Békés Megyei Népújság, 1987. április (42. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-17 / 91. szám
1987. április 17., péntek A felsőoktatás „alul- és felülnézetbőr Beszélgetés dr. Csikai Gyula miniszterhelyettessel Nemrég járt megyénkben a nemzetközileg is elismert atomfizikus, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem korábbi rektora, már egészen friss minőségében; művelődési miniszterhelyettesként. Zsúfolt programja közben arra is szakított időt, hogy az életében nagy változást hozó döntésről, korábbi munkásságáról, a felsőoktatás jelenlegi gondjairól faggató kérdéseinkre válaszoljon. I Kameraközeiben Sugár András, a Hé! főszerkesztőié — Professzor úr! ön mint a KLTE rektora, megfelelő irányítási tapasztalatokat szerezhetett, áttekinthette a felsőoktatás gondjait, tehát megfelelő tapasztalatokra támaszkodva hozhatta meg döntését új funkciója elvállalásakor Ugyanakkor mit szólt mindehhez az atomfizikus, a gyakorló kutató? — Amikor előkerült ez a kérdés, igen nagy dilemma előtt álltam: igent vagy nemet mondjak a felkérésre. Valójában egy jó hírű oktató- és kutatóhelyet hagytam ott részben. Azért mondom, hogy részben, mert e funkció elvállalásakor azt kértem, hogy adják meg a lehetőséget számomra a megkezdett kutatásaim folytatására. Az Országos Tudományos Kutatási Alap — pályázat keretében — ugyanis jelentős összeget biztosított a kutatásaimhoz a következő három évre. Ez az új mechanizmus szerint működő pályázati rendszer számomra ismert volt már a külföldi tapasztalatok alapján. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség támogatásával már 1968 óta végeztem kutatásokat, különböző szakmai bizottságaiban rendszeresen dolgoztam szakértőként, a világ sok országában a helyszínen segítve elő a modern kutatási, oktatási irányok meghonosítását, javaslatokat készítve a kormányok hosz- szú távú programjai számára. — Miközben munkatársaival a KLTE-n egy nemzetközileg is modellként számon- tartott neutronfizikai labort fejlesztett ki, ahol napjaink égető kérdésével, az energiával foglalkoznak... — Igen, maga a téma olyan, amit egy kis ország szerény kutatóhelyén is világszínvonalon lehet végezni, és kapcsolódik az emberiség alapvető problémájának, az energiatermelésnek a megoldásához. Vagyis a szabályozott termonukleáris erőművek tervezéséhez és létesítéséhez. Amit a legjobban sajnálok az új funkció kapcsán — kanyarodik vissza dr. Csikai Gyula az első kérdéshez —, hogy egyetemi előadásokat nem tudok vállalni, mivel az időbeosztásom bizonytalanná vált... — A kutatásra mikor szakít időt? — A hétvégeken. — Miniszterhelyettesként a felsőoktatás irányításával foglalkozik. A helyzet, amibe került, nem irigylésre méltó ... % — Mint egyetemi oktató és vezető, érzékeltem azokat a problémákat, amelyek egyre súlyosabban jelentkeztek a felsőoktatásban.. Ez nemcsak az anyagiakra vonatkozik, hanem arra az igényre is, hogy megőrizhessük a hazai szakemberképzés korábbi, nemzetközi elismertségét. Ismeretes, hogy az ötvenes években létrehozott kutatóintézeti hálózat elszívta az egyetemek legkiválóbb szakembereit. Kitűnő tudományos iskolák szűntek meg, és így már nem csak abban jelentkezik a probléma, hogy a pedagógusok, a műszakitudományos értelmiségi nem kielégítő társadalmi megbecsülése miatt lecsökkent a pálya iránti érdeklődés, hanem abban is, hogy egyre kevesebb a nagy tekintélyű egyéniség, aki garantálhatná az igényes utánpótlást. Ez egy folyamat volt. Az a körülmény, hogy a fiatal vagy a középgeneráció mindennapos megélhetési gondokkal küzd, ahhoz vezetett, hogy az oktató-nevelő és a tudományos munka egyre inkább háttérbe szorult. Az oktatók, kutatók kénytelenek voltak más jellegű feladatok vállalásával biztosítani a család- alapításhoz és -fenntartáshoz szükséges összeget. Az igazsághoz azonban hozzátartozik az is, hogy az emberek igényei általában gyorsabban növekszenek, mint a lehetőségeik. Ez ösztönzőként is megjelenhet a társadalom javára, de egy bizonyos ponton túl már negatív hatást fejthet ki. Különösen irritálják ezt a réteget a társadalomban bekövetkezett értékzavarok, az indokolatlan differenciálódás, a teljesítményekkel, fölkészültséggel, felelősséggel nem arányos extrajövedelmek. — Az elmondottak ismeretében — mint miniszterhelyettes — mit tart legfontosabb feladatának? — Századunkban külön feszültségforrást jelent a végbement információrobbanás és ennek konzekvenciái a felsőoktatásban. Talán sosem volt annyira fontos annak a tisztázása, hogy mit miért és hogyan tanítsunk. Ebből eredően talán a kelleténél is többet foglalkozunk a folyamatos reformmal, ami sok .energiát köt le, és egyre kevesebb idő jut az érdemi, tartalmi munkára. Az oktatással — véleményem szerint — mindenekelőtt kiváló szakembereknek kell foglalkozniuk mind a tantermekben, mind a laboratóriumokban. Az irányítóktól kellene azt elvárnunk, hogy elemezve a nemzetközi tapasztalatokat is, felhívják a figyelmet a szükséges változtatásokra, kikérve természetesen a szakterület kompetens egyéniségeinek a véleményét. Éppen ebből kiindulva szükséges, hogy a főhatóság és az intézményrendszer között szoros tartalmi kapcsolat legyen. Szükséges továbbá, hogy a felsőoktatás egészét illetően érdemlegesebb kapcsolatok jöjjenek létre az irányító főhatóságok között is. Ezen keresztül pedig megvalósulhasson a regionális együttműködés, elsősorban a munka tartalmi részét illetően, de beleértve az infrastruktúra közös fejlesztését és a szellemi erők együttes felhasználását is. Emellett — az intézményhálózat korszerűsítésénél — nem lehet eltekinteni attól, hogy egy-egy terület szakemberszükségletét az odatelepített intézménnyel, intézménycsoporttal lehet csak megnyugtatóan garantálni. Mint népszerű, elismert tévészemélyiségnek, nem kellett bemutatkoznia Sugár Andrásnak, legfeljebb — mint április 5-én tette — A Hét új főszerkesztőjeként. A sokoldalú és soknyelvű új- ságírót-riportert jól ismerik a nézők, korábban A Hétben is gyakran találkozhattunk vele, de most új „szerepköréről” szeretnénk hallani tőle. — Nehéz helyzetben vettem át A Hét vezetését — mondja. — Az ország helyzete nehéz, emiatt a hangulat eléggé indulatos. Annál nagyobb felelősség a mi munkánk. Elképzeléseiről, terveiről ezeket mondja: — Mindent folytatni akarunk, ami jó volt eddig, rokonszenves a nézőknek. De kirostáljuk mindazt, amiről úgy véljük, eljárt fölötte az idő, és ami nem volt szerencsés. — Például? — Ügy érezzük, az utóbbi időben néha dörgedelmes, kioktató volt a hangnem, ezért is vesztett népszerűségéből a műsor. Meg aztán a témákat tekintve kifáradt, bizonyos mértékig elszürkült. Elsősorban ezen akarunk változtatni. Eddiig „négyes vetésforgó” szerint működött a műsorvezetés. A magyar sajtó más kiváló képviselői nemigen találtak utat A Héthez. Feltétlenül ki kell bővíteni a bedolgozók körét. Akik jó ötleteket hoznak — és máris sokan vannak —, teret kapnak riportok készítésére, műsorvezetésre. Elképzelésünk szerint évente akár 15—20 műsorvezető is jelentkezhet A Héc képernyőjén. Az április 12-i adás műsorvezetőiéként máris találkozhattak a nézők Bemát Györggyel, akit a rádióból jól ismernek. 39 éves, négy nyelven beszél. — Milyen tartalmi változásokat várhatunk? — A magyar közönség el van kényeztetve ragyogó külföldi riportokkal, például a Panorámában. Ezt nem tudjuk felülmúlni. Természetesen nem mellőzhetjük a világpolitikát, de külföldi riportjaink nem lesznek mindig magyar gazdasági vonat- kozásúak. Foglalkozunk a legfőbb világpolitikai eseményekkel, értékeljük, kommentáljuk őket, de kevésbé ismert témákkal is foglalkozni akarunk. A mi sikerünk tartaléka szerintem az, ha még behatóbban, őszintén beszélünk gazdasági gondjainkról. — Mit tart a legfontosabbnak ahhoz, hogy eredményes munkát végezhessen? — A Hét politikai ismeretterjesztő, kommentáló és mint ilyen, bíráló műsor. A bírálatot kétirányúnak fogjuk fel. Várjuk, kérjük tehát a nézők észrevételeit, ötleteit. A kemény kritikát is, hiszen abból lehet a legtöbbet tanulni. A leckét feladták önmaguknak. A bizonyítványt majd a közvélemény állítja ki. Erdős Márta A műkereskedelem új útjai Történet a Cirok duóról Mit mond erről Rideg Gábor, a Magyar Média szaktanácsadója? Nem múlik el hét, hogy a tömegkommunikáció hírt ne adna a magyar művek nemzetközi műkereskedelemben való megjelenéséről. Vannak, akik sokkal több mű eladását szorgalmazzák, és különféle módszerekkel próbálják előcsalogatni a magángyűjteményekben nyugvó műtárgyakat. Mások a különféle aukciókról szóló tudósítások után, hallya az eladott művekről, e tevékenység azonnali „letiltását” követelik. Nemrég alakult meg 100 millió forintos alaptőkével az Artunion műkereskedelmi iroda, korábban pedig a Magyar Média Művészeti Galéria kapcsolódott be a nemzetközi műkereskedelembe. Rideg Gábor, a Művészet című folyóirat főszerkesztője, ez utóbbi szervezet szak- tanácsadója a közelmúltban megyénkben járt, s e minőségében beszélgettünk vele. Sokan úgy vélik, nemzeti értékeink kiárusítása az, ami manapság folyik. Mi erről a véleménye? — Rengeteg a félreértés, a tisztázatlan fogalom. Először Is nemzeti érték a határon túl is nemzeti érték, sőt minél ismertebb egy művész, minél több híres gyűjteményben megtalálható műve, annál nagyobb az elismertsége az alkotónak és nemzete művészetének. Az impresszionista festők hazai múzeumokban található képei a francia képzőművészet értékei is. Másodszor, ebből következik, hogy ha a magyar művészek alkotásai jelentős számban megtalálhatók lennének a párizsi Louvre-ban, a londoni British Múzeumban, vagy a New York-i Modern Művészek Múzeumában (sorolhatnánk a világhírű gyűjteményeket) akkor a honi kéző- művészet ázsiója is megnőne. Meggyőződésem, hogy az el- húnyt és a kortárs magyar képzőművészek legalább olyan kvalitásúak, mint a világ többi alkotója. Ameny- nyiben igazán értékes művekkel jelentkezünk, akkor ésszerű menedzseléssel jó eséllyel versenghetünk a világpiacon. — Ki dönti el. hogy a már nem élő művészek alkotásai közül mely művek vihetők ki az országból eladásra? — Az erre létrehozott bizottság. Jelenleg azonban könnyebb nemet mondani — hiszen abból nem lehet baj. Kassák halála után például felvetődött, hogy művei egy részét cseréljük el Mondrian azonos számú és értékű alkotásáért. Óriási hiba volt elszalasztani a lehetőséget, mondanom se kell, az utóbbi alkotó művei ma már megfizethetetlenek és egy ilyen csere szóba se kerülhet. Pedig a magyar múzeumok anyaga az utóbbi fél évszázadban szinte semmilyen kortárs művel nem gyarapodott. A most beindult nemzetközi műkereskedelem éppen ehhez segítheti hozzá múzeumainkat. Fontos lenne egy alapos dokumentációs rendszer kialakítása, megfelelő nyilvántartással: pontos műtárgyleírással, színes diával, fotóval, hogyha a kutatónak szüksége van rá, bármikor hozzájusson; az eredeti alkotás pedig képviselheti a magyar művészetet bárhol a világon. — Milyen fogadtatásra találtak a magyar műtárgyak Nyugat-Európában? — A mi bizományi vállalatunkhoz hasonló francia állami cég múlt év december eleji aukcióján 20 magyar mű került kalapács alá. Közülük 10 el is kelt — figyelemre méltó áron. Főleg a XX. századi művészek: Kádár Béla, Kassák Lajos és Scheiber Hugó festményei találtak gazdára. A tavaszi aukcióra már begvűitöttük az anyagot és készülünk az őszi eladásra, amikor is külön aukció lesz a magyar műtárgyak számára. Itt jegyzem meg, hogy vidékre is bármikor eljövünk műtárgyak megtekintésére, átvételére. Ügy véljük, hogy jelentős alkotások vannak a magángyűjtők tulajdonában, amelyektől szívesen megválnak, ha tisztességes árat kapnak azokért. Sikerült felvennünk a kapcsolatot a Londonban székelő Satheby világcéggel is, így nőtt a megfelelő érdeklődésű vevőkhöz való eljutás esélye. — Ha egy kortárs művész felajánlja alkotását valamelyik világhírű múzeumnak — van-e erre lehetősége? — Több művészről tudok, aki konkrétan megpróbált ajándékozni, sőt fogadókészség is mutatkozott a gyűjtemények részéről. Jelenleg azonban hivatalos akadálya van annak, hogy ez létrejöjjön. Az is elgondolkodtató, hogy ha külföldi képzőművész alkotását akarja valaki hazahozni, az ugyanolyan importnak minősül, mint egy fűrész behozatala. Az ideális az lenne, ha oda- vissza úton folyna a műkereskedelem. A műgyűjtő tévedésének kockázata ezzel megmaradna, a magyar múzeumok pedig idővel itthoni magángyűjteményekből jobban válogathatnának. Befejezésül hadd mondjak el egy dolgot. Neves művészet- történészeinket gyakorta idézik akkor, amikor egy művész beérik, hogy már fiatal korában megmondta, micsoda tehetség feszül az adott képzőművészben. Az azonban elkerüli az emberek figyelmét, hogy az illető kritikus szinte mindenkiről ezt írta hajdanán... A magyar képzőművészek kiválóak, s adjuk meg minél többnek az esélyt — a kereskedelmi siker lehetőségét is — a világpiacon való megjelenésre. , Cs. Tóth János Citerások Gyomaendrödön — Már a pengetőt sem mindegy, miként fogjuk. Oda-vissza kell pengetni a húrokat. A másik kezünknek az ujjrendhez kell hozzászoknia, és már kezdhetjük is a skálázást vagy a „Boci, boci tarkát”. A fekete szemű legényke komoly arccal magyarázza, miként kell citerázni. Néha oktatójára — január óta partnerére — sandít, jól mondja-e, aztán folytatja: — Nekem Fülöp tata mutatta meg először, hogy a citerán hová tegyem az ujjam, azután tanfolyamot hirdettek itt a gyomai művelődési központban és azóta Tivadar tanít. „Tivadar” — azaz Kis Imre — eddig mosolyogva hallgatta 9 éves tanítványát, Szujó Zsoltot, ám most szükségét érzi, hogy megmagyarázza, honnan a név, melyet a gyerek használ. A „keresztapa” Gyapjas István koreográfus volt, aki a neves méhkeréki prímást, Kovács Tivadart ismerte korábban ... — Biztos azt hitte, itt minden zenész Tivadar, mert engem is következetesen annak hívott. Azóta már piindenki így ismer, de nem bánom. Kis Imre — vagy ha így ismerik, hát maradjunk a Tivadarnál — története jóval korábban kezdődik: nagyjából olyan idős lehetett, mint most Zsolti, mikor először próbálkozott tiszta hangot kicsalni a citerából. Két évig gyötörte magát, akkor — 1974-ben — bekerült a Körösmenti Néptáncegyüttes citerazenekarába, s így végre tanítói is akadtak, akik jó tanácsokkal látták el. — Igen. Gyalog Tibitől és Kiss Petitől sok mindent megtanultam. Addig tollal pengettem és a szárával nyomtam le a húrt. A plexis módszert ők mutatták meg, s kétségtelen, így tisztábbak a hangok. A stílus is, amit játszok, tőlük ered. Az autentikus paraszti tánczene máig is a legközelebb áll hozzám. Nehéz esztendők vártak rá, mikor 1976- ban Budapestre a faipari szakközépiskolába került. Alig várta, hogy hétvégeken, iskolai szünetekben hazajöhessen. A cite- ra nem hagyta nyugodni. Nem is maradt tanult szakmájánál, előadó lett a művelődési központban. A zenekar, melyben addig játszott, feloszlott, ám akadt újabb partner, Rojik Imre, akivel létrehozták a Cirok duót. És jöttek a sikerek. Háromszoros kiváló, két országos arany minősítés ... Januárban, a legifjabbak Zsoltival bővült a társaság. A néhány hete megrendezett országos minősítésen eredményesen szerepeltek, így hármasban. Mondhatnánk, ez is „aranyos” fellépés volt. — Sajnálom, hogy Imi katona, ezért nem tud részt venni ezen a beszélgetésen — tárja szét a kezét Tivadar. — Ha leszerel, többször próbázhatunk. Mert mi tagadás, most nem visszük túlzásba ... Szerencsére addig sem tétlenkednek, hiszen Tivadar és Zsolt most a hegedűvel próbál szerencsét. A kicsi zeneiskolába jár, a nagy pedig a megyei népzenei műhelybe. Tivadar egyébként nem először hűtlen citerájához ... — Régen is úgy volt, hogy a parasztzenész megtanult bőgőzni, aztán brácsán, majd hegedűn játszott. Valahogy így alakultak az én zenei tanulmányaim is. De a furulya sem idegen tőlem. Közben létrehozta a néptáncegyüttest kísérő Boglya zenekart, melynek vezetője ... — Azért a citerajátékban vagyok a legbiztosabb, az a kedvencem máig. így van ezzel Zsolti is, hisz élete első nagy sikere e hangszerhez kötődik: tavaly az úttörők kulturális seregszemléjén az országos döntőig muzsikálta magát. S ez még csak a kezdet... Nagy lelkesedéssel kapcsolódott a „Cirok” munkájába, s most is, amikor befejezik e történetet magukról, s a zenéről, eljátszanak néhány szép erdélyi dalt. Mert a gyakorlásból soha nem elég. Különösen, ha örömüket lelik benne. Nagy Agnes
