Békés Megyei Népújság, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-18 / 92. szám
NÉPÚJSÁG 1987. április 18., szombat o Kondacs Pál: A halál árnyékában Az aluljáró presszója tömve van randevúzó fiatalokkal. Sokat kell üres asztalra várni. Csak a kitartó emberfajta juthat hozzá. Laci és Béla a szűk bejáratnál toporzékol türelmetlenül. Nagyon elszántak. Kivárják sorukat. Már előre kiszemeltek maguknak egy asztalkát a sarokban, ahol most fizet a gavallér. Távoznak. A fiú is, a lány is. Laci Bélával együtt átszlalomo- zik az asztalok között, megcélozva a kiszemelt helyet. Lehuppannak a székekre. Élete összes bánatával az arcán, amit a várakozás csak fokozott, Laci szemügyre vette a márványasztal lapján esett vicsorgó csorbát, amely mozgásba hozta fáradt agyát. Bélához fordult. — Tudod, az én életem is ilyen, mint ez az asztal. Csorba. Kicsorbították. Mások. Vagy talán jómagam? Nem is tudom. Egyébként ez teljesen mindegy. A lényeg mégiscsak az, hogy csorba. De ez nálam nemcsak szépséghiba. Tartalmi hiányosság. Valami hiányzik belőlem. .. Béla türelmesen hallgatta Lacit, de nem tudta hová tenni. Miért e letargia? Közben a pincérnő is átfúrta magát a szomjazó, hangos tömegen. Kacér mosollyal kifestett arcán régi ismerősként üdvözölte Lacit. Kék festékben úszó, tágra nyílt szeme megakadt egy másodpercre Béla tekintetén. — Mennyi pénzébe kerülhet Lacinak ez a színészmosoly? — kérdezte önmagától Béla. — Ügy látszik, tovább iszik. Pedig titokban minden jóakarója abban bízott, hogy talpra áll az új munkahelyén. Nem így történt? — Két vodkát kérek, aranyoskám — fordult Laci a pincérnőhöz. — Tudja, abból a sztolicsnajából, amit tegnap is ittunk. Vendégem van. Kedves kolléga, akivel hat istenverte éven át együtt koptattuk a tervező- asztalt. Most véletlenül ösz- szefutottunk. ö az, nézze meg jól, ölelte át Béla széles vállát. Jóképű krapek. Mindig is az volt. Merem ajánlani! Bizalmasan kacsintott a szorosan mellette álló okos szemű fiatal nőre, aki tovább mosolygott, száját nem nyitotta szóra. A pincérszerep ilyenkor csak ennyit enged meg számára. Laci türelmetlen volt. A szomjúság tette azzá. — Gyönyörűségem. ne szobrozzon itt, hozza már azt a vodkát. De a hígítóról se feledkezzen meg. i— Mit értesz hígító alatt? — kérdezte kíváncsian Béla a nő után bámulva. Szódavizet? — Tonikot. A vodka hígítóval nem más, mint szaknyelven szólva „bélelt tonik”. Kimondottan felnőtteknek való — magyarázta Laci mosollyal az arcán. A pohár felé nyúlt. — Igyunk, Bélám. Dobjuk be. Boldog vagyok, hogy találkoztunk. Végre van valaki, akinek őszintén elmondhatom minden bánatomat. Te mindig megértettél, őszinte barát voltál. Közben Bélát figyelte. A szemét szondázta. Hátha megváltozott az utóbbi időben? Két év után is lehet őszinte hozzá? Gyorsan változnak az emberek. Érdekeik szerint. És váltanak is. Legtöbbször irányt, köpönyeget. Nem, ez Bélára nem vonatkozhat, ö egészen más. — Mondd Laci, hallgatlak — biztatta Béla. — Tudod, ha jól meggondolom, ez már maga a végzet. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen. Ha bárhol összedől egy ház, biztos alatta vagyok. Ha valahol beszakad a járda, vagy az úttest, én mentem arra. Ha arról hallasz, hogy a Dunába zuhant egy személygépkocsi, ziher, hogy én ültem benne. .. Szusszantott egyet. Mélyre szívta a páradús, izzadságszagú, nehéz levegőt, melyet csak a külföldi cigaretták kellemes illata tett elviselhetővé. — Elképesztő, Bélám! Nemcsak az egész élet, a halál is ellenem szegül már. Pontosabban ellenünk. Ezt már nehéz ép ésszel elviselni. De mond, Béla. ki segít rajtad? Senki. Legfeljebb sajnálkoznak az emberek, látszatra veled vannak, de amikor tettekre kerülne a sor... Béla egyre türelmetlenebbül hallgatta barátja fejtegetéseit, amelyek teljesen homályosak voltak számára. Nem értette őket. Valami bai lehet vele, gondolta. Olyan idegesnek, szórtnak látszik. Halál? Ellene? Ellenük? Ezek csak hallucinációk lehetnek. Bár Lacinak régen is voltak rögeszméi. Például olyasmi, hogy mindenki az ellensége. De ez a halál? Ez nem lehet normális dolog Mi történhetett? Laci fülöncsípte Béla arcán a gyanakvást. A szó megállt a levegőben. Zavarában a pohár felé nyúlt és nagyot hörpentett belőle. Szájában forgatta a löttyöt. Amikor újra megszólalt, ércesebb lett a hangja. — Ne ámuldozz, Béla! Látom, még a lélegzeted is elállt. Azt hiszed, bolondokat beszélek? Tévedés. Igazat mondok. Kristálytiszta igazat. Csak várd ki a végét. — Csupa fül vagyok! Laci minden további körülírás nélkül a közepébe vágott. — Képzeld, ha meghalna András! Egyszerűen nem élném túl. Csak most, most az egyszer hallgatna meg az Isten. Soha sem hallgatott meg. Hiába rimánkodtam. Gyógyuljon meg az a szerencsétlen ! — Miért, mi baja? Beszélj világosabban. — Rák. Gyomorrák. A dokik mondják. Bennem ugyan él egy halvány remény. Hátha mégsem... — Kiről beszélsz tulajdonképpen? Csak nem Hilda férjét emlegeted? Tart még a régi szerelem? — Tudtam, hogy rájösz. Képzeld, Béla, mindenki a halálára készül... — Szerencsétlen fiú! Rendes kölyök volt. Te jóságos ég! Ilyen fiatalon. Kegyetlen az élet. — Már te is szidod? — Ha a bátyámra gondolok, nem tehetek mást. — Miért, mi van a bátyáddal? — Meghalt. Negyvenhétévesen. Leukémiában. Vérrákban magyarul. Sietett a felesége után, aki három hónappal korábban ment el... Harminckilenc volt. — Borzalmas. Gyerek? — Három. Három vásott farmerlovag, akik még a sírjukra sem néznek rá. Még ezer szerencse, hogy betonból készült. Előre megcsináltatták. Így legalább nem növi be a gaz. A srácoktól akár őserdő is nőhetne rajta. .. — Milyen volt a bátyád? Soha sem beszéltél róla. — Rengeteget dolgozott. Törte magát. De minek? András is ilyen. De, mondd, kinek hiányozna, ha egyik napról a másikra eltűnne? Senkinek. — Nincs igazad. Nekem igen. Nekem hiányozna. — Fecsegsz össze-vissza, közben örülsz a biztos halálnak. Az ő halála számotokra mindenképpen megváltás lenne. Megházasodhatnátok. Örökre eltűnne az akadály, a férj. Mindenféle detonáció nélkül. — Nem érted, hogy nem akarom? Szeretem Hildát, és elveszem feleségül. De nem ilyen áron! Hilda szeret. Évekig nem lehet szerelmet hazudni. Ügy érezte, most nagyon meggyőző volt. Megérdemel egy hörpintést. A pohár után nyúlt. Szomjas gyomrába úgy ömlött a meleg lé, mint üres zsákba a búzaszemek. Nem győzte nyelni. Szája szegletéből arcára csurgott az ital. A zsebkendője után kapott, fellökte barátja érintetlen poharát. A csörömpölésre mindenki felkapta a fejét, aki a közelben ült. Béla legszívesebben eltűnt volna. A csinos pincérnő ingajáratban hordta az italt. Most is jött hívás nélkül. Hallotta a csörömpölést. Egyúttal hozta a pótlást, meg a törlőruhát. Megértő mosollyal, mély meghajlással letette a két harmatos poharat. Laci nem tétovázott. Felkapta, és koccintásra invitálta barátját. E váratlan esemény után egy még váratlanabb következett. Laci minden bevezető nélkül elkezdett ordítani. Az eget fenyegette, rázta mindkét öklét. És eleredtek a könnyei. — Ne haljon meg! Éljen! Nekem nincs utamban! — Ne ordíts, Laci! Mindenki "minket bámul. Ne igyál annyit, ha nem bírod. — Ne törődj vele! Ha tudnák, hogy miért ordítok, nem bámészkodnának. Tudják meg ők is, hogy hazugság! — Mi a hazugság? — Hogy a halálát várjuk. Én, meg Hilda. — Hagyd abba. Nincs ebnek semmi értelme. — Csak azt akarom, hogy megértsd egy szerencsétlen ember igazát. Ennyit talán... Nem fejezte be a mondatot. Talán már ő sem tudta, hogy mit akar mondani. Kifogyott az érvekből, amelyeket bizonyítani úgy sem lehet. Rágyújtott a huszadik cigarettára. Az üres, kemény dobozt belegyömöszölte a hamutartóba. — Ne haragudj, Laci, ezt én nem hallgatom tovább... — Meglátogattam a kórházban. Már álmomban is kísért. Szeretnék neki mindent elmondani. Mint férfi a férfinak. De, hogyan? Egy halálán lévő embernek? — Elkéstél, Laci. Izzadt tenyerébe rejtve sápadt arcát, Laci az asztal fölé hajolt és zokogott. Hosszú haja belelógott az üres pohárba. * * * Andrást egy hét múlva temették. Sokan voltak. Laci hiányzott. Vajon miért? Mi tartotta vfssza a végső búcsútól? Ki tudná megmondani? ö maga sem. Pedig szíve szerint mindenképpen búcsút vett volna Andrástól. Hildára gondolt. Mellette majd minden jóra fordul. Mindig megértő volt. Kiegészítik egymást. Legyen, most is úgy, ahogy Hilda akarja. Másnap a megszokott helyen és időben találkoztak. Volt egy albérleti szobájuk. Laci már több hónapja ott lakott. Elköltözött a feleségétől és annak rendje, módja szerint beadta a válókeresetet. Hilda talpig feketében, de feldúltan érkezett. A gyász nem lopta meg szépségét. Nem akart leülni. Fekete fátylát gyors mozdulattal hátra sodorta. Szemei tágra- nyíltak. Belenyúlt a táskájába és az előkotort kulcscsomót az asztalra dobta. Lát- ~ szott rajta, hogy korábbi nyugalmát valahol a szobán kívül hagyta. Aztán remegő kézzel rágyújtott. Laci felé fordult. Kinyíltak a zsilipek. — Miért nem jöttél el a temetésre. Nem mertél az emberek szemébe nézni? — Hilda, én soha... — Hallgass, most én beszélek ! Nagyot szívott a cigarettából és a földre hamuzott. — Persze, kellek neked, de csakis és kizárólag a presszók zugaiban, vagy ebben a poloskaszagú albérleti szobában. Tegnap levizsgáztál. Most már tisztán látom a valódi arcodat. Mindig arra vártál, hogy mások kaparják ki helyetted a gesztenyét. Csodákra vártál. Hát nincsenek csodák. Isten veled! Semmire sem várva, gyors léptekkel kirohant a szobából, becsapva maga mögött az ajtót. A házinéni, aki az előszobában hallgatta végig Hilda szavait, nem mert megszólalni. Rémülten nézett utána. Laci később lebotorkált a ház előtt parkoló autóhoz. Beesett a volán mögé. Indított. A gázpedált a padlóig nyomta. Két keréken fordult az első útkereszteződésnél. Elnyelte az éjszaka. Vajon ki. vagy mi elől menekül? És hová? Ki tudná ezt most megmondani? A megkínzott motor újra és újra felbőgött. Lámpa nélkül száguldott a villámverte, zápor csapdosta, nyári éjszakában. Vajon mikor és hol áll meg? Arcok közelről Veres Gábor A két évvel ezelőtt rendezett Alföldi Tárlaton díjat nyert egyéni hangú alkotásaival Veres Gábor szobrász- művész. A tíz darabból álló domborműsorozatban emberi alakok torzószerű ábrázolásával fogalmazta bronzba mondanivalóját. Azóta is hasonló szemléletű müveket formázol? — Alig néhány éve végeztem el a Képzőművészeti Főiskolát, úgy érzem, korai lenne még leszűkíteni magam körül a témákat, vagy elkötelezni magam egy technika mellett. Most is sokféle probléma izgat, szinte éjjel-nappal dolgozok, minden szakmai dolognak örülök, rossz a közérzetem, ha manuálisan nem tevékenyke- dek. Békéscsabán találkoztunk, de tudom, hogy a fővárosban laksz, és Békésre utazol tovább. Hogyan kötődsz e vidékhez? — Szüléimhez jöttem látogatóba, akik Békésen élnek. Az általános iskolát is itt végeztem, jól rajzoltam, és tanáraim javaslatára jelentkeztem Szegedre, a Tömörkény Gimnáziumba. Bár grafikusnak készültem, a művészekből álló felvételi bizottság?* látva plasztikai érzékemet, szobrász szakra vett fel. örömteli éveket töltöttem a középiskolában: a művészetre, az életre eszmé- lés időszaka volt ez életemnek. A szobrászat eszközei mellett érdekelt a matematika, a fizika, szabadidőmben sokat sakkoztam — építész akartam lenni, s csak az utolsó évben gondoltam a szobrásszá válás lehetőségére. Második próbálkozásomra vettek fel a főiskolára, ahol Vigh Tamás művészete, mesteri inspirációja volt rám valódi hatással. Első munkám Budapestre kötött, így azóta ott élek. Ezek szerint azóta is van folyamatosan megbízásod, hallhatunk ezekről? — A Vajdahunyad vár barokkos hatású boltíves fülkéibe kellett alakokat készítenem — ami referenciát teremtett számomra. Első lektorátusi munkámat optimális feltételek között végezhettem. Iván Vazov bolgár műfordító alakját örökítettem meg az alkotói fantázia megkötése nélkül. Tanulmányútra is kiküldtek Bulgáriába, ezek után örömmel tölt el, hogy Kiskőrös lakói befogadták a szobor- kompozíciót. Én ugyanis nem tudnám elviselni, ha nyűgnek éreznék alkotásaimat; nem akarom lebecsülni, figyelmen kívül hagyni a közönséget, hiszen része a mű „környezetének”; ezzel együtt azonban törekszem az egyéni hangú megfogalmazásra. így van ez a jelenlegi megbízatásom esetében is: egy díszes ivókutat készítek Bajára, a sétálóutcába. Azt szeretném, ha a régi kutakhoz hasonlóan, itt jönnének össze a városlakók. Gyakorta gondot okoz, hogy egy rövid interjúban miként jelezzük a művész önálló kiállításainak sorát. Gondolom, esetedben ez nem jelent problémát... — Még nem volt önálló kiállításom, de készülök rá, azt szeretném, ha szülővárosomban, a Békési Galériában kerülne erre sor ... Cs. Tóth János Bényei József: Prédikálsz? Sírsz? Hurrázol? Csak a torkod reked be. Víz csobog, csillag hunyorog, Nem hull kezedre egy se. Szíved ha egyszer megszakad holt virágon lesz lepke. Kapálj, kaszálj vagy kalapálj i fütyülj a könnyeidre. T. Lázár István: Féltelek Féltelek alkonyaikor mikor a mosoly kifárad az ég peremén, és a szavak a könyörtelen igaz vallomások csenddé mosódnak. Néma vereség minden mozdulat. Az utoljára kigyulladó felhők elviszik arcodat, s az ölelés és az kéz mind vádol. A súlyos mezők mind beomlanak, s üres ujjaink közt pernye nő. De szemünkben még pihennek meleg tavak hát aludj, és én talán megmentelek! A szilárduló árnyékok már körbezártak, féltelek alkonyaikor! Szúdy Géza: Elfelejtett költemény Miért beszélnék mindig önmagámról, mikor igazán csak egy számit: csak az, hogy itt vagy énvelem, te, minden jó elhitetője, mesék örök okosleánya, üveghegyeken túli varázslattevő asszony? Miért beszélnék önmagámról, amikor te vagy gyertyám ösztövér kanócán a láng fölöttem röpködő arany mosoly, örökéletű boldog sóhaj? Puhára bélelve a világ teveled, mint zsenge füvekkel a május, és dallal az eleven erdő. Mért beszélnék hivságosan magamról, ha örökérvényű szavakkal magasztalhatom a szemedszínű eget s a nyár falára emelt kupolás éjszakát, mely telehinti hajad érett-búzaszín csillagokkal? Miért beszélnék önmagámról, amikor a te szavad nyitja szézán-titkú barlangos sorsomat? Tenyereden az életem. Ha fújni kezd észak szele, zárd fölé forró ujjaid!
