Békés Megyei Népújság, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-11 / 35. szám
1987. február 11., szerda Megközelíteni a tökéleteset NÉPÚJSÁG Sarkadra várják a színjátszókat Németh Gyula karnagy életéről, művészi hitvallásáról és az operettről Operett a Jókai Színházban, Lehár Ferenc: Cigányszerelem. Vezényel: Németh Gyula Liszt-díjas rav. Két előadás között beszélgetünk, de arcán fáradtságnak vagy feszültségnek semmi jele. Figyelem az órát, hogy jusson még egy kis ideje pihenésre is. Ám beszélgető- partnerem szívesen mesél, rengeteg a mondandója, újabb és újabb gondolatokat fűz lendületesen az előzőekhez. — Karnagy úr, a békéscsabai közönség keveset tud önről. Arra kérem, beszéljen életéről, pályájáról! — Elég nem mindennapi kez....ami művészet, abban hinni kell.»” F otó: Kovács Erzsébet dés volt. Ügy indult, ahogy ma már nem divatos, nem lehetséges, de nem is előnyös. Gyárban dolgoztam, és eszembe sem jutott, hogy muzsikus legyek. Aztán kaptam egyszer egy ingyenjegyet. A koncertről sírva jöttem ki, annyira felkavart. Nem tudom pontosan leírni, megmagyarázni, mi volt az, ami megfogott. Csak azt tudom, ma is ugyanazt érzem, amikor úgy elönt a zene, és valami szorongatja a torkomat. Valami, ami megmagyarázhatatlan, de nagyon-nagyon jó, egészen különleges érzés. Akkor döntöttem el, hogy lesz, ami lesz, nekem mindenképpen a zenekarban a helyem. Így kerültem be a gyár énekkarába, amit szerencsémre olyan nagyszerű karmesterek vezettek, mint Vásárhelyi Zoltán, Székely Endre. Náluk kitűnő iskolát kaptam dirigálásból, s anélkül, hogy erre különösebben figyeltem volna. Minden igyekezetem afelé irányult, hogy valamilyen módon muzsikus legyek. Javasoltak a munkás- karnagyképzőbe, esti iskolára küldtek, nappal dolgoztam, este tanultam. Egy év után olyan eredménnyel tettem le a vizsgáimat, hogy továbbtanulhattam Lenin- grádban. A várost nagyon megszerettem, egy percig sem titkolom. Elvégeztem az énekkari, a szimfonikus, végül az opera szakot is. Utána asszisztensi állásra pályáztam a lenin- grádi filharmonikusoknál — ez a világ egyik legjobb zenekara —, megnyertem. Hároméves munka volt, s lehetőségeim csúcsa. Később Rómában tanultam ösztöndíjjal. Aztán jött a koncertélet, ami elég sokoldalú volt. Koncerteztem valamennyi szocialista országban, volt ahol több ízben is. Nyolcszor voltam Kubában, jártam Venezuelában, Ecuadorban, Chilében évekig főzenei igazgatóként dolgoztam. Hangversenyeztem Peruban, Törökországban, még Dakarba is eljutottam. Talán Angliát említeném még, mert az a turné kiemelkedő sikert jelentett. Negyvennél több lemezem jelent meg, ebből kettő aranydíjas, a magyarországi Liszt-lemez és a párizsi Bartók-lemez. A továbbiakban — kihagyva egy nagy középrészt — úgy néz ki, hogy talán most megint megindult valami... — A szimfonikus zene és az opera után miképp került kapcsolatba az operettel? S hogyan jött létre a békéscsabai vendégszereplés? — Orosz Adél ajánlott' Rencz Antalnak, aki meghívott, és én szívesen jöttem erre a kirándulásra. Nagyon boldog vagyok, hogy részt vehettem a produkcióban, hogy együtt dolgozhattam egy rendezővel, akit igen érdekes egyéniségnek tartok. A munkáját folyamatban láttam, s nem szégyellem bevallani, hogy sokat tanultam tőle, ami a színpadot illeti. S ki tudja, az életben hol fogom ezt még felhasználni! Ha egyébként a jövőben úgy alakulna, hogy újabb lehetőséget ajánlana, komolyan megfontolnám, mert a vele való együttműködés határozottan örömömre szolgált, érdekes volt számomra. Magam is gondolkodtam már azon, hogyan kerültem én ide, hogyan került az a bizonyos csizma az asztalra... Ügy érzem, helyes, hogy az ember télen jól fűtött házban lakik. De abból semmi baja nem származhat, ha nyáron elmegy valahová, és egy sátorban jól érzi magát. Hát, valahogy ilyen most nekem ez a kirándulás. Nagyon jól érzem magam. Érzem az egésznek a levegőjét, az atmoszféráját. Más feladatokat jelent ez a terület, de művészi feladatokat. S arra kell rádöbbenni, hogy ami művészet, azt — bármilyen irányból jön is — komolyan kell venni. Nem én találtam ki, hogy „a humorban nem ismerem a tréfát”. Valahol az operett is igen komoly műfaj, s csak akkor lehet jó, szórakoztató, ha azok, akik előadják, az alkotói, művészei igazán komolyan veszik. — A Cigányszerelem óta azt mondják a városban, így még nem szólt a színházi zenekar. Hogy sikerült egy alkalmi együttest — a színházi és a békéscsabai szimfonikusokból állt össze — ilyen szintre hozni? — Sőt, még Budapestről is vannak kisegítők. A legkülönbözőbb helyekről jöttek a zenészek, például az oboás, a csellista, de a katonák is a fúvósból. Tényleg nem összeszokott társaságról van szó. Nagyon örülök annak, ha a közönség hallja, érzi, hogy az egész előadás magas szintű, hogy a zenekar valóban szól, hogy ad valamit a közönségnek. Az elért eredmény egyik gyökerét, a magam részét abban látom, hogy a hitemet igyekeztem kisugározni, a hitet, miszerint bármihez nyúl az ember, ami művészet, abban hinni kell. Csak tisztán, őszintén szabad hozzáfogni, s csak úgy előadni, hogy a magam részéről a maximumot próbáljam megközelíteni. Megközelíteni, mert elérni úgysem tudom soha. Mindig az az érzés gyötör, hogy messze vagyok még a szerzőtől, akinek sokkal jobb az elképzelése, mint ahogyan mi azt előadjuk. Mindig hátrányban maradok az eredetivel szemben, de legalább tegyek meg mindent annak érdekében, hogy a közelébe kerülhessek. A zenekar, a vendégművészek, a kórus, a táncosok valamennyien társak voltak a munkában. Bár akadtak pillanatok, amikor nem egészen értettük meg egymást. Szigorúnak tartottak, talán túlságosan is. De meg kell mondani: nem én vagyok szigorú, hanem a zene törvényei szigorúak. És ha mi azokat nem tartjuk be, azoktól eltérünk, akkor az előadás pongyola lesz, fölöslegessé válik, mert az emberek rögtön észreveszik a hamisat. Igazat mondani, hinni benne és nagyon becsületesen megdolgozni a jóért, még akkor is, ha ez bizony nehéz, fárasztó — ez mindennek a gyökere. — Karnagy úr, említette, hogy ön jól érzi magát ezen a kiránduláson, az operettben. Manapság nem éppen jellemző a műfaj mellett így hitet tenni, inkább méltatlanul bánnak vele gyakran... — Igazságtalan dolog ez! Éppen mielőtt idejöttem, egy kiváló művésznővel beszélgettem, Neményi Lilivel, akit igen nagyra becsülök. Meghívtam az Operába február 13-ra, mondta, örömmel jön, és megkérdezte, hogy most éppen mit csinálok. Mire én mintegy exkuzálva magam, így válaszoltam: „Hát most operettet. ..” Erre Neményi Lili határozottan beleszólt a telefonba: „Maga csak ne beszéljen így az operettről! Az olyan műfaj, amihez művész szükséges.” Az feleltem, biztosan igaza van, de hát nekem ez az első kirándulásom ezen a területen. Mindenesetre majd ily módon állok hozzá. Ma már, amikor bizonyos tapasztalatok birtokában tekinthetek visz- sza, úgy látom, Neményi Lilinek bizony százszorosán is igaza volt. Szavai egyben arról is tanúskodnak, milyen nagyszerű művész. — Mi következik a Cigányszerelem után? — Igen nagy lehetőségnek tartom, hogy a Magyar Állami Operaházban dirigálok február 13-án egy Anyegin- előadást. Boldog vagyok, hogy ott felléphetek. Közben ifjúsági koncertjeim voltak a Zeneakadémián. Március 22- re kaptam egy meghívást Nyugat-Berlinbe, oda, ahol Herbert von Karajan szokott dirigálni. Óriási megtiszteltetés ez, gyönyörű feladat, örülök, de ugyanakkor drukkolok is. Komolyan készülök a fellépésre, érezve az egésznek a felelősségét. Most kaptam Lengyelországba, Gdanskba is meghívást. A Vigadóban kiváló művészünkkel, Ránki Dezsővel fogok együtt szerepelni április 15-én. Ez különösen fontos nekem, mert maga Ránki Dezső kérte, hogy együtt szerepeljünk. Áprilisban még a győri zenekarral is lesz 3 koncertem, márciusban pedig Szegeden lépek fel. — Köszönjük a beszélgetést. Viszontlátásra, Békéscsabán! (N-n) Mintha csak a tél enyhülésére vártak volna, máris elkezdték a megyei színjátszónapok előkészítését Sarkadon. Az idén az ottani Bartók Béla Művelődési Központ ad otthont az évenként megrendezésre kerülő reprezentatív amatőrművészeti találkozónak. Immár öt esztendeje, hogy először mérettek meg (és egymáshoz) a színjátszók, az emlékezetes, Munkácsy művelődési házbeli találkozón, Békéscsabán. Azóta több helyszínen, többkevesebb nehézséggel sikerültek a rendezvények, de mindig sok élménnyel és tanulsággal. * * * Legutóbb, egy éve Gyulán találkozott a megye tizenöt együttese. Fabulya László- nét, a Megyei Művelődési Központ munkatársát, a színjátszórendezvények fő szervezőjét kérdeztem a tavalyi találkozó tapasztalatairól. — Gyulán viszonylag kevés szervezési és lebonyolítási nehézségünk volt, az előző évihez képest. Nagyon sok múlik azon, hogy menynyire időben kezdünk az előkészületekhez, és a házigazdák milyen készséget mu*. tatnak az együttműködésre. Itt, Sarkadon máris nagyon kedvezőek a benyomásaink, a művelődési központ vezetője a legteljesebb nyitottsággal és segítőkedvvel fogadott bennünket. — Mit lehet látni a mostani jelentkezésekből a tavalyi találkozó tükrében? A Népművészeti Egyesület, az Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete és az I. Kerületi Tanács és művelődési ház ez év nyarán a Budai Várban rendezi meg a mesterségek ünnepét. Augusztus 20—21- én és 22-én vidám vásári környezetben szeretnék bemutatni az élő népművészetet, melyre az ország egész területéről meghívják a még fellelhető népi — Az öt évre visszatekintve is szélesedés és fejlődés mutatkozik. Sok értéket hozott felszínre a tavalyi rendezvényünk is, de az élvonalunk mintha azóta is erősödött volna. Szembeötlő, hogy jelentősen csökken a gyermekcsoportok száma; az idén csak három gyermekszínjátszó-együttes jelentkezett. A március 6—8-án megrendezésre kerülő színjátszónapokra eddig 18 csoport jelentkezett, ami ösz- szesen huszonegy bemutatót jelent. Lesz köztük az előző évekhez hasonlóan hagyományőrző csoport és népdalkor is. * * * A helyszínek megtekintése és a félnapos megbeszélés közben volt alkalmam megkérdezni a házigazdát, a művelődési központ igazgatóját, Tóth Imrét, hogy van- nak-e előzmények; hasonló nagyszabású rendezvényt bonyolítottak-e már a házban? — Színjátszó-találkozót még nem rendeztünk. Nagyon örülök, hogy most ránk esett a választás. Szükségesnek és fontosnak tartom az ilyen eseményeket, mert úgy látom, hogy felkorbácsolhat-' ják azokat a vágyakat, amelyek az amatőrművészetben megvannak, de mintha mégis szunnyadnának. Nálunk, Sarkadon nemigen van múltja a színjátszásnak, a jelenlegi kezdeményezések is gyermekcipőben járnak. Reméljük, hogy a színjátszótalálkozó fellendülést hoz majd! mesterségek képviselőit. A rendezők lehetőséget kínálnak a mesterségek gyakorlásához szükséges eszközök, és a már elkészült népművészeti darabok megvételére is. Am nemcsak tárgyi emlékekhez, tapasztalatokhoz is juthatnak a rendezvény résztvevői, hiszen előzetes egyeztetés mellett lehetőség nyílik az egyes mesterségek tanulására is. Művelődési központunkban számos nagyobb rendezvényt is tartottunk már. Állandó szervezői vagyunk a népdalkörök megyei minősítésének és megyei találkozójának. Tizenöt éve tartjuk fenn eredménnyel ezt a vándorprogramot, de voltunk mi is házigazdák. Az j,dén Me- zőmegyeren, illetve Szeghalmon lesz, március 28-án és 29-én. Tavaly egy megyei cigány kulturális napot és megyei cigányszpartakiádot rendeztünk, és különösen sikeres volt „A táj, amelyben élünk” című 10 napos komplex rendezvényünk. A halászati, vadászati és természetvédelmi kiállítás megrendezésében számos partnerünk volt. Csakúgy, mint az idén május elejére tervezett „Életünk és otthonunk” elnevezésű programunkban lesz. * * * Sok gyakorlati problémát, részletkérdést meg kell tárgyalni egy ilyen előkészítő alkalommal. Egy hosszú ideig, sok munkával készülő produkciót tönkreteheti, ha csak egy technikai feltétel vagy rekvizitum hibádzik. De nem mellékes a szállás, az étkezés vagy a segítő-felügyelő személyzet kérdése sem. A látottak alapján úgy tűnik, hogy az idén nem kell a színjátszóknak izgulni a körülmények miatt a márciusi szemlén. A többi rajtuk múlik... A ritka, kihalófélben lévő mesterségek képviselőit kéri a Békés Megyei Művelődési Központ, jelentkezzenek a háromnapos rendezvényre. Írják meg, milyen szakágban, műhellyel, vásári kínálattal, vagy mindkettővel szerepelnének a rendezvényen. A valóban ritka, érdekes szakmák képviselőit lapunk hasábjain is bemutatjuk. Ötletemberek Az elnök sokáig forgatta kezében a szombati lapot. Vissza- meg visszatért a két egymás mellett megjelent cikkhez. Az egyik azért ostorozta a termelőket, mert nincs fantáziájuk: félkészen, csomagolatlanul, fillérekért vesztegetik el portékáikat. A másik írás meg arról tudósított, hogy gyorsan megtérülő, a kivitelt is bővítő vállalkozásokhoz a pénzintézetek pályázat alapján külön hiteleket adnak. De pályázhatnak azok is, akik behozatalt tesznek kezdeményezéseikkel szükségtelenné. — Ez az! — mondta ki először csak igen halkan, majd háromszor egymás után mind hangosabban az elnök: — Ez az! Ez az! Ez az! Hétfőn már ott is feküdt az asztalon, a vezetőség minden tagja előtt, papírra vetve a ragyogó elgondolás: kolbászüzemet felszámolni, épületet renoválni, egy kukoricaliszt-gyártó berendezést, s két csomagológépet a megpályázandó hitelből megvásárolni, az átalakított húsüzembe beállítani, embereket kiképezni, kereskedőcéggel megegyezni, a csemegekukorica-termő területet a szudáni fűmagtermesztés rovására kétszeresére növelni! Az elnök türelmetlenül dobolt ujjaival a hatalmas tölgyasztal tetején, tekintete megállás nélkül járt körbe a jelenlévőkön, biztató jelre várva, de egyelőre mindenki a papírjába mélyedt. A kínossá vált csendet a kávé érkezése törte meg. Csengtek a kis fémkanálkák a porcelánbögrécskékben. Az elnök majd szétpattant a feszültségtől, amikor a párttitkár nagy sokára megszólalt: — Ügy szokott lenni, hogy a fontos előterjesztéseket előbb a pártvezetőség... — Ügy szokott, úgy szokott, de most nem vesztegethetjük az időt a mai gazdasági... Az elnök nem fejezte be a mondatot, bosszúsan nézte a párttitkár sértődött arcát. — Én segítséget kérek tőletek, a véleményetekre vagyok kíváncsi, természetesen a pártvezetőségére is. De ez az egész szombaton jutott eszembe, és a vasárnapot végiggépeltem, hogy ma elétek tehessem. Pillantása a főagronómuson állt meg, az nem is késlekedett véleményével: — Tudod jól, hogy... Főleg háztájinak mérjük a szudáni füvet, s a tagság nem is fog lelkesedni, hiszen ez évek óta nagy pénzt hoz mindannyiunknak. — Majd kitalálunk valami kárpótlást, a közösre is ráfér már, hogy valami végre nagy pénzt hozzon neki. — És miért épp a kolbászüzemet kell ezért megszüntetni, miért nem építünk külön csomagolóüzemet? — kérdezte a nőbizottság elnöke, hozzátéve, hogy ez politikai kérdés, hiszen ma már az egész település a téesztől vásárolja a kolbászt. A főkönyvelő felcsattant. — Én már évek óta mondom, hogy meg kell szüntetni, minden kiló kolbász 15 forint veszteség a téesznek. — Mert laza az ellenőrzés! — Mert ide jár a fél megye kolbászért, pedig csak a tagoknak járna! — Már megint hitel! — Magyarországon nem is eszik a kukoricalisztet. A kedélyek elszabadultak, az elnök elkeseredett, berekesztette az ülést, a vezetőség tagjai magukkal vitték a papírt, a párttitkár maradt csak a tanácskozóban az elnökkel. — Kérlek, én nem úgy gondoltam, és természetesen megvitatjuk. . . És valóban első a közös... De attól még lehet ugyanannyi szudáni füvet kimérni, mint eddig, mert azért az egyéni érdeket sem kéne... Az elnök fáradtan bólintott... Pénteken a téesziroda már kora délután kiürült. Az elnök morogva viszonozta a sofőr köszönését, amikor az udvarra érve kiszállt a kocsiból. Döngő léptekkel vonult végig a sötétedő szobákon. Csak a főkönyvelőt találta a helyén. Az kérdőn tekintett föl rá a kimutatások és közlönyök pirossal, kékkel aláhúzott sorai fölött. — Sikerült? Az elnök fújtatva vetette le magát a fotelra, úgy préselt ki magából egy „nem”-et, aztán kitört. — A taknyos! A fiam lehetne. Állítom ne-, ked, hogy még tehénlepényt sem látott soha közelről, a szagától meg rosszul lenne, de ő okít engem arra, hogy mi a mezőgazP. A. Mesterségek ünnepe a Budai Várban
