Békés Megyei Népújság, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-04 / 80. szám
o 1987. április 4., szombat NÉPÚJSÁG KULTURÁLIS MELLÉKLET Orosházi festők Gárdonyban Feldmann Tibor képei a Galérián Az orosházi festők 1986 nyarán második alkalommal töltöttek műhelymunkával és közös élményekkel teli hetet a Hazafias Népfront Országos Tanácsának gárdonyi üdülőjében, a népfront meghívására, vendéglátó gondoskodása közepette. Amikor először jártak ott, már akkor kiderült: a Velencei-tó partján valósággal megújult a társaság, akiket az idők során több magas kitüntetéssel is jutalmaztak. A tavalyi hét terméséből állították össze azt a kiállítást, melyet még februárban megnyitottak, vele párhuzamosan pedig a Petőfi Művelődési Központ emeleti galériáján Feldmann Tibor olaj- és akvarellképeit, grafikáit mutatták be a már hagyományos „folyosótárlaton”. A lenti kiállításon szereplő orosháziak paravánokra tett képei elsősorban azt bizonyítják, hogy az azonos téma más-más festőegyéniség szűrőjén mennyire mássá változik; hogy míg az egyik a bensőséges nyugalmat sugallja, addig a másik a játékos, mondhatni groteszk humor jegyében a táj és a gárdonyi környezet varázsát egészen másképpen éli meg, önti formába. A tábor külföldi vendége, a lengyel Danuta Drzewiecka leegyszerűsített, színei által mégis hatásos Mólója olyan, mintha a szemlélőt a vizek és hegyvonulatok nyugalmas távolába vezetné, Naplemente című pasztellképén pedig a mélypirosra színeződő világ a nap búcsújával együtt hozza az örömbe hajló kora este talán konvencionális, mégsem elnyűtt hangulatát. Szép képeket adott a kiállításra Horváth János, aki korábban markáns portréiról volt nevezetes, most, itt a vízivilág áttetsző, finom fé- nyeit-színeit festi, Gárdony című olajképén például nagy foltokból építkezik, óriás kék égboltja alatt valósággal zúg, susog a nádas. Fekete János is „víz illatú” képeket festett Gárdonyban, és korábbi önmagát kissé megkerülve, kubisztikusan zárt formáit feloldva, a tóparti, természetes környezetet zárt és kötött formákban látó festői gondolatait felszabadítva képei érzelmi hatását is megemeli, őze István szénrajzaiból a Gárdonyi naplemente sejtet több elmélyülést, Hegyest Tibor vízfestményeiből az Eső a tavon az érdekesebb. Feldmann Tibor akvarelljei közt a Gár- dony-sorozat a kiemelkedő. F. Varga Máriára újabban egyre jobban oda kell figyelni, krétarajzain a meleg okkerek árnyalatai uralkodnak, és a fények a tavon, a jókedv és a derű. Tóth Bálint mostanában a legsokoldalúbb, pasztell- és olajképein a Gárdony-környéki emberek és a víz, a nap, a kövek foiyama a meghatározó. Pillanatokat rögzít és nyújt el az időben, hogy megközelíthetőek legyenek, hogy kétségtelenül megérez- zük a festő érzelemvilágát, néha egészen kozmikussá emelt töprengéseit. Jó tárlat, érzékletes bemutatkozás. Mondják, hogy jövőre újra elmennek Gárdonyba, és ebben újra csak jó gazdájuk lesz a művelődési központ. Oda várják majd a finn festőbarátok közül E'ero Eirtot, talán fotográfusok is felütik majd tanyájukat egy hétre Gárdonyban, ahol a tó, a napfény, a természet tiszta leheleté az orosházi festők számára tavaly is felejthetetlen volt. * * * A galérián látható Feld- mann-képek számos meglepetést tartogatnak az oda érkezőnek. Közel ötven kép a folyosón: a festő újabb alkotó időszakának jeles darabjai. A legtöbb közöttük akvarell, ezek a legkiforrot-* tabbak, a legértékesebbek is. Valami egészen finom, megfoghatatlanul könnyed modorban festi Feldmann ezeket az akvarelleket, a technikának megfelelően gyorsan, lendületből, magas fokú koncentráció állapotában. Ettől élnek ezek a képek, ettől érzékelni főként a kiemelkedő lapokon azt a csalhatatlan igenlést, mely Feldmann és a természet gyönyörűségei között az alkotás legfőbb inspirálója. A Tanya télen, a Nádas, a Tóparton a jó kompozíció, a finom ecsetkezelés, az áttört fények, a felvillanó színek és a kifejező tónusok példái, és példák arra, hogyan áll össze a tehetség kezében mindez megkötő erővé. Két kiállítás: sokszoros öröm. Az orosházi festők újra hallattak magukról. Itt vannak, jelen vannak' képzőművészeti életünkben, ha soha nem látványosan, ha soha nem zajosan, de mindig emlékezetesen. Sass Ervin (Rajki László: Petőfi szobra alá) Orosháziak! Atyámfiái! március idusán Kossuth szavaival szólítalak benneteket ünnepelni íme előttetek a bizonyosság: kősejtekbe ágyazott tekintettel malaclopót markoló kézzel megérkezett hozzátok Petőfi Nemzetiszín zászlók alatt tavaszi szélbe olvadt a lányok nevetése mi is ott álltunk előtted Költő! üdvözlésre készen mi a meghatottsághoz lapuló szívszorongásos nemzedék Verasztó Antal: Szoboravatás Illyés Gyula: Iszonyat Láttam Buda égését, az izzó koszorút egy nép fején, nép („népség!") hulltát, a háborút. Láttam, mint más az álmát, csonka hullát, dögöt a lecsapódó gránát csipkebokra között. Reggeli hatkor álltam, az új év reggelén, reggeli holdvilágban egy ház-rom tetején. Nyíltak a gránátok gyors mózesi bokrai, próbált az isten vagy sors valamit mondani. Láttam a fagyos hóban az úttesten fejet oly laposra tiportan, mint a reliefek. Láttam holt anya karja közt még vak kisdedet véresen vért akarva nyalni a tej helyett. Emelte véres arcát, fölsírt a csecsemő. Anyja volt: ez az ország, ő maga: a jövő. Bényei József: Csak csak az utolsó fűzfaágat kapaszkodónak és reménynek a sárga aranyeső fákat s zöld kígyóim a venyigéket csak a málna szúrós bozótját búbos bankát ha ideröppen csak élni élni s megfogózni egy félmaréknyi sárga rögben A semmiből mindent teremteni Még benne zúgott az emberek fülében, idegeiben a háború minden borzalma, az ágyúlövések, puskaropogás, a házuk mellett felrobbanó gránátok fülsiketítő zaja, a találattól összeesett, ártatlan emberek halálsikolya — alig ért véget a háború, a rommá lőtt, szétbombázott, kifosztott és megalázott városokban, falvakban lassan ébredezni kezdett az új élet. Még alig jöttek fel az óvóhelyekről, szívükben még ott bujkált a félelem a régitől és újtól egyaránt, még alig mertek hinni — mégis élni kellett, s újrakezdeni mindent. „Az ember sírással kezdi az életet — írja Mesterházi Lajos. — Valahogy az újszülött sírása görcsölt bennünk is; ahogy az ő szemét a világ durva fénye, úgy kínzott a látvány, hogy nincs a házakon ablak, hogy nincs a tetőkön cserép, félbe vágott szobákat láttünk négy emelet hosszán, zuhanni készülő zongorát, szárnyas ajtókat a semmibe. Bántott, amint az újszülött bőrét a rideg levegő, hogy korommal és malterporral teli a szemünk, fülünk, fogunk, hajunk, s hogy mihelyt kiengedett az idő, a kedves, langyos tavaszi szelek kibírhatatlan hullaszagot hordtak. Milyen szép volt az ábránd egykor: átvesszük majd a postát, a a közlekedést, kitűzzük a vörös zászlót a középületekre... Nem volt posta, nem volt közlekedés, nem voltak középületek.” Szinte a semmiből kellett újrateremteni mindent. Kinyittatni az élelmiszerüzleteket még akkor is, ha nincs mit árulniuk; megnyitni a gyárak kapuit, ha nem is voltak bennük gépek, hogy termelhessenek; megkezdeni a tanítást, beindítani a vasutakat, szántani a földeket, megnyitni a templomokat, s hogy újra legyen rend, új rend, meg- szervezni-beindítani a közigazgatást, lapot nyomtatni, ha más nincs, kőnyomatost, s hogy újra biztonságban érezhesse magát az ember, becsukatni a tolvajt, garázdát; újjáépíteni a vízvezetékeket, csatornákat, kivilágítani esténként az utcákat, hogy már ne féljenek többé az emberek. De mindenekelőtt: meg kellett találniuk egymást... Dr. Marik Dénes meséli Gyuláról: „A felszabadító csapatok megbízottai délelőtt fél 10 óra körül érkeztek a városházára, ahol a város lakossága részéről dr. Blanár László városi tisztiorvos fogadta őket, néhány kisebb beosztású városi tisztviselő társaságában ... A szovjet parancsnokok felszólították a lakosság képviseletében megjelent, és a város tisztviselői közül helyén maradt Baki Sándor műszaki tanácsost, hogy ideiglenesen vegye át a város irányítását, és szervezze meg a közigazgatást. Miután Baki Sándor műszaki ember volt, engem bízott meg helyettes polgármesterként, a teljesen széthullott közigazgatási szervezet felállításával. Ez a munkánk egy-két napot vett igénybe. A szovjet alakulatok parancsnokai kifejezetten hangsúlyozták, hogy Gyulán jól működő közigazgatásra van szükségük. Ugyanis Gyula az első nagyobb magyar város, amelyet a szovjet csapatok felszabadítottak, megyeszékhely, s hadászatiig is rendkívül előnyös helyzetben van ... Következő feladatunk a megyei szervezet felállítása volt, miután már egy héten belül kinevezték a városparancsnok mellett a szovjet megyei parancsnokot is, aki kifejezetten ragaszkodott ahhoz. hogy felállítassék a demokratikus megyei szervezet ...” Az orosházi Népakarat 1944. október 18-i száma közölte az alábbi felhívást: „Mindenki dolgozzék a maga helyén, legelsősorban a földművelő társadalom végezze el a maga munkáját, hogy megindulhasson újra a termelés. Takarítsák - be az őszi termést, szántsanak, vessenek. Mindnyájan segítségükre leszünk a nehéz feladatok elvégzésében. Mindenki érezze át, hogy egy világégés porából kell felépíteni az új Magyarországot.” Szinte a felszabadulás másnapján .minden faluban, járásban, városban különböző neveken népi bizottságok alakultak, hogy az elmenekült közigazgatási apparátus helyett ők maguk vegyék kézbe lakóhelyük sorsának intézését. Nem kis munkát végeztek, bár lehetőségeik szűkösek voltak. Rövidesen megalakulnak a pártok helyi bizottságai is. Szinte mindenhol elsőként a kommunisták szerveződnek újjá. A Kommunista Párt 1944. december 16-i, kismarjai alakuló ülésének jegyzőkönyvéből idézünk: „Kozma Lajos elvtárs, mint a párt szervezője, üdvözli a megjelent elvtársakat, a gyűlést megnyitja. Megnyitó beszédében részletesen ismerteti a párt célkitűzéseit, melyeket a debreceni párttól személyesen kapott. Továbbá felolvassa az ideiglenes alapszabályzatot, és a párt programját. Felkéri a megjelent elvtársakat, hogy szóljanak hozzá. Valamennyi elvtárs helyeslő hozzászólása alapján az alakuló ülés egyhangúlag magáévá teszi a fent előadottakat ...” 1944. december 3-án Kondoroson a Kisgazdapárt alakult meg: a közgyűlés egyhangúlag és lelkesedéssel hozott határozata szerint a párt a régi aktivitással kíván bekpacsolódni a közéletbe. A Szociáldemokrata Párt munkáját nehezítette, hogy legaktívabb tagjai közül sokan a Kommunista Pártba léptek, de sok helyütt nem is alakítottak külön szociáldemokrata pártot, hanem egységes munkáspártot, s csak az SZDP országos szer-, veződése idején hozták létre külön helyi szerveiket. A Nemzeti Parasztpárt a felszabadulás előtt nem rendelkezett országos hálózattal, ezt kellett most pótolni. Bonyolította a helyzetet, hogy a párt egyszerre volt a szegényparasztok és a népi értelmiség gyűjtőhelye, s e kétféle bázis másféle szervezési és programatikus elveket kívánt. 1944 végén mindenesetre az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe már az új pártok koalícióján alapuló, a különféle elnevezésű népi bizottságokból formálódó, új, egységesebb nemzeti bizottságok választják meg a küldötteket. Sajátos kettősség alakult ki: a nemzeti antifasiszta koalíció politikai követelményeként ismét működni kezdett a régi közigazgatási rendszer, bár tartalmában lényegesen megújulva, és működtek még a nép spontán alakult hatalmi szervei, a különböző elnevezésű népi bizottságok. Ez utóbbiak, mint a demokratizmus biztosítékai és fórumai igen fontos szerepet töltöttek be a népi demokratikus átalakulásért vívott harcban. Korom Mihály történész írja: „ ... a népi demokratikus erők egy időben használták ki továbbra is mind a korábbi államhatalom intézményrendszerének polgári kereteit, mind pedig a népi demokratikus hatalommal kialakult, vagy általa teremtett népi bizottságok — nemzeti bizottság, üzemi bizottság, földigénylő bizottság, termelési bizottság stb. — tevékenységének lehetőségét. A magyar népi demokrácia 1948-ig a fenti népi bizottságok útján több-kevesebb következetességgel közvetlenül is bevonta a dolgozó osztályok széles rétegeit az országos és helyi ügyek intézésébe és a politikai életbe.” Sipos Attila
