Békés Megyei Népújság, 1987. május (42. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-30 / 126. szám
1987. május 30., szombat KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Tenni, ahogy lehet Kós Károly-képeskönyv Majdnem száz évet élt. Majdnem száz év alatt mennyi baj érhet egy félig- meddig német eredetű erdélyi magyart, aki székely ezermesterként vállalta magára a művész, az építész, az író, a politikus feladatát? Élete egyik főművét, a két kezével teremtett, bámulatos egységű Varjúvárat feldúlták a világháborúban; a források szemérmesen hallgatnak róla, hogy kik és miért. Igaz, rendbe hozták, amolyan nyaraló lett a kis nyomdát rejtő kőház, ahol a szinte középkori módon formált könyvek születtek, a modern tömegáru csúfságától megriadó angol Morris és Huskin szellemi útmutatását követve. De az idős mester, bár nyolcvankét éves koráig maga kaszálta kolozsvári kertjében a füvet, már nem szívesen ment el a Varjúvárba. Van ebben a nagy szeretettel összeállított albumban egy kép: a Mezőgazdasági építészet című könyv címlapja. Akkor készült a tan- könyvféle, amikor épp félreállították. a 40-es évek végén. Pedig 1945 után éppúgy elfogadta a történelmi változásokat, mint 1920 után. Baloldaliakkal mindig barátkozott, de sose volt párttag. Talán ennek is köszönhető. hogy nem történt nagyobb baja, mint hogy méltatlan munkakörbe helyezték, igen kis túlzással mondhatni, hogy disznóólát terveztettek vele Szakmánybán. S mit csinált? Megpróbálta a legtisztességesebben végrehajtani a büntetésfeladatot, mindazok javára, akiknek az adott gazdasági épületekkel dolguk lehet. Hogy három évtizeddel korábban az utolsó Habsburg király koronázásának dekorációját tervezte, a tehetséges különc gróf, Bánffy Miklós keze alatt? Jóízű emlékezést írt az esetről, s nem bánta, hogy így múlik el a világi dicsőség (s a múlás különben is csak átmeneti lett). Sokat meditálnak ma arról, mi hasznosabb, a lelkes Kossuth- vagy a borúlátóan szervező Széchenyi- típusú magyar; számomra a sors megszabta feladatokat vállaló Kós Károly a példakép. Aki mindig az angol nyelvi fordulat alapján cselekedett: do your best, tedd, amit te a legjobban megtehetsz. A Sas Péter által szerkesztett és a filozófus Tor- dai Zádor szövegeivel kommentált képeskönyv egy meg nem írt, de fölöttébb szükséges nagy monográfia illusztrációs anyagát foglalja magába. Kezdve a szülővárostól, Temesvártól a műegyetemi felvételi bizonylaton át — melyen még sch- val írta nevét — a korai rajzokig, tervekig, melyeken fel-feltűnik egy horgas orrú székely „harisnyás” legény önportréjellegű alakja, s az erdélyi építészetre oly jellemző magyarvalkói templom képe. Ezt szerepelteti a kötet A Ház című építészeti folyóirat címlapjaként, amely nem egészen pontos megjelölés. A Ház egyes példányainak címlapját Kozma Lajos tervezte, a maga némileg hasonló stílusában, szintén a magyarvalkói templom képével. A Kós-féle, sokkal levegő- sebb, nagyvonalúbb, monumentálisabb rajz a megmaradt példányokból a kiadó által kötetbe foglalt évfolyam szennycímlapjául készült. Megjegyzem, ebből a demes is tanulni. . . Csak hát manapság nemigen van olyan egységesen komponált és tartalmas folyóirat, mint A Ház volt a maga korában. De micsoda kor volt ez az építészettörténész szemszögéből! 1910 körül mennyi minden épült, milyen gondosan, gyorsan és jó minőségben, néha még az 1945 utáni elhanyagolást is kibírva! Nem csoda, hogy később a középosztály „boldog békeidőnek” nevezte ezt a kort, s ezért idézőjelben szoktuk használni, vagy legalább három ironikus pontot tesznek utána, mint Merényi László kiváló köteténél a Magyar História sorozatban — de ne felejtsük el, hogy Móricz „boldog embere” is ebben a korban volt boldog, minden szenvedése ellenére... Kós életművének döntő szakasza is ehhez az időhöz kötődik: ekkor épült fel a sztánai Varjúvár, az állatkert egyes részei, a Városmajor utcai iskola, a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeum, a zebegényi templom és a főváros egyik leghar- monikusabb épülete, az óbudai református papiak. . . Az 1920 utáni könyvművészeti életmű bizony egyben amolyan pótcselekvés is volt — tanulmány Erdély köveiről. Erdély köveinek egymásra rakása helyett. Azt hiszem, semmi sem jellemzőbb Kós Károlyra, mint amit Benkő Samunak mesélt: olcsó, papíron értéktelen földet vásárolt, s aztán két kezével kiszedve a köveket, feljavította a talajt. Ilyen ember volt.' Hogy aztán filozófiája, a transzilvá- nizmus mennyire volt életidegen, más kérdés; az bizonyos, hogy a román király és a magyar kormányzó uralma helyett valamilyen demokratikus köztársaságról álmodott. Helytállása a nehéz időkben példa az utókor számára. Életművét jól illusztrálja — a szó szoros értelmében — Sas Péter Képeskönyve. Székely András régi kiadói ötletből tálán erMagyar História Magyarország az Anjouk korában A. Magyar História sorozatának újabb, 26. kötetével jelentkezett a Gondolat Könyvkiadó, mégpedig Ber- tényi Iván Magyarország az Anjouk korában című, közel 300 oldalas, remek könyvével. A szerző történelmünk dicső és izgalmas XIV. századáról lebilincse- lően érdekfeszítő képet fest. Alii olvasni kezdi, többé nem teszi le, amíg a végére nem ér. S akkor az olvasó, különösen, ha az utóbbi három évtizedben koptatta az iskola padjait, joggal eltűnődhet történelemoktatásunk egyoldalúságán, szürkeségén. Megállapíthatja, hogy milyen ég-föld különbség lehet egy-egy korszak megismertetésének módjában. Az általános iskolában csak érintik ezt a századot. A gimnáziumi tankönyv ugyan tárgyalja Károly Róbert és I. (Nagy) Lajos uralkodását, de hogyan? Gazdaságtörténetként. Természetesen ez is fontos, és hozzátartozik a korhoz. De hogy nem csigázza fel a diákokban az érdeklődést az olyan alcímek, mint a „feudális széttagoltság fölszámolása”, „az állam gazdasági alapjának reformja” stb., az vitathatatlan. S a címekhez igazodik a tartalom. És ezek a tanulók nagyjából itt be is fejezik történelmi tanulmányaikat. Honnan legyen történelmi tudatuk? Milyen más Bertényi könyve! Olvasván az Anjouk eljutását a magyar trónig, Károly Róbert háromszori koronázását, a tartományurak legyőzését, írása érdekfeszítőbb egy kalandregénynél, amely egyúttal tükrözi a kor lelkét is. Például a hatalmi harc Shakespeare tollára illő kavarodásában Buda papjai kiközösítették az Anjou-pár- ti főpapokat, urakat, s még a pápát is. De végül is Károly Róbert „olyan szilárddá tette hazánkban a központi hátaimat, amilyenre kevés példát találunk középkori királyaink uralkodásának idejéből” — emeli ki a szerző. Nagy Lajos is közel kerül az olvasóhoz, és valameny- nyire megértjük a „lovagkirály” jelző jogosságát. Megtudjuk, hogy Lajos személyesen vezette rohamra katonáit, a várostromok alkalmával az első között igyekezett a falakra, s közben többször meg is sebesült. Leír a könyv egy olyan esetet, amit utoljára még elemi iskolai tankönyvben lehetett olvasni, s a király hcrptn-mittcsmn c tj óclá cosdttajJOttttim Ofrimnrmur 3öí«in{pmdm pKhwrCfPtrr hmmnn hódúim ftar UK tn Ottó és hívei megtalálják az elveszett koronát (Illusztráció a könyvből) személyes bátorságát illusztrálja. Azt, hogy egy pillanatig sem habozva ugrott be úszni nem tudó katonája után az örvénylő folyóba, s kimentette. Egy ilyen királyért hogyne mentek volna tűzbe-vízbe katonái ? Sok, már-már feledett részlet felelevenítése szélesíti és teszi árnyaltabbá ismereteinket hazánk múltjáról. Közülük csupán egyet említünk: Nagy Lajosnak volt egy hadiflottája az Adrián, amely fölött 1358- tól „a magyar király tengernagya” parancsnokolt, és az ugyanebben az évben, Zárában Velencével kötött béke elismerte a dalmát városok adriai-tengeri kereskedelmi szabadságát. Vagyis a történelemben először itt vetették papírra a tenger szabadságának elvét („a tenger mindenkié"). És még mi mindent megtudhatunk e könyvből! Még ma is áll az a templom az ausztriai Ma- riezellben, a híres búcsújáróhelyen, amelyet Nagy Lajos emeltetett a törökök feletti, 1375, évi győzelme emlékére. Az események ismertetése nem áll meg a nagy király halálával, hanem eljutunk a II. (Kis) Károly ellen szőtt összeesküvésen át az anyakirálynő elleni támadásig, sőt, Zsigmond király és császár hatalomra jutásáig. Mint egy shakespeare-i királydráma . . . Dr. Csonkaréti Károly Szeverényi Mihály: Bohóc Széljegyzet a teremtéshez Nézzük csak meg még egyszer a Bibliát! Mit is ír Mózes Első Könyve a teremtésről? „És nevele az Űr Isten a földből mindenféle fát, tekintetre kedvest és eledelre jót... És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak a neve. És nevet ada az ember minden baromnak, az ég madarainak, és minden mezei vadnak . . Hoppá! Itt bizony valami igencsak furcsa és igencsak lényeges dolog van. Úgy is mondhatnánk: itt van a kutya elásva. Az Űristen megteremtett mindent, amit mindén valamirevaló világhoz meg kell teremteni: az eddig rendben is volna. Miből állt neki? Hiszen azért volt isten, hogy (világot) teremtsen. Ámde .. . Ámde a névadást rábízta az emberre. A névadásra ő maga nem mert vállalkozni. .Pedig mennyivel köny- nyebb dolga lett volna az embernek a névadás kötelessége, feladata (küldetése?) nélkül. Mindent készen kaphatott volna, méghozzá annak kockázata nélkül, hogy a készen valamit is elronthasson. Még szerencse, hogy nem így történt. Hiszen a névadás, a megnevezés kényszerítő ereje nélkül az ember nem lett — nem lehetett volna az, aki. Nem lett — nem lehetett — volna ember. Hiába teremtette őt embernek az isten. Azáltal, hogy az isten a névadás lehetőségét megadta az embernek, a legtöbbet adta meg neki. A névadás felelősségét. Mert a névadás: felelősség. A valóságban talán még magánál a teremtésnél is nagyobb felelősség. Istennek könnyű. Teremteni lehet akármit. Az egyetlen lehetséges, pontos elnevezéssel illetni, egyetlen nevén szólítani valamit — sokkal bonyolultabb és nehezebb feladat bármilyen teremtésnél. Bonyolultabb, mert felelősségteljesebb, mert nagyobb körültekintést igényel. A tulajdonképpeni világteremtés talán magával a névadással kezdődött. Ami már önmagában is több az isteni teremtésnél: alkotás. A teremtés dicsősége, meglehet, az istent illeti, ám az alkotásé az embert. Csak így lehetséges, hogy amennyiben a világot — és az embert — az isten talán- tán meg is teremtette, megalkotni — benne az istennel istenekkel együtt — az ember alkotta meg. Van valami, ami a teremtéshez nélkülözhető, ám az alkotáshoz nem. A felelősségvállalás. Az isteneket csak a saját dicsőségük érdekli. És nem képesek felelősséget vállalni a világért. Az emberért sem. Az ember igen. Olykor még az isteneiért is. .. . ... E. Kovács Kálmán: Intelem A hiúságot kerüld el, halandó, mint kígyófészket, viperák tanyáját! Horgára ne akadj, hálója meg ne fogjon, rejtett csapdája be ne csapjon, vermétől messze járj, mert elveszejted önmagad! Önhitt leszel, mint királyok kegyeltje. Gőgössé válsz, megalázva másokat. Zsarnokoskodsz túlbecsülve hatalmad. A hiúságot kerüld el, halandó!
