide az van írva, hogy K A TSA ! — Kacsa az iákkor is! így köll azt mondani. Ne okoskodj ! Az előszobából az iménti csöngetésre csöndes motozás felelt. Utána megint a csönd. Üjból megnyomta a csengőt a parkettás. — Azonnal, egy pillanat! — hallatszott bentről. Kulcs csörrent a zárban. Kitárult résnyire az előszoba ajtaja. — Mély tiszteletem a KA..., illetve a tanár úrnak! A nevét nem mondta ki a parkettás. Hátha a gyereknek van igaza — gondolta. — Itt lennék, kérem tisztelettel, ahogy ígértem! — hadarta. — Tetszik emlékezni? A telefon. Kedden, ha jól jegyeztem meg. Igen. pontosan kedden! Különben Piszmogh vagyok! Piszmogh Pál parkettás mester. Kisiparos. GH-val a végén, kérem tisztelettel. íme a névjegyem! A tanár átvette a névjegyet. Valamit motyogott. — Alliterál! .Felettébb érdekes alliteráció! — mondta. — Mi, kérem tisztelettel —1 vágott a szavába kissé vöröslő arccal a parkettás —, íninőségi munkát végzünk! Akárhogy is ÁLL, miként tetszett mondani az imént. Én meg kérem, a magam részéről spéciéi csak azt! Először szemrevételezem a terepet. Aztán, ahogy ÁLL, az már kérem. . . A tanár hallgatott. A parkettás nekibátorodott. — Mert kisipar ez, kérem tisztelettel, ez a miénk. Nem állami. Már elnézést kérek, akárhogy ás ÁLL, miként mél tózta tott megjegyezni az imént. — Én csak azt bátorkodtam megjegyezni — védekezett a tanár hangjában némi bocsánatkérő hangsúly- lyal —, hogy alliterál. A vezetéknév és a keresztnév. Már ne is vegye sértésnek, nem annak szátam. De felettébb érdekes. — Na kérem, fátylat rá, ahogy mondani szokták — váltott hangot a parkettás —, akkor hát ez lenne az a helység? — Helyiség! — igazította ki a tanár. — Na, ja, én is arra értettem, kérem tisztelettel. A tanár kényszeredetten mosolygott. A parkettás nekivetette hátát a könyvszekrénynek. *— Tetszik tudni mennyi parkettát leraktam én már életemben? Na, csak úgy saccra? Hogy mást ne mondjak, az új lakótelep parkettázás! műveleteit is én végeztem. Ezzel a két kezemmel. Megbízásból persze. Alvállalkozóként. Kikötött időre! A tanárnak rémlett valami. Valami az újságokból. Nem éppen hízelgőek voltak azok a tudósítások. Emlékezett a fölpúposodott parkettákra. Kicsit el is komo- rult az emlékre. A parkettás a cipője orrával bökdöste a fal mellett ferde csíkokban futó parkettaszeleteket. A sarkával is rájuk taposott. — Gondolom, a jobb darabokat még föl is lehetne használni! — szólalt meg a tanár csöndesen, hangjában enyhe szégyenkezéssel. — A bútorok alatt, ahol takarva van, úgy értem. Persze önre bízom, ön a szakember. A szekrények alatt azok mindenképpen megfelelnének. Kicsit legyalulni, beereszteni, aztán tartana az, amíg mi élünk. Mert tudja, hogy van az? Rövid az élet. hosz- szú a sír. A parkettás közbeszólt: — Na, ja, hát persze, lehetne. De szabadna nékem valamit tanácsolni? — simogatta az állát a parkettás —, én azért mégis azt javasolnám: új köll ide mindenhová! A régivel nem érdemes vacakolni. —< No-no! — emelte föl a hangját a tanár —, nem éppen! Hogy is fejezzem ki magam? Annak a kérdése is ez. Már tudniillik úgy értem: ami menthető, azt meg kellene menteni. Piszkos anyagiak! — mosolygott. — Ahogy szokták mondani. A parkettás kikapta a gyerek kezéből a colstokot. Mérte faltól-falig a szobát. Rágta a ceruzája végét. Számolt, gondolkodott, fontoskodott. A gyerek elfordította róla a tekintetét. Ismerte ezt a fontoskodást. — Hát kérem — túrt a hajába a parkettás —, ha ezt most úgy anblokk számítanám, mondjuk négyzet- méterét, ahogy a fönnálló rendelkezés a kisiparnak előírja, mert tetszik érteni, más a kalkuláció, ha teszem azt... A tanár a szavába vágott. Ingerültségét maga is szégyell te. — Ügy számolja kérem, hogy végül is megegyezésre jussunk! — Na, ja, az mindennél fontosabb. Nekem sem mindegy. Mert kérem tisztelettel, ha a javát, tegyük föl, mínuszolom, nem mondom, hogy valami nem spórolható lenne, de az édeskevés! Ha pedig, de nem is. Mégiscsak azt mondom: új köll ide! Teljesen új! Rákönyökölt az íróasztal sarkára, és újra számolt. A tanár türelmetlenül topor- gott mögötte. A gyerek a bútorokat tapogatta. — Ne tapogasd! — szólt rá a parkettás keményen. Hátrafordult a tanárhoz. — Ilyen bútorokat, kérem tisztelettel, manapság már nem csinálnak! De tetszik tudni miért nem? Mert nincs távlati terv a bútoriparban. Csak azok a modernek mennek manapság. Nincs rendes faanyag. Szakember sincs. Szóval, kérem tisztelettel, egészen más a helyzet ma már. Tetszik érteni? — Értem, hogyne érteném! — izgett-mozgott türelmetlenül a tanár. A parkettás a könyvespolchoz lépett. Végighúzta ujjait az oldalán. — Hát hol volna ma már ilyen faanyag? És ezek a faragások? Na, meg a sok könyv? Aztán tessék csak mondani: ezeket mind tetszettek már olvasni? Nem mondom, egyet-kettőt magam is olvastam már. Például az Elfújta a szél. Jól mondom? — Margarett Michel! — szólt a tanár. — Meg a Gyurcsovics gyerekek, vagy lányok ? — Gyurkovics fiúk, Gyur- kovics lányok Herczeghtől — bólintott a tanár. — Haláli jók voltak azok, én mondom önnek. A tanár toporgott a szobában. A parkettás újra számolt. Közben odasandított a tanárra. Megszólalt. Egészen más hangon. — Hát, kérem tisztelettel, ahogy így nézem az egészet, egy nyolcasból meglenne. Még nem is mondtam sokat. — Nyolc ezerből? Ügy gondolja? — emelte föl a szemét a tanár. —• Miért? Soknak méltóz- tatik érezni? — Nemcsak érzem, az is. Tömérdek. Ha az én fizetésemre gondolok. — Pedig nem is számoltam annyit, mint másutt szoktam. Megmondom önnek őszintén: jutányos ár ez. De csak azért — emelte föl az ujját —, mert itt ennyi sok a könyv! önök — már engedelmet kérek a kérdésért — talán nem is táplálkoznak rendesen, hogy eny- nyi sok itt a könyv!? — Hát azért táplálkozunk — szólt szégyenkező mosoly- lyal a tanár. — Enni azért csak kell az embernek. Már biológice is. A parkettás a gyerekhez fordult. — Jó, hogy tetszett említeni, eredj már te gyerek, hozzál valami harapnivalót! Nekem fél kilót abból a pántlikásból. Csabai, vagy micsoda. Neked meg kenőmájast. Te azt szereted. Meg hat üveg sört. Elbírod? Nesze, itt a táska! Különben hozhatsz tíz üveggel is. De csak Kőbányait. A másiktól ég a gyomrom. A tanárra nézett és nevetett. A gyerek máris szaladt. A parkettás újból mért. A tanár átvánszorgott a másik szobába. Azt mondta: megkonzultálja a feleségével. Kis idő múltán visszajött a tanár. A parkettás a könyvszekrény polcain matatott. — Azt a Piszkos Freddet keresem — mentegetőzött, ahogy meglátta a tanárt. — Azt mondják, az haláli jó könyv. — Az itt énnálam nincs! — szólt ingerülten a tanár. — Olyat én nem tartok a Tacitusaim, meg Homéroszom mellett. , — Kár — szólt a parkettás csüggedten. — Szóval? — sürgette a tanár. — Mit is mondtam, kérem tisztelettel? Nyolcat? Hát kérem, legyen hét. De kivételesen, csak önöknek. Még mindig alkudoztak. Végül maradt a hat és fél. A gyerek megérkezett a sörökkel. Lihegve robbant be a szobába. A parkettás félretolta az íróasztalon a dolgozatfüzeteket. A lendülettől fele a parkettra esett. A tanár sietve kapkodta föl. Odatette a heverőre. Ezalatt a parkettás kirámolt a táskából. Egy üveget az ajtó sarkához feszített. Gyakorlott mozdulattal lepattintotta a kupakot. Lerázta a kezefejére kicsur- rant habot. Fejét hátraszegte. Egy nyeletre lehajtotta az üveg tartalmát. Aztán a csabaiból szelt egy darabot. Odanyújtotta a tanárnak. — No, tessék csak megkóstolni! Én, kérem tisztelettel, csak ezt szeretem. Amelyiken van pántlika. — Originált! — mondta a tanár, de nem fogadta el. — Ez az, úgy, ahogy tetszik mondani. A gyerek harapta a kenőmájast. Egyik kezével tömte magába, a másikkal feszegette pajszerral a parkettaszeleteket. A parkettás a könyvszekrény peremére állította az üres üveget A tanár szomorúan nézte, hogy a sör habja szabályos kerek mintát rajzolt a drága bútorzatra. Nem szólt. Kiment a konyhába. Kivitte magával a dolgozatfüzeteket. Napokig ugyanaz a kép fogadta. Teljes fölfordulás. Por, piszok, szemét. Kezdett idegeskedni. Dolgozatjavításról szó sem lehetett. Egy hétre rá takarításkor a felesége talált a szekrény mögé begyúrva újságpapírba tekert csomagot. Kibontotta. Két szál csabai volt benne. Még a pántlika is rajta volt. Megpenészesedett. Bűzlött. Két ujja közé fogta a papírcsomagot. Levitte és bedobta a kukába. Büki Attila versei: Topog az ember mintha menne elkísérik az embert a csillagok vérköreit szorongásai félelmei s érik egyre teste vak alázatával a történéseket aligha megértő ész viseli türelemmel emlékeit mint a fehérlő papírok indigók egyazon betűsorát meg-megrezeg hálójában a víz torkán a hasztalan hang szó míg évre év tapos szélre szél vízhullámra zöldár és remél a szív ha tehetné naponta szülne a nő fonná nap-erőit egeken is túlra a szüntelen teremteni kész férfi a már rozsdásodó földje roncsain ám új szorongás új csönd éri és moccanatlan szürkeségek a tejüket folyató gyümölcsök és embert vivő ősz utak között csupán nézi s álmodja arca ablaka a pihe-könnyü pirkadat fényét világ-mérföldek bölcsőjén a gondolkodás képi édenét de elvész szív fájdalmaiba a szakított fonalakba valósulatlan álmait őrző annyi elakadt akaratban és topog az ember mintha menne látja ahogy tovaröppen a sirály a feltört úton állva bőgnek a motorok szárad a fűszál a mozaikkockán s érzi bőrébe zárt testével ahogy alvad a szívtáj hóemberesedik a kert az ország 1986. Négysoros ne válogass a füvek között nemesítsd őket a rögökön hisz kiírthatatlan fajta mind nem hal el itt ami megfogant Gulyás Dénes: Bábel Ezüst György: József Attia Arcok közelről Büki Attila Hosszú időn keresztül csak annyit tudtam róla, hogy a Magyar Üjságírók Országos Szövetségében dolgozik. Szélfútta szavak című verskötetét ajándékba kaptam. A versek elgondolkoztattak, megdöbbentettek, nyugtalanná tettek. -Olyanok, mint a halk indulat, mely noha csendes, de annál maka- csabbul parázslik az emberben. Rejtély, mint maga az élet. A porba sújtottak magasztos reményével. A titkát akartam megfejteni, egy késő délutánon, amikor életéről beszélgettünk. — Dunántúli vagyok, azokból a gyökerekből táplálkozom, noha. Pesten élek, s úgy hiszem, végképp magához ölelt a nagyváros. A Vas megyei Bükön születtem. Onnan jártam Sopronba, gimnáziumba. Dolgoztam a soproni ruhagyárban, katonáskodtam Lentiben, aztán népművelő lettem, Hegyfaluban művelődési házat igazgattam, elvégeztem Szombathelyen a tanárképző főiskolát, újságot szerkesztettem, dolgoztam a Győr Megyei Művelődési Központban, írásaim megjelentek a Kisalföldben, aztán felkerültem Pestre, a Muosz-ba, a szakosztályok titkárságára. — Mikor született az első versed? — Alig töltöttem be a 14. életévemet, amikor versfaragásra adtam a fejemet. Ösztönösen, az otthoni élmények hatására. Édesapám iparosember volt. A büki házunkban sokféle ember megfordult. Erdei munkások, téesztagok. Magukkal hozták sajátos világukat. Érettségi után tagja lettem a soproni fiatalok művészeti kollégiumának. Üjabb élményekkel gyarapodtam. Részt vettem egy gyűjtőkörúton. Népmeséket, balladákat gyűjtöttünk. A világom kitágult. A Soproni Füzetek-ben és a Zalai Hírlapban jelentek meg első verseim, majd a Népszava következett és a Napjaink című Miskolcon megjelenő irodalmi folyóirat adta közre verseimet. 1978- ban jelent meg az első verskötetem. A személyes élmények — a dunántúli táj, a szülői ház, a városi miliő — fokozatosan átértékelődtek, ahogy kitágult a látóköröm. Ma egyre inkább népben, nemzetben gondolkozom. . . — És a festészet? Ügy tudom, több kiállításod volt. Nem zárja-e ki a kettő egymást? — Számomra nem. A költészet és a festészet valahogy összenőtt bennem, a kettő együtt él, kitölti szabadnapjaimat. Engem mindig a valóság érdekelt. A költészet és a festészet azt a célt szolgálja, hogy a valóságot kifejezzem. Csak a megközelítési mód más. Bükön volt az első kiállításom, 20 éves koromban. Azóta vagy nyolc helyen, többek között Pesten is. — Most min dolgozol? — Nyáron Párizsban lesz kiállításom. Most azzal vagyok elfoglalva. A kiállításon a Havas utak szárnyain című verskötetemet is bemutatják. A francia fordítás most készül el. Végül: a Szépirodalmi Könyvkiadó hamarosan kiadja a harmadik verskötetemet. Serédi János
