Békés Megyei Népújság, 1987. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1987-03-24 / 70. szám
1987. március 24., kedd Hetven új könyv az ünnepi könyvhéten Az idei ünnepi könyvhétre, mely május 29-től június 3-ig tart, kiadóink számos új könyvvel jelentkeznek. Már a költészet napjára megjelenik a Szép versek 1986 című antológia, a könyvhét idejére pedig a Körkép ’87 és a Rivalda ’85 —’86. A legtöbb új könyvvel — szám szerint huszonhéttel — a Magvető Könyvkiadó jelentkezik. Ez a kiadó adja ki a fentebb említett antológiákat, itt jelenik meg az Űjhold Évkönyv 1987-i kötete. A kínálatból kiemelkedik Moldova György Árnyék az égen című könyve, Ne- meskürthy István A kőszívű ember unokái, Berend T. Iván A válságos évtizedek, Kosáry Domokos A történelem védelmében, Heinrich Böll Asszonyok rajnai tájon című műve. A Szépirodalmi Könyvkiadó 14 új kiadvánnyal lepi meg az ünnepi könyvhéten vásárló könyvbarátokat. Kiadja — többek között — Illés Endre Napló nélkülem, Illyés Gyula A Szentlélek karavánja, Karinthy Ferenc Uncle Joe, Spiró György Álmodtam neked és Sütő András Advent a Hargitán című művét. A Móra Könyvkiadó hat, az Európa Könyvkiadó szintén hat újdonsággal vesz részt az ünnepi könyvvásáron. A Móránál jelenik meg Szabó Lőrinc Esik a hó és Balázs Ái-pád Kis zenei ábécé című könyve, az Európánál — például — a szovjet írók új elbeszéléseinek gyűjteménye, A lélek visszatér címmel. A Kossuth Könyvkiadó öt, a Helikon négy, a Gondolat két, a Zrínyi két, az Akadémia Kiadó két új könyvet ad közre az ünnepi könyvhéten. — s — KÉPERNYŐ Senki nem moshatja le rólunk, hogy most magunknak csináltunk reklámot — szólta el magát a televízió riporter- nője, vasárnap délután. Csöppet sem lehet csodálkozni, ha a reklám körül forgott az agya, hiszen különösen az utóbbi napok televíziós műsoraiban elmosódtak a határok a közönség szórakoztatása, tájékoztatása, a propaganda, valamint a hirdetés között. S ha minden ellenkező állítás dacára a jó bornak is kell cégér, ugyan miért ne mozgósítaná legjobb erőit a televízió: közhírré tétetik, fesztivál zajlik minálunk! Fesztivál, fesztivál, fesztivál Mivel a nap is kisütött, valóban tavaszinak indult ez a seregszemle, amely immár nem csupán budapesti, hanem kecskeméti, meg soproni is, s ha így halad, megérjük még, hogy össznépi tavaszi fesztivált köszönthetünk. Jó hírére valamit adó ország a hétköznapjaiban is szívesen fogadja vendégeit, ünnepeken pedig külön is kitesz magáért. Nem csupán önbecsülésünk miatt, de jól felfogott érdekből is kényesen kell vigyázni hírünkre, amely eljut a világba, hiszen millió szállal kötődünk közeli-távoli környezetünkhöz. Felismerve, hogy az idegenforgalom a leggazdaságosabb bevételi források közé tartozik, hazánk is nagy erőfeszítéseket tesz e mindnyájunk számára hasznos „iparág’' fejlesztéséért. Valójában az idegen is ott érezheti jól magát, ahol a „bennszülöttek” jól élnek. S ha kulturális kínálatról van szó, csak csurran-cseppen valami a nagy bőségből a hazaiaknak is. A televízió jóvoltából most za- varbaejtően dús a választék. S az osztrák Satelit 3. programmal közösen a koncertek egy része eljutott határainkon túlra, újabb turistákat csalogatva hozzánk, hisz jövőre is lesz fesztivál. Tisztelet a televíziósoknak Elismerés illeti a televíziós műsorfolyam valamennyi résztvevőjét, akik a különböző helyszínekről jelentkezve fáradoztak azért, hogy mi, hazaiak is otthon érezzük magunkat. Újra felfedezhettünk ismerős tájakat, saját értékeinket, s talán sokunknak éppen most jött meg a kedve, hogy felkeressünk eddig ismeretlen vidéket. Bár a műsorújság felsorol minden résztvevőt, rendezőktől a műszakiakig, ám a nézőnek mégis azokkal van „személyes” kapcsolata, akik a képernyőre kerülnek. (Mindenki mást főképp akkor veszünk észre, ha valami hiba van.) így a teljes kiszolgáló személyzetnek szól az elismerés, akik lehetővé tették, hogy a kétnapos program házigazdái, Endrei Judit és Horvát János, valamint a körkapcsolásos helyszínek riporterei végig élővé, érdekessé tették a műsort. Nem is tudom, hogyan lehet győzni ötlettel, energiával, szombat reggeltől vasárnap késő estig? A Hétvége televíziós stábja bírta, emberül. Ha „orrolok” rájuk, csak azért van, mert nehezen lehetett „megszabadulni” a hatásuktól. Pedig a világon nincs olyan néző, aki ennyi sok műsort, információt képes befogadni. Soha rosszabb állapot, mint a bőség zavara. Egy pikoló világos Mivel jegyzetíró tisztem az elmúlt napokban a televízió képernyője elé kötött, ám „fesztiválmérgezésben” sem akartam kimúlni, ezért odafigyeltem más műsorokra is. Lehet, hogy rohan velem az idő, de a legmaradandóbb élményt ezúttal is a régi filmek felújítása jelentette számomra. A Tenkes kapitánya! Kedves, megunhatatlan, csacska kis történet, túlcsorduló romantikával. De jó, hogy néhány évenként újra meg újra vetítik, hadd lássák unokáink is. Mindig fölfedezek rajta újdonságokat. Most például a felvétel idején még főiskolai hallgató Vajda Mártái figyeltem, aki időközben vezető színész volt Békéscsabán. Vajon merre él most? Senkinek sem hiányzik a tehetsége? Diákkorom nagy élménye volt az Egy pikoló világos című film. Ki tudja hányszor láttam már, mégis a képernyő előtt a helyem, ha vetítik. Most arra gondoltam, hogy lám, nem is lehet igazán fájó Ruttkai Éva elmúlása, hiszen itt van, hamvas, kedves. Él, mert szeretjük. És öze Lajos, mint főiskolás! Ö se dudorássza már a gyulai várszínpadon, hogy „aquincumi lányok, mi lesz veletek?”. De a hangja, a mozdulatai elfeledtetik azt a fránya elmúlást. Mint ahogy örökifjú marad Vjacseszlav Tyihonov, hála A tavasz 17 pillanata felújításának. Jaj de sok éve már, amikor meghódította a közönséget. Újra végigélve izgalmas kalandjait, most felidézem az elmúlt jó hangulatokat, tovatűnt időket, amikor „Stirlitz tudta ...” (Andódy) Elképzelések és valóság „Mindig olvas, semmi dolga...”? Az óra — természetesen — a gimnázium könyvtárában folyik Fotó: Gál Edit Nemcsak mi, újságírók panaszkodunk, hogy csökkent a szakmánk társadalmi presztízse. A panaszra a könyvtárosoknak ennél jóval több okuk van. Éppen ezért meglepő, hogy Gyulán, a román tanítási nyelvű gimnáziumban öt esztendeje tartja népszerűségét a könyvtár- kezelői ismeretek fakultáció. Eddig a legjobbak jelentkeztek a képzésre, aminek jó és egyben rossz oldala, hogy a fiatalok a főiskolákon és az egyetemeken, nem pedig a kis települések könyvtáraiban kötöttek ki. No, de így is négy gyakorló könyvtárossal büszkélkedhetnek a fakultációban oktató szakemberek. Űk, heten Röviden szólva, a könyvtárosi fakultációra a negyedikesek közül éppen heten járnak. A tanárnő, Sz. Kiss Jánosné boldogan jelenti ki: elérkeztek a kétéves ismeret- anyag végére. Jön az ismétlés, a készülés az érettségire. így nem is meglepő, hogy az ismétlést szembesítéssel kezdik. A kérdés az, hogyan képzelték — míg nem kezdték el tanulmányaikat e tárgyban — a könyvtárosok munkáját. íme, néhány vallomás. . . „Ügy képzeltem, mindig olvas, semmi dolga, csak beszélget az olvasókkal. Kiadja a könyveket, küldi a felszólításokat. Ül a széken, beveszi és kiadja a könyvet, meg segít választani az olvasónak." S hogy hova rangsorolták ezt a munkát? „Az óvónő mellé.” „A tanáréhoz, mert szellemi munka, és a könyvtáros is emberekkel foglalkozik." „Hát azt nem gondoltuk, hogy ehhez főiskolai vagy egyetemi végzettség kell." Ennek a hét fiatalnak mindez már a múlt. Ők már olyan szerencsések voltak, hogy tankönyvből tanulhattak, elkészíttette számukra az Országos Széchenyi Könyvtártudományi és Módszertani Központ. Őrá közben olvasom a fő címeket, s bizony, némelyiken magam is meghökkenek: Dokumentumismeret, Állományalakítás, Osztályozás, Dokumentumok másolása, sokszorosítása, szerkesztése, Tájékoztató munka alapjai... Az órát láthatóan élvezik a gyerekek, felszabadultan válaszolnak, s érezhetően nemcsak a vendégek kedvéért. Rá is kérdezek az óra végeztével, miért választották ezt a fakultációt. Kiderül, kizárásos alapon. Aki nem kedveli a magyar—román—történelem összeállítást, a testnevelés—román párosítást, vagy a biológia— francia—fizika hármast, az a könyvtárismeret—román irodalom mellett dönthetett. Ahogyan ők, heten. S most már elégedetten hangoztatják, hogy nem bánták meg. Marika nénit, a tanárnőt éppen arra „fűzgélik”, vigye magával őket Pestre, egy szakmai tanácskozásra. És akkor ellátogatnának a nagy könyvtárakba is. A dolog nem egyszerű — hét gyerekkel Pestre, és főleg egy komoly értekezletre elindulni — de Marika néni puhitha- tónak látszik. n döntés késik Az óra után meghívást kapunk az igazgatóhoz, s ott legalább Sz. Kiss Jánosné is elmondhatja, amire eddig nem volt idő. — Eleinte a tankönyvek nélkül nagyon nehéz dolgunk volt. Aztán könnyebbedéit a helyzetünk. Mindig bíztam abban, hogy legalább egy gyereket sikerül megnyerni a szakmának. Lehet, nem rögtön, az érettségi után, talán később, de megragad a könyvtáros szakmában. A reményeinknél persze jobb eredményt is sikerült elérnünk. Pedig nem könnyű a dolgunk, most például Ni- ma Edit ingadozik. Ugyanis, ha mint könyvtáros helyezkedik el, kap kétezer forintot, ha mint képesítés nélküli óvónő, bizony ezerrel többet. S mikor ezt mondják, nem tudok nekik mivel érvelni. Tudom, itt megszűnik ez a fakultáció, de hiszem és vallom — mondja Marika —, hogy mint pedagógus is sokat profitálhat később a gyerek ezekből az ismeretekből, a főiskolán és az egyetemen meg valóságos áldás. Tehát nem haszontalan ismeretek ezek. S ha kikerül egy kistelepülésre valaki, akármilyen foglalkozásban is, de mellette elláthatja másodállásban a könyvtárszolgálatot, aminek a falu is örül, hiszen nagyon kevés a szakképzett könyvtáros. — A fakultáció megszűnik, ezt már tudjuk — fordulunk Budai János igazgatóhoz. — Akkor ezzel megszűnik ez a képzés is. — Amúgy is megszüntettük volna. Ugyanis kicsit kacifántos a továbbtanulási lehetőség a román—könyvtár szakon főiskolai szinten. Szegeden csak levelezőn létezik. Nagyobb gondot okoz ennél a fakultáció általános megszüntetése. A döntés késik, a könyveket rendelni kell, de nem tudjuk, hogy mindez vonatkozik-e a mostani másodikosokra. Ezen még hosszasan elbeszélgetünk, hiszen több a kérdés, mint a bizonyosság ez ügyben. Aztán visszakanyarodva eredeti témánkhoz, az igazgató még megjegyzi, hogy ennek a képzésnek mindenképpen volt haszna. Ha másutt nem, az olvasóvá nevelésben. D szakma becsületéről A gyulai M'gyoróssy Könyvtár igazgatój;, Havasi Istvánná ugyancsak tanította ezt a tantárgyat. De vele már tágabb összefüggésekben vizsgáljuk a képzés hasznát. — A szakma általában elsiratta ezt a képzési formát, mondván, hogy ide a gyengébb képességűek jelentkeznek. Szerencsére, a román gimnáziumban ez nem így volt. De ha igaz is: ezek a gyerekek tanultak gépírást, azt is hasznosíthatják, és kezükben egy szakmára jogosító végzettség is. Az igaz, hogy két év alatt nem lehet megtanítani őket a könyvismeretre. Viszont a feldolgozó munka minden ágában megfelelő jártasságra tesznek szert. S ez önbizalmat ad nekik. Ha tudná, hogy milyen nagy szükség van rájuk a kistelepüléseken! Nagyon rossz, és megyénkben is egyre romlik a könyvtáros-ellátottság. Nem is kell kifejtenem bővebben, miért: nagyon alacsonyak a fizetések. De itt van nálunk Brindás Marika, aki tavaly végzett a „románban”. Nagyon jól dolgozik és szereti a szakmáját. Majdnem óvónő lett, de végül is a könyvtárosszakma mellett döntött. — Eredetileg óvónő szerettem volna lenni, a fakultáció során beleszerettem a könyvtárosszakmába. De mert nem volt hely, otthon, Kétegyházán az óvodában helyezkedtem el. S mikor hívtak ide, azonnal jöttem. Ezt a fakultációt kíváncsiságból választottam. A többi tantárgyat ugyanis már ismertem. Aztán eldöntöttem, feldolgozó szeretnék lenni, s most az is vagyok. Azt csinálom tehát, amit szeretek. Jövőre Marika megpróbálja levelezőn a könyvtárszakot. Őt sikerült „megfertőzni” ezzel a szép, ám mégis kevéssé megbecsült szakmával. S ha az öt év alatt csak néhány, mint mondják, négy embernyi nyereség is volt ebben az iskolában — már megérte. B. Sajti Emese Lengyelországi élmények Krakkóban már alig láttunk havat, a Tátrában a tél viszont még javában tartott. Délután 5 óra körül érkeztünk meg Bukowinába. Az iskolánál megálltunk, hogy két, franciául kitűnően beszélő fiatal tanárnő csatlakozzon a csoportunkhoz. Szánkóverseny Autó autó hátán állt a főutcán, csomagtartójuk sílécekkel, s egyéb felszerelésekkel megpakolva. Szálláshelyünk 5-6 kilométerre volt a falutól, de oda hatalmas hógörgetegekkel övezett kanyargós, döcögős út vezetett. Betonba ágyazott óriási kavicsokból rakták ki sok ház földszinti falát, az első és második emelet falait téglából, illetve deszkából építették. A portákat nem veszi körül kerítés. A régi házak tetejét deszkák, illetve cserepek borítják, az újakat viszont bádoglemezekkel, néhol palával fedték be. A környéken .elég kevés a fenyő, ám ez nem is csoda, hiszen a legtöbb sokszobás lakás belsejét fával burkolták be. Nem ritka az olyan ház, amelynek falában mélyedés van, benne egy Szűz Mária- szobrocska, s ezt esténként körben kivilágítják. (Mint ismeretes, a lengyelek nagyrésze ma is vallásos.) Az idegennek azonnal feltűnik a régi ütött-kopott templomocska mellett álló, modern építészeti stílusban készült „Istenháza”. Az egyik nap arra jártam, és láttam, hogy bent éppen gyászszertartást tartottak: a megboldogult ott volt a templomban felravatalozva. Kint élénk színű sportöltözetben vidám síelők slalo- moztak. A templom mellett lévő temetőben pedig egy sírásó birkózott a kőkeményre fagyott talajjal. Még mielőtt az élet és a halál tényén elmerengtem volna, elindultam, hogy megnézzem á nemzetközi szánkóversenyt. A pontozást követő értékelés után örömmel értesültünk arról, hogy a „mi gyerekeink” közül Amroun Rachid, a békéscsabai 3. Sz. Általános Iskola tanulója I. helyezést ért el... Barangolás a környéken Vasárnap este még gyönyörű csillagos volt az ég, de éjszaka annyi hó esett, hogy busszal már nem lehetett közlekedni. Ez azt jelentette számunkra, hogy ezentúl hegyről le és hegyre fel gyalogosan tettük meg a több kilométeres utat, a síkosság miatt olykor fenéken csúszva. Hétfő délután a csaknem ezer méter magasan fekvő Zakopánéba kirándultunk, amelynek lakói sok évszázadon keresztül elszigetelten éltek a világtól. (Egyébként a település Báthori Istvántól kapott kiváltságot 1578-ban.) Csak a múlt században vált gyógyüdülőhellyé egy természetbarát varsói orvos révén. A téli sportok kedvelői úgy 90-100 évvel ezelőtt kezdték látogatni a kis górál (hegylakó) falut, meg a környékét. A hatalmas fenyvesekben, sziklákban, patakokban bővelkedő természetvédelmi területen egyórás sétát tettünk, (2. rész) mivel már gyorsan sötétedett és szerettünk volna még szétnézni Zakopáné központjában is. Közben ismét havazott, és a lejtős utcák csúszóssá váltak. Csak egyetlen helyen láttam, hogy a járdát felszórták salakkal. (Hiába, az itteniek tudják, hogyan kell „fegyelmezetten” elesni, mert amikor nálunk alakul ki ilyen helyzet, nem egyszer lehet találkozni begipszelt karú, lábú emberekkel.) Majdnem „vallásos” lettem, amikor állandóan Bukowinai látkép
