Békés Megyei Népújság, 1987. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-12 / 60. szám
I 1987. március 12., csütörtök II néptanítónak mindent tudnia kellett... Egy aranydiplomás pedagógusnál Bányász Rezső aranydiplomás pedagógust csorvási otthonában kerestem fel. Kegyetlenül hideg szél fújt, úgy éreztem, csonttá fagytam. A feleség forró, citromos teával kínált, s lassan felmelegedtem. A régi szép bútorok, térítők, festmények, diplomák, megsárgult okmányok, családi és iskolai felvételek egy hosszú életpálya megannyi emlékét őrzik. A tanár úr fényképről mutatja be népes családját: — Apám, anyám tanító volt. Ezt a nehéz, de gyönyörűségesen szép pályát az ő példájuk nyomán választottuk: a bátyám, a nővérem és az ő férje, jómagam, megboldogult első feleségem, és a leányom. Szüléink a Bács megyei Pálmonostora községben tanítottak, innen mentek nyugdíjba. Sok kedves gyermekkori emlék fűz ehhez a faluhoz. Sokat sportoltunk, különösen a korcsolyát szerettem. Nyáron selyemhernyót tenyésztettünk. Szedtük a sok eperfalevelet, zsákban hordtuk haza. Nekünk ez nem volt nyűg, inkább szórakozás, kiskorunktól munkára neveltek bennünket. — Tanítói oklevelét hol szerezte? — A csongrádi polgári iskola után Szegedre kerültem a Római Katolikus Tanítóképző Intézetbe, öt évig tanultam szigorú tanárok irányításával. Sokoldalú képzést kaptunk, melynek egy életen át hasznát vettük. Mindig hangoztatták: egy néptanítónak falun vagy tanyasi iskolában legyen állása, mindenhez értenie kell. Sok szépre, jóra nevelni, nemcsak a gyermeket, de a felnőtteket is. Így aztán 1931-ben „tele tarisznyával" és sok jó tanáccsal engedtek útra minket oktatóink. — A „népiskolai tanítói oklevél”-en kívül megszereztük a kántori, a hitoktatói, a hitelszövetkezeti, az iskolán kívüli népművelői oklevelet. Bizonyítványt kaptunk arról, hogy népművelési ismeretek szakelőadójaként működhetünk, arról, hogy elvégeztük a tűzoltói tanfolyamot... — Ennyi oklevéllel a zsebében, hogyan indult tanítói pályája? — Diploma zsebben, állás sehol. Országot, világot látni, elérhetetlen vágyálom volt. Egy pályázatra 20-25en jelentkeztünk. Leendő apósom kántortanító volt, minden erejét latba vetette, így egy év múlva kaptam állást Somogyacsán. 45-46 gyermek volt egyszerre a tanteremben, 3., 4., 5. és 6. osztályosok. A különböző képzettségű gyermekek együttes oktatása iszonyú nehéz volt, de örömmel vállaltam. 52 évig tanítottam, de ma is vallom: csak az menjen erre a pályára, aki nagyon szereti a gyermekeket és türelme végtelen. — Mikor került Csorvásra? — Ugyancsak pályázat útján 1941-ben. Az volt a csábító, hogy szolgálati lakást is kaptunk. Megismertem, megszerettem a csorvásiakat, aztán soha nem vágytam el innen. Nemzedékeket neveltem fel. A felszabadulás után sokat tanultam, állandó önképzéssel iparkodtam megfelelni az újabb követelményeknek. Megszereztem a tanári diplomát, matematikát, számtant, mértant, fizikát tanítottam a felső tagozatosoknak nyugalomba vonulásomig. Aztán pár évig még a napköziben tevékenykedtem. — Időközben korcsolyaszakosztályt hoztunk létre, kijártunk a határban lévő kastélyparkba, amikor ezt „kinőttük”, vonattal utaztunk a monori tanyák téglagödreihez. Vittünk magunkkal tízórait és a friss levegőn kellemesen fárasztó órákat töltöttünk. Vasárnap jártunk korcsolyázni, nehogy a tanulás rovására menjen. — Kisdobos- és úttörőcsapat-vezető voltam. Számos kitüntetést kaptam az ifjúság neveléséért. Tanítói munkásságom 50. évfordulójára megkaptam az aranydiplomát. — Mire büszke? — Arra, hogy tanítványaim közül felsőbb iskolákból többen visszatérnek szülőfalujukba. Tudásukat itt gyü- mölcsöztetik. — És mi fáj? — Az, hogy nem kíváncsi senki az évtizedeken át szerzett tapasztalataimra. Mi kezdők annak idején örültünk, ha az „öreg” szóba áll velünk. Tudom, ma más a tanítási formula, mégis jó lenne, ha néha megkérdeznének. Vagy legalább azt: hogy vagyok? Fáj, hogy nem tanítják meg a gyerekeket köszönni. Apjukat, anyjukat én tanítottam, de ha csoportosan mennek át az iskolából a tanműhelybe, úgy mennek el mellettem, mintha nem ismernének. Nem csak rólam van szó: milyen felnőtt lesz az olyan gyermekből, aki nem tiszteli az öreget? Ary Róza Hétvége a hét végén Mcdveczky László, a Hétvége felelős szerkesztője Ennek a hétnek a végén ismét jelentkezik a Hétvége, a kétnapos műsor, amely viszonylag rövid idő alatt nagyon népszerű lett. Hat volt eddig belőle, köztük „melléktermékük”, az Évvége, a monstre szilveszteri-újévi műsor. Ez a mostani — úgy hírlik — kicsit eltér az eddigiektől. Megkértük tehát Medveczky Lászlót, a Belpolitikai Főszerkesztőség vezetőjét: beszéljen a Hétvége keletkezéséről, eddigi történetéről és külön a legközelebbiról. — Amikor a televízióhoz kerültem, erősen foglalkoztatott, hogyan lehetne visszahozni az élő televíziózást — mondja. — Olyan műsorfolyamot, amely képes 1-2 napra lekötni a nézők figyelmét anélkül, hogy bárkit a tévé elé akarnánk szögezni. Amely friss, aktuális, élő. Próbáljunk egy laza hétvégét csinálni! — határoztuk el, és ebből lett a Hétvége. A tervezésbe, előkészítésbe közvetlen munkatársaimon kívül bevontam Horvát Jánost, aki öt év óta önkéntes száműzetésben volt, nem jelent meg a képernyőn. Az első adásra két és fél hónapig készültünk, lázas munka folyt. 1985 augusztusában került rá sor. — Azóta is negyedévenként vállalunk egy-egy Hétvégét, ennyi idő kell az előkészítéshez. Sokaknak az volt a véleménye, hogy embertelen vállalkozás, nem bírják sem a készítők, sem a nézők. Nem lett igazuk, a mi várakozásunkat is felülmúlta a siker. Az Évvége után pedig olyan megállapításokkal találkozott a közvélemény-kutatás, hogy „ilyen sikeres szilveszter még nem volt”, meg hogy „Ez az a műfaj! Ilyennek kell lennie!” A televízió történetében a Hétvége azért jelentett korszakváltást, mert először sikerült egy nagy vállalkozás különböző műsorkészítő részlegeket, eddigi „ellenfeleket” összehozni — folytatja. — Ma már több főszerkesztőség örömmel vesz részt a munkában. — Hogyan készül egy Hétvége? — kérdezem. — Fantasztikus csapatmunkával — hangzik a válasz. — A műszakiakat beleértve legalább 200 ember dolgozik egy műsoron, szilveszterkor pedig 450 ember volt talpon, dolgozott két napon • át. Bebizonyosodott, hogy milyen profik a gyártási szakembereink. A vállalkozás főgyártásvezetője, Román Péter, az egyik helyettesem. Fantasztikus szervező. Az egyik helyszín vezénylője pedig a másik helyettesem, Murányi Mihály. — És mi az ön szerepe? — Én vagyok a felelős fő- szerkesztő, de ekkora vállalkozást egy ember nem tudna összetartani. Olyan szerkesztői stábunk van, amelynek minden tagja egy nyelven beszél, egyformán gondolkodik. Csapat. A „karmester” koordinál, de mindenki érzi a helyét, tudja a- feladatát. — Kik az állandó munkatársai? — A már említetteken kívül Peták István, Érdi Sándor, az Endrei Judit—Horvát János műsorvezető páros. És kezdettől velünk dolgozik Rózsa György, Antal Imre, Szilágyi János. Hisz a Hétvége nem a Belpolitikai Főszerkesztőség, hanem a Magyar Televízió műsora. — Milyen lesz az e heti Hétvége? — Különleges lesz, mert minden eddigitől különbözik. Egyetlen témája van a két napnak: a tavaszi fesztivál, amelynek a helyszíneihez — Budapest, Szentendre, Sopron, Kecskemét — és eseményeihez kapcsolódunk. Sokszínűségre törekszünk. A fesztivál teljes kínálatából csipegetünk, a könnyűzenétől a legújabb Markó.balett bemutatójáig, képzőművészeti kiállításoktól a szimfonikus zenéig. Mindezt élőben, úgy, hogy semmi sem legyen unalmas, legyen mód válogatásra, kiválasztani, ami tetszik. — A tavaszi fesztivál az egyik legnagyobb idegenforgalmi eseményünk. Ezért a beszélgetéseket is az idegen- forgalomra építjük. Például a Hétvége vendége a belkereskedelmi miniszter lesz. Foglalkozunk a turizmussal, lesz fórum a helyszínekről, ott felelnek majd az érdeklődőknek az utazásra, vendégfogadásra és sok egyébre vonatkozó kérdéseire. Meg kell őriznünk mind a tavaszi fesztivál, mind a Hétvége karakterét. — Tervez a közeljövőben változásokat? — Ha valami előbbre viheti a Hétvégét, a személy- csere is az. Ki akarunk próbálni más műsorvezető párosokat. És én is szeretnék egy- egy Hétvégét másnak átadni. Vigyáznunk kell, hogy ne ismételjük magunkat, ne foglalja el rutin az ötletek helyét. Erdős Márta Szépen magyarul r Fölélénkült élő szavunk mostanában. Persze korábban sem volt élőhalott. Hajdanán úgy született meg, mint melléknévi igenév: vadon élő lény, tanyán élő ember, vagyis olyan, ami vadon, illetőleg aki tanyán él. Aztán afféle tulajdonságot jelentő melléknév lett, amilyen a valóságos, eleven: élő tanúbizonyság, élő hagyomány. Sőt főnevesült is, vagy úgy, hogy hozzátapadt az utána következő szóhoz (élőlény), vagy maga lett azzá, amire vonatkozott: az élők tulajdonképpen élőlények, élő emberek. Sokan vannak ma mór az élők között. Hiszen bármelyik ágát nézzük is, elég népes az élő szó családja. Beletartozik az egész élővilág. Az élő természetnek egy részét alkotják az élő növények, az élő virágok. A sűrűre rakott bokrokból élősövény tevődik össze. Ha élő állatot szállítanak a vasúton, akkor élő rakománynak nevezik, ha pedig még meg is mérik, akkor élősúlyhoz jutnak. Nemcsak azért beszélhetünk élővízről, mert élő anyag, élő szervezet van benne, hanem azért is, mert természetes forrásból, friss vízből táplálkozik. így vannak élő ismereteink is: sok esetben élő lexikonná gazdagítanak, máskor meg élő szoborrá merevedhetünk tőlük. Nem árt hát, ha majd megszólal az élő lelkiismeret is. A rádióban, a televízióban nemritkán folyik élő adás, élő közvetítés, élő tudósítás. Korábbról tudjuk, hogy művek előadásával a színpadon élővé lehetett egy-egy újság, eleven mintával az utcai forgatagban egy-egy reklám. Ma már a szórakoztatóipar élő lemezbemutatót, sőt egyéb élő műsort is tart. De a nyelvészet se marad le. A ma beszéde és írása élő nyelv, élő nyelvhasználat, de beszélt változatát, legyen köznyelvi vagy területi, sokan már így nevezik: élőnyelv, azaz egybeírva. Élőbeszédnek is mondják, persze nem csak élőszóban. Mennyire üde, színes valóság az élő szónak ez a mai élete. Csak nehogy modorossá váljon azzal, hogy elveszi a teret rokon társai elől. Mert például az adás egyenes, helyszíni, esetleg közvetlen, sőt néha eredeti is lehet. A lemezbemutatóhoz szintén illik más is: az eleven, a személyes, az emberi. A nyelvnek sem árt néha tágabb értelemben a mai, a jelenlegi, szűkebb jelentésben a beszélt, a beszédbeli. így csoportosan talán még sokszínűbbre, még emberibbre formálódhat élő szavunk élőképe. Molnár Zoltán Miklós HANGSZÓRÓ Hogyan tanuljunk munkát? Többször dicsértem már a fürge, naprakész, mindig érdekes Déli krónikát. A picinyke riportokat. Egy mégis szöget ütött a fejembe. Arról volt szó, hogy szakiskolás fiatalok Győrben az egyik lakótelepen hétvégi szabás-'arrással állnak rendelkezésre. Egy kislány épp egy szoknyá varrt, a másik ruhát hajtott fel és így tovább, dolgozta” és ez tényleg jó dolog. Csak az nem, hogy ingyen, pedig ezzel a riporter is dicsérőleg értett egyet. Ingyen? Bárkinek? Furcsa szolgáltatás, mert ami indokolt segítség az elesetteknek, az anyagilag rtagyon rászorulóknak, egyáltalán nem az a mások részére. Ha mégis így van, az a munka leértékelése, s annak eddig is kárát láttuk, s nem sok jóval biztat a jövőre nézve. Inkább azon kellene lenni, hogy már egész korán tanulják meg a gyerekek, fiatalok a kenyérkereső munka becsületét, az ügyességet, életrevalóságot, hogy úgy dolgozzanak majd az üzemben és egyéb munkahelyen felnőtt korukban is. Soha nem felejtem el, pedig nagyon régen olvastam arról az amerikai kisvárosi szénkereskedőről, akinek gyermeke nem lévén, elhatározta, hogy egy fészekalja kis kamasszal egy hónapot Alaszkában tölt. De csak az mehetett vele, aki a kiszámított összeg egyharmadát az iskolaév alatt — tanítás előtt és után — megkereste; a másik har- madot ő adta kölcsön azzal, hogy jövőre ugyancsak saját keresetből fizetik vissza és csak az utolsó harmadot kapták szüleiktől ajándékba a gyerekek. Meg is érdemelték. Emlékek szárnyán Sebestyén János új műsora csak viszonylag új, hasonló volt már évekkel ezelőtt, főleg muzsikusokkal. Most Or- vosok-muzsikusok alcímmel indította újra, s először a tavaly elhunyt, szakmájában kiváló orvosra, dr. Véghelyi Péterre emlékeztek barátai. Barátainak széles köre, hiszen valóságos kultúrközpont volt a háza, ahol nappal tudományos munka folyt, este pedig későig a meghitt beszélgetések, zenehallgatás, muzsikálás. A műsorban is sűrűn felcsendültek a dallamok, a zenét nagyon érző és értő orvos gyűjteményéből az emlékező szavak között. S mindez elénk idézte egy, a szó valóságában értelmiségi ember életmódját, életstílusát, akinek baráti köréhez nem csak szakmabeliek tartoztak, s vendégei közt számos híres művész is volt. Annak az otthonnak a hangulatát, ahova bármikor be lehetett lépni, s bekapcsolódni abba a szellemi légkörbe, amelynek ő és felesége voltak a központjai. A szakma, az irodalom, a zene, s képzőművészet terén, a francia irodalmi szalonokhoz hasonlóan, a sajátos magyar körülmények között. Az elődök is szóba kerültek, mint az idős Bókay János, a híres gyermekgyógyász és nagy zenész; az orvostársadalom zeneszeretete; az orvoslás és a zenélés összefüggése. Bál volnának sokan továbbvivői a mában és lennének a jövőben is ennek a szellemi örökségnek, embert kiteljesítő hagyománynak. Nőkről, nem csak nőknek Több közreműködővel és egy óránál tovább folyt az eszmecsere a fenti témában, s szinte minden, amit el lehet mondani, leltárba került. A deklarált egyenlőség valóban az-e, ha nem, mik az akadályai? Hogyan élnek, dolgoznak, látják el családi teendőiket az egyre nehezebb anyagi körülmények között napjainkban a nők, s miként tudják vagy nem tudják sokféle szerepüket betölteni? De mit is akarnak ők maguk, mit adnak és mit várnak el a társadalomtól és szűkebb környezetüktől, vagyis a munkahelyen és otthon? Milyen hátrányai vannak a kétkeresős családnak, milyen problémák származtak belőle az évtizedek során? És így tovább. Csupa olyan dolgok, amikben vagy nagyon okosnak képzeljük magunkat, vagy azt hisszük, hogy inkább szépek vagyunk. Mert, tényleg elmondhatatlanul sok az eredmény, felemelkedés, de ott az ára, a sok gond is, ami mind elhangzott a műsorban, azzal együtt, hogy nincs rá egyértelmű megoldás, csak útkeresés. Törekvés a harmóniára, amihez sok minden kell a nők egészét tekintve és egyénileg is. S én az utóbbira tenném a hangsúlyt, hiszen mi nők is elsősorban emberek vagyunk, hasonló gondokkal, mint a férfiak. S egyik nemre se jár jó világ, szerte az egész földön. Nálunk sem leányálom a férfiak helyzete, az egyre. nehezebb gazdasági feltételek között, igaz, ez is a nőkre üt vissza, még akkor is, ha a családért terhelik le pótmunkákkal magukat a férjek: mert kevesebbet tudnak segíteni otthon. Változást csak a hatékonyabb munka hozhat, férfiak és nők részéről egyaránt. Vass Márta Oz Orosházi Üveggyár ÜVEGGYÁRTÓ AUTOMATA GÉPEK ÜZEMELTETÉSÉHEZ gépkezelőket keres felvételre Jelentkezhetnek: 18 évet betöltött férfi dolgozók, akik kedvező munkakönyvi bejegyzéssel rendelkeznek. A gépek kezelésére a betanítást a gyár biztosítja. Havi kereseti lehetőség már a betanulási időre is a teljesítménytől függően: 8—9000 Ft. Jelentkezni a gyár felvételi irodájában lehet
