Békés Megyei Népújság, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-04 / 80. szám

NÉPÚJSÁG

1987. április 4„ szombat

o

SerédiJános:

Irina, a partizánlány

Hősök nem születnek. Engem egy fekete hajú lány tett azzá, ami lettem — mondogatta rejtélyes mosoly kíséretében.

öles termetű ember volt a tanító úr. Sántított. A bal lábát kaszáló mozdulattal húzta maga után. Leginkább széles karimájú kalapjára emlékszem, meg a foszladozó lódenkabátjára, melyben téli estéken hol az egyik, hol a másik tanyára látogatott. A felszabadulást követő hónapok egyikén tért haza, iskolai lakására. Várva várt családtagként fogadták. Ellátták élelemmel, meghívták egy kupica pálinkára, hogy eldiskuráljanak vele, vagy tanácsot kérjenek tőle. Úgy hozzátartozott a szétszórt tanyákhoz, mint csillag az éjszakához. Mi gyerekek csodálattal néztünk rá. Hőst láttunk benne. Mellén egy kitüntetés csillogott. Sohase felejtem el azt az őszi délelőttöt, amikor az iskola egyetlen tantermében, ahol elsősöktől nyolcadikosokig mintegy hetvenen tanultunk — vagy inkább szorongtunk a szűk padokban —, konok eltökéltséggel követeltük: mesélje el, miért kapta a kitüntetést? Ahelyett, hogy belekezdett volna a történetbe, kérdéseket tett fel.

— Gyerekek, hogy hívják ezt a földet, ahol mi élünk?

— Magyarország.

— Szeretitek ezt az országot?

— Szeretjük — kiáltottuk kórusban.

— Vajon miért?

Egyszerre megkukultunk.

— Persze, persze — hajtotta le sebhelyes, oroszlánsörényű fejét —, nem tudjátok megfogalmazni, mert a szülőföld szeretete a szívben van elrejtve. Életünk, sorsunk mélyen gyökeredzik, ebbe a földbe, anélkül, hogy tudatosulna bennünk. Pedig jól tudom, ha hazamentek, szlovákra fordítjátok a szót, néhányan meg románul beszélgettek otthon. Hogy bevalljam, én szerbül szoktam édesanyámmal társalogni. És most figyeljetek. A kor, melyben én nevelkedtem, nacionalizmust oltott belém. Magyarabb voltam a magyarnál. Mikor behívtak katonának, büszkén öltöttem magamra az egyenruhát. Főhadnagyi ranggal, századparancsnoki beosztásban a délvidéken szolgáltam. Azért kerültem oda, mert jól beszéltem szerbül. Egy határszéli városban székelt a zászlóaljunk. A tiszti szolgámmal egy idős kereskedőnél laktam. Volt egy mindenes lányuk, Irinának hívták. Orvosi tanulmányait szakította meg a háború. Az egyik napon Irina hozta be a reggelimet. Hajlékony mozdulattal asztalomra tette a tálcát, fekete hajzuhatagának néhány tincse az arcába hullott. Tekintete egyszerre volt nyílt és idegenszerű, s valami megnevezhetetlen varázs lengte körül.

— Jó étvágyat, főhadnagy úr — mondta tört magyarsággal és távozni készült.

Felálltam és udvariasan kértem, reggelizzen velem. Először rám csodálkozott, aztán elmosolyodott.

— Ez parancs?

— Csak kérés. Megtisztelne, ha elfogadná.

Elfogadta. Gyakran reggeliztünk együtt. Sokat beszélgettünk. Amolyan apró dolgokról. Mintha nem is lett volna háború. Éreztem, szívesen van velem. Elmentünk a tiszti kaszinóba. Ott vallottam be, hogy szeretem és elveszem feleségül. Kacagott.

— Én szerb vagyok, te meg egy hódító hadsereg tisztje.

Másnap hívatott a zászlóaljparancsnok. Irináról faggatott. Végül kitálalt. Valószínű, hogy a lány kapcsolatot tart a partizánokkal. Az egyik éjszaka parasztasszonynak öltözve kiment a városból. Tartsam szemmel, utasított. Ahogy hazaértem, mindent elmondtam neki. Kértem, hagyja abba ezt az esztelenséget. Az életét kockáztatja. Mintha a falnak beszéltem volna. Kettőnk dolgára terelte a szót:

— Én is őszinte leszek. Megszerettelek, csak az a baj, hogy háború van.

Aztán azt mondta, hogy fáradt, bemegy a szobájába és lefekszik. Ügy ment ’ el, hogy megcsókolt. Isten tudja, miért, de nem firtattam tovább a titkát. Még álmomban is égette a számat a csókja. A hangja ébresztett fel. Azt hittem, álmodom. A hangja egészen más volt, mint amilyennek megismertem. Nem volt álom. Kezében pisztolyt tartott. Az én pisztolyomat.

— Mit akarsz, Irina?

— öltözz!

— Megőrültél?

— öltözz — ismételte.

Mikor felöltöztem, hátamba nyomta a pisztoly csövét. A ház előtt személyautó állt. Egy megtermett férfi ült a volánnál a magyar közkatonák egyenruhájában. Nagy sebességgel vittek ki a városból. Hallottam, amikor az őrség elkezdett lövöldözni utánunk, aztán már csak a motor zümmögött. Hajnalodott, amikor kiszálltunk a kocsiból. Hegyek között voltunk. A kocsit felrobbantották. Egy ösvényen indultunk felfelé. A lány hátul jött, a katona elöl, én középen. Jókora út után, fenn a hegytetőn vagy harminc borostás arcú géppisztolyos fogadott minket. Anélkül, hogy szóltak volna hozzám, körbe- mustráltak, elvették a papírjaimat. Aztán hátrakötözték a kezemet és egy romos épülethez kísértek. Belöktek az egyik helyiségbe. Mellettem még feküdt valaki. Mikor teljesen kivilágosodott, akkor vettem észre, hogy SS-tiszt nyöszörög a sarokban. A szája be volt tömve.

Kimerült voltam, mégse tudtam elaludni. Folyton Irinára gondoltam, miközben saját ostobaságomat átkoztam. Nyugtalanított, hogy egész nap nem láttam. Csak estére került elő. A partizánok egyenruháját viselte. Fején pilotka, vörös csillaggal. Teát hozott egy ütött-kopott csajkában.

— Egyelőre mást nem tudok szervírozni. Szegényesen élünk itt a hegyekben — mondta és mellém kuporodott.

A szemébe néztem. Nyílt volt a tekintete.

— Mondd, Irina, milyen sorsot szántak nekem? Le fogtok lőni?

— Senki se fog bántani. Kicserélünk azokért a partizánokért, akiket elfogtatok. A bátyám is közöttük van. Ezt a németet is odaadjuk. Majd levelet írsz a zászlóaljparancsnokodnak.

— Hazudsz, Irina!

— Nem szoktam hazudni!

— Te még a szívedet is meg tudod hazudtolni. Emlékszel, mit mondtál nekem tegnapelőtt esje?

— Hogyne emlékeznék, az igazat mondtam. Azt mondtam, amit érzek. De azt is mondtam, hogy háború van. És mi ketten ennek a szörnyűségnek a két pólusán, egymással szemben állunk.

Másnap levelet írtam a

zászlóaljparancsnokomnak. Részletesen taglaltam a partizánok ajánlatát. Irina fordította le szerbre a levelet egy bőrkabátos férfinak. Nyilván ő a vezetőjük, gondoltam. A levelet egy nyúl- szerű emberkének adták át, aki nagy bajuszt viselt és egy seszínű ócska kalapot.

Rólam is, meg a németről is Irina gondoskodott. Az ő foglyai voltunk. Néha kiengedett mindkettőnket az épület előtti tisztásra, hogy élvezzük a tavaszi napsütést. Persze, csak velem törődött igazán. Kedveskedett, amivel csak tudott. Még cigarettát is szerzett. Volt alkalmam látni egyszer, hogyan szerezte ezeket a cigarettákat. Éppen a tisztáson feküdtünk, mikor Irina

odament a bőrkabátoshoz és cigarettát kért tőle. Az megmutatta a tárcáját, hogy csak egy van. És Irina ezt az egyet kivette, később pedig nekem adta. Majdnem egy hónapig éltünk ebben az idillben. Az egyik éjszaka azon gondolkoztam, mi lesz, ha tényleg sikerül a partizánok terve és nyélbe ütik a cserét? Másnap meg is mondtam Irinának, hogy akkor örökre elszakadunk egymástól.

Nevetett, jó kedve volt.

— Mihelyt vége a háborúnak, Zágrábban felkereshetsz.

— És a szüléidtől megkérem a kezed — vágtam rá.

— A szüleim — kapta fel a fejét és arcáról eltűnt a mosoly. — A szüléimét elvitte a Gestapo. Apámat napokon keresztül kínozták, a nagybátyámat is letartóztatták. És egy napon eljöttek anyámért is. A bátyámmal az egyetemről jöttünk haza, amikor ismerősök megállítottak, hogy megszállta házunkat a Gestapo. Nekem már nincs senkim, csak a bátyám — erősen a szemem közé nézett. — Érted most már főhadnagy, hogy miért tettem azt, amit tettem? Muszáj volt, ha látni akarom a bátyámat. Mi muszájból lettünk partizánok.

Megszorítottam a kezét.

— Nyugodj meg, Irina, sikerülni fog a csere.

1944. április eleje volt vagy közepe. A zászlóaljparancsnokom válaszát ugyanaz a nagy bajuszú, kis emberke hozta meg, aki a levelet vitte. Röviden ez állt benne: „A németek megszállták Magyarországot. A zászlóaljunk által fogva tartott tizenkét partizánt átvette az SS. Kivégezték őket. Nem tehetek érted semmit.”

Mikor Irina lefordította a levelet, a partizánok, akik eddig különösebben ügyet se vetettek ránk, most nekem és a német tisztnek estek. Ütöttek, rúgdostak, Irina mozdulatlanul állt, kezében a levéllel. Zokogott. A bátyját siratta. Többé nincs re- niény, hogy viszontláthassa. Ez fájt a legjobban. Sokkal jobban, mint az ütések. A bőrkabátos üvöltésére abbahagyták, csak Irina sírt. Hangja meg-megcsuklott, folytak a könnyei és kikerekedett szemmel bámult

rám, mintha vádolt volna. Majd négy vagy öt partizán a német tiszttel együtt bevitt a romos épületbe. Oda- kinn a sorsunkról tanácskoztak. Néhány perc múlva jöttek a németért. Kicipelték és lelőtték.

Most rám került a sor. Belenyugodtam a végzetembe. A tisztásról minden behallatszott. Valamennyien úgy döntöttek, hogy meg kell halnom. Irina már nem sírt. Csendesen tiltakozott.

— Miért hagyjuk életben?

— hallottam a parancsnok hangját.

— Szeretem.

Sohase felejtem el azt a csendet, mely ezt az egyetlen szót követte. Mintha végtelen időkig tartott volna. Aztán furcsán, akadozva kitört a nevetés.

— Lyubim, lyubim, lyu- bim — kiabálták egymás szavába vágva. Olyan volt a hangjuk, mintha valami óriási csodára bukkantak volna ebben az embertelen világban.

— Ha szereted, akkor azt csinálsz vele, amit akarsz

— válaszolt a vezetőjük.

Irina futva jött értem. Kioldotta a zsineget a kezemen és a lábamon. Felvezetett a hegytetőre.

— Látod, arra túl a hegyeken, a völgyeken, arra északnak van Magyarország. Szabad vagy, elmehetsz.

Néhányat előreléptem. Letekintettem a völgybe. Az utat néztem. Az úton német katonai konvojok kanyarogtak. Hátrafordultam. Irina könnyezett.

— Csak menj, ne félj, nem lövünk le.

Akkor már tudtam, bármerre megyek, mindenhol csak őt fogom keresni. Visz- szafordultam és megálltam előtte. A partizánok közrefogtak.

— Itt maradok.

A parancsnok a kezét nyújtotta.

Valahonnan előkerítettek egy papot és összeadtak Irinával. Akkor este tábortüzet raktak és késő éjszakáig táncoltak, énekeltek, mintha igazi lagzi lett volna. Katonai szaktudásomat sokra tartották, gyakran kikérték véleményemet. Csoportunknak az volt a feladata, hogy szemmel tartsa a németek mozgását, s továbbítsa a híreket a magasabb egységhez. Kisebb akciókat azonban mi is végrehajtottunk. Az egyik ilyen csetepatén megsebesültem. Egy fáradt golyó befúródott a combomba. Semmiségnek tűnt az egész. Irina gondosan ápolt. Különféle gyógyfüveket szedett össze, s borogatta a lábamat. Az egyik este megfogta a kezemet és szívére szorította.

— Mi a baj, Irina?

— Azt hiszem, teherbeestem.

Magamhoz öleltem.

— A gyerek örökre összeköt bennünket.

— Másképpen álmodtam meg az anyaságomat. A háború még sokáig eltart.

Másnap begyulladt a sebem, felszökött a lázam, elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, Irinát szólongattam. A bőrkabátos guggolt mellettem.

— Hol van Irina?

— Bement a faluba.

— Minek?

— Gyógyszerért, különben elpatkolsz.

— Mikor ment el?

— Már négy napja. Most már jönnie kell.

A következő nap sem jött. Soha többé nem jött. Helyette jöttek a németek. Először repülőgépekkel géppuskázták végig a hegytetőket, aztán a völgy felől kutyákkal megkezdődött a partizánvadászat. Engem egy sátorlapba fektettek, melynek két végét egy vastag bothoz zsinegeitek, majd két partizán a vállára emelt. Egyre beljebb hatoltunk az erdőbe. A többiek biztosították a menekülésünket. Napokig tartott a hajsza. Később, amikor egy nagyobb partizánegységhez értünk, megtudtam, hogy csoportunkból csak mi hárman maradtunk élve. Ennél az egységnél már orvos is volt, és gyógyszert is kaptam. Hamarosan talpra állítottak. Ezután egy magasabb parancsnoksághoz kísértek. Itt mindent tudtak rólam. Azt is, hogy magyar vagyok, hogy mi volt a rendfokozatom, de még az esküvőmet is Irinával. Megmondták, hogy mi történt vele. A falut, ahova gyógyszerért ment, az SS körbezárta. Felgyújtották, és mindenkit legép- puskáztak. Az elkeseredettségtől összeszorult a szívem. A partizánakriók egyszeriben személyes ügyemmé váltak. Tombolt bennem a gyűlölet. Mintha az ellenség minden egyes katonájának -köze lett volna Irina halálához. A neretvai áttörésnél ismét megsebesültem. Akkor kaptam ezt a kitüntetést. Ahogy javult az állapotom, úgy erősödött bennem a vágy, hogy hazajöjjek, hogy magamhoz öleljem öreg szüléimét, hogy szépre, jóra, okos dolgokra oktassalak titeket, és hogy kitépjem a szívemből azt a rettenetes fájdalmat, amit Irina halála okozott.

Többé nem beszélt Irináról. Minden idejét nekünk szentelte. Szakkört szervezett, színjátszó csoportot verbuvált, kirándulásra vitt minket, vasárnaponként pedig kijött Nádalóhátra futballozni. Néha egy önfeledt pillanatban rajtakaptuk, ahogy gyöngéden megsimogatja mellén a kitüntetést. Idővel azonban egyre ko- morabb lett. Távol maradt a futballmérkőzésektől, megfeledkezett a szakkörről, s a színjátszó csoportot is szélnek eresztette. Különös dolgok történtek akkor. Ott fenn, a magas politikában perdült egyet a világ. Titó- ból láncos kutya lett, Rajk- ból pedig jugoszláv kém. A tanító úr levette melléről a kitüntetést. Cselekedetét megdöbbenéssel fogadtuk. Hát, ilyenek a híres partizánok? Éjszakánként az iskola falára hatalmas betűkkel írtuk ki: Éljen Tito. Hajnalonként aztán a tanyák szögletéből lestük meg, ahogy konyhakéssel vakarja le onnan a messzire virító betűket. Hajmeresztő csínytevésünk egy délelőtti szünetben ért véget. Egy dzsip fordult be az iskola udvarába. A tanító urat elvitték, minket pedig hazaküldtek.

Két hétig szünetelt a tanítás. Kőművesek vették birtokba az iskolát. A nagy tanteremből négyet csináltak, s a tanító úr lakását is tantermekké alakították át. Ez volt a csoda. A történelem fantasztikus varázslata! Egy tanyai iskolában, a sártengertől körülvéve, minden osztály — egytől nyolcig — külön tantermet kapott. Ettől fogva tizenegy városi tanár oktatott minket. Reggelenként leszálltak avasúti megállóban, s libasorban klattyogtak az iskola felé. Soha nem tanítottak így parasztgyerekeket Magyarországon. A tanáraink pajtásaink voltak. így“* kellett őket szólítani. Ennek ellenére megfoghatatlan ridegség áradt belőlük. Nem a szigorúság miatt. Tilos volt a testi fenyítés. Bezzeg a tanító úrnak naponta eljárt a keze. Mégis ő hiányzott. Az ő emberséges szíve. Meg is kérdeztük az igazgató pajtást, mikor jön vissza?

— Az az ember kém volt — válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon.

A falról nagy tanítónk, Rákosi pajtás kopasz feje mosolygott ránk.

Tóth Bálint: Gárdonyi tó