Békés Megyei Népújság, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-07 / 32. szám

Brózik Jánosné, dr. Cziriák Zol tűnné, Kovács Fát né és az album Fotő: Gál Edit Emlékek egy zeneiskola születéséről Ma ünnepli fennállásának 40. évfordulóját a békéscsa­bai Bartók Béla Állami Ze­neiskola. Négy évtized nagy idő egy intézmény életében, ám szerencsére kevés ahhoz, hogy a kezdeti, nem éppen könnyű lépések feledésbe merüljenek. Erről az időről beszélgettünk a jubiláló is­kola néhány régi pedagógu­sával. Dr. Farkas Edéné Földes Lilit budapesti ott­honában kerestük meg tele­fonon. Régen elkerült Békés­csabáról, ám máig is nosz­talgiával emlékezik az itt töltött időre, a hajdan volt tantestületre. „Az Akadémián 1930-ban végeztem. Az urammal ké­sőbb Békésre kerültünk, ahol a vízműveknél egy hangversenyt rendeztek, me­lyen én is felléptem. Ott volt Bartók első felesége, Czigler Márta is, akinek em­lítették, szeretnék tanítani. Erre ő egy ajánlólevelet írt, mellyel felkerestem dr. Sü- dy Ernőt, az iskola alapító­ját. Megkérdezte, mit végez­tem, ki tanított, aztán meg­kért, játszak valamit. Scar­latti Szonátáját választot­tam. A bemutatkozás után A Dél-Alföld kulturális, szellemi központja, Szeged régóta adósa önmagának az utóbbi évtizedek művészeté­nek áttekintő összegzésével. A tavalyi év végén egy rep­rezentatív kiállítás megren­dezésével törlesztettek a tartozásból: „Szeged Jcépző- művészete" címmel, decem­ber közepén nyílott meg egy gyűjteményes kiállítás a Móra Ferenc Múzeum Hor­váth Mihály utcai képtárá­ban. Kilenctagú szakmai zsűri válogatta a kiállítás anya­gát az 1960-tól 1985-ig tartó negyedszázad kiemelkedő alkotásaiból. A képtár há­rom szintjén közel másfél száz művet tekinthetnek meg az érdeklődők. A mintavé­tel természetesen nem le­het maradéktalanul teljes. A kiállítási „vezérlő kalauz” is meglehetősen testes, pedig csak éppen a legvázlatosabb bemutatását adja a negyven művésznek. Közöttük szere­pelnek Képzőművészeti Alap- és szövetségi tagok, de má­sok is, akik tevékeny és ér­demi szerepet játszottak a város művészeti életében. „Jelen vannak” a már nem élő mesterek, de a legfiata­labbak is... * * * Milyennek látszik a sze­gedi képzőművészet hori­zontja? Az első pásztázásra feltűnik a sokszínűség. Ügy tetszik, hiába keresnénk va­csak ennyit mondott, "ön az asszonyom, akit keresek«. Hát így lettem a zeneiskola tanára, s maradtam is 1969- ig. Még szolgálati lakást is kaptunk... A fizetésemmel elégedett voltam, hisz a 300 forint akkoriban nagy pénz volt. Ehhez jött az 5 forintos túlóradíj, és végre azt csi­náltam, amit mindig szeret­tem volna: gyerekeket tanít­hattam. Előbb csak két tanár, dr. Matusovszky Andrásáé és Okolicsányi Andrásné tanítot­ta az első évfolyam növen­dékeit. A zongora és ének tanszak mellett hamarosan előképző, hegedű, majd fú­vós és cselló tanszak is in­dult. Az iskola hatása más településekre is kisugárzott, hisz 1958—59-bén már Gyo­mén és Szarvason is létre­jöttek fiókiskolák. És meny­nyi tanítvány járt be Bé­késcsabára a zenetanulás kedvéért!... Nekem is volt békési, mezőberényi, gyulai és felsorolni sem tudom, hány helyről érkezett nö­vendékem. Kedvesek, szor­galmasak mind. Máig is nagy szeretettel emlékezek rájuk. lami átfogó stílust vagy lo­kális szellemiséget. Jelleg­zetességeket annál inkább. Magára Szegedre is a sok- arcúság a legjellemzőbb, az egyetemi város és a falusias városrészek végleteivel; a múlt és a jelen sajátságos koegzisztenciájával. A Széchenyi tér tereferé­lő, merengő öregjei és a Ti- sza-part szerelmesei; előkelő cukrászda és füstös-nyüzsgő kocsmák; fesztiváli forgatag és a klinikák csendje; a pompás új Somogyi könyv­tár üvegtükrében magára csodáló dóm; a rekonstruált szecesszió csábos, ingerlő színei; a virágzó magnóliák, a platán-góliátos sétányok, a Z. Nagy fagyialtzamatai és egy csípős halászlé a Körö­sinél, folyóparti szellőkkel; és a sok szegedi „boszor­kány” ... Ez mind Szeged! Ám úgy látszik, csak a ba­nális, nosztalgiás képzetek felhőjátékai ezek, mert _ a szegedi művészek munkái­ban kevés reflexióját talál­juk a hely szellemének és hangulatainak. Nagyon ne­héz lenne sajátlagos szege­di arculatot felfedezni a ké­pek és a szobrok között. A legtöbb alkotó egymástól markánsan elütő, ám éppen egyéni kvalitásaikban, ka­rakterükben értékesek. Az összetartás, az érdek­lődés és az egységesülés szándékának hiánya valóban érződik a kiállítás anyagán. Ám ez elsősorban a művé­Mikor annyi év után visz- szakerültem Budapestre, to­vább akartam tanítani. A 15. Kerületi Állami Zeneiskola igazgatójában egy volt ta­nítványomra. Bozsér Zoltán­ra ismertem. Irányítása alatt dolgozom azóta is. A régi, az első iskolához azért nem vagyok hűtlen; ha nem lesa ítéletidő, feltétlen leutazok a jubileumra.” Brózik Jánosné, Kati néni ötven éve dolgozik mint zenepedagógus. Az iskola tantestületébe 1952-ben ke­rült. „Korábban házakhoz jár­tunk tanítani, aztán munka- csoportban dolgoztunk. Nem volt könnyű megélhetés. Em­lékszem, egyszer szenet kap­tam fizetségül, de olyat, amivel képtelenek voltunk fűteni. A zeneiskola bizto­sabb megélhetést ígért, ezért is örültem, mikor 1952-ben az akkori igazgató, Gulyás Mihály behívott. Nem is hiá­nyoztam az itt töltött idő alatt csak egy napot, azt is igazoltan. Ebben az épület­ben, dr. Szarnék Lajos egy­kori magánházában volt az iskola. Később nagy átala­kítások voltak, de kezdetben szék gondja. De mit kap a látogató közönség? Sok-sok szellem, európai érdeklődésű kultúra és igen magas színvonalú műérté­kek. Hagyományos és új, minden gazdagságban, nagy­jából olyan „színképtarto­mánnyal”, mint ami az or­szágos összképet is jelle­mezheti. Az elődök profilja határozott kontúrokkal mu­tatkozik ma is. Tápai Antal vörösréz domborításai, Do­rogi Imre sugárzó tiszai szí­nei, Szabó Miklós kikötői alkonya, Dinnyés Ferenc ut- caidilljei, Zombori László bizony nem volt a legideá­lisabb a zenetanításra. Külö­nösen a konyhai rész volt hideg. A vaskályhák nem tudták felfűteni a termeket. Mennyit melengettük a ke­zünket, hogy játszani tud­junk legalább! És milyen nagy vívmány volt, mikor cserépkályhánk lett! A nehéz körülmények ellenére a nö­vendékek valami fantaszti­kus lelkesedéssel tanultak. Rengeteg hangversenyt ad­tunk, üzemekben, párthá­zakban. mikor hol. Nem volt diszkó, tv, meg millió más elfoglaltság, csak egy kis rossz rádió, s ez az iskola, hogy megismerjék a muzsi­ka gyönyörűségét.. Dr. Cziriák Zoltánná mint „utazó” tanár kezdte pályafutását az iskolában, 1957-ben. Előbb csak ideig­lenes megoldásnak gondolta e munkakört, aztán az élet úgy hozta, itt maradt. Nem bánta meg, hogy így tör­tént ... „Harmadéves tanárképzős voltam Debrecenben, mikor a békéscsabai zeneiskola igazgatójának testvére, Gu­lyás György szólt, hogy lenne egy ilyen lehetőség. Fiatalon az ember még vál­lalkozik ilyesmire, utazgat­tam, pedig akkoriban még borzalmas volt a buszközle­kedés. Kevés letelepedett ta­nár volt itt és mégis el­mondhatom, roppant csalá­dias légkör uralkodott a tan­testületben. Mikor 1959-ben megesküdtünk a férjemmel, ,még „utazó” tanárokként szerepeltünk. Aztán úgy ala­kultak a dolgok, hogy itt is maradtunk. Az előbb Kati néni említette, mennyi sze­replési lehetőségünk volt. Ehhez hozzátenném, hogy valahogy több volt az embe­rekben az igény is erre. A szülők és a gyerekek is fon­tosnak tartották a zenetanu­lást, nem úgy, mint ma, mikor a növendékek sok el­foglaltsága közül csupán egy a zeneiskola ... Hangszer- és kottaállomá­nyunk szerencsére jó volt, hiszen a békés-tarhosi szak­iskola megszűntével hoz­zánk került az állomány jó része. Hogy mi változott az­óta? Talán kevesebb volt a hivatalos nyomtatványokból, és versenyeket sem tartottak akkoriban. Ma már minde­nütt bizonyítania kell a gye­reknek, az iskolában, a zene­tanulásban ... Ez nem jó.” Kati néni tanítványa, Ko­vács Pálné már két éve egy­kori iskolája — ma munka­helye — története után ku­tat. A levelezések még a va­káció időszakát is lekötöt­ték, de megérte. Vaskos al­eleven életképei, Dér Istudn' átszellemült emlékei és Fon­tos Sándor mozgalmas tájai, mind a földről „dalolnak”, más-más hangszereléssel... A békéscsabai születésű Cs. Pataj Mihály, valamint Zoltánig István és Stéhlik János zártabb világot terem­tenek az emlékekből. A kis­plasztika hagyományait új effektusokkal gazdagítja Kliegl Sándor bronz-mészkő kompozíciójával és Kotsis Nagy Margit ihletett terra­kottaszobraival. Egészen egyéni Barczánfalvi Ferenc bájosan groteszk grafikai búmban gyűjtötte össze a még fellelt fotókat, újság­cikkeket, s egyéb dokumen­tumokat. „A kezdeti évekből nem sok feljegyzés maradt, így az egykori tanárok, növendé­kek emlékezetére voltam utalva. Biztos adatra 1954- ből akadtam, akkor már több mint 1000 gyerek jelentke­zett az iskolába, közülük 580-at vettek fel. De talál­tunk fényképfelvételt példá­ul az első igazgatóról, Zsol- dosné Hess Irénről is ... Sa­ját emlékeimre is hagyat­kozhattam, hiszen az ötve­nes évek elején Kati néni ta­nítványaként itt zongoráz­tam. Lelkes, nyüzsgő évek voltak. Egyszer az egész kó­rus és zenekar elutazott a Balatonr mellé. Az üdülőven­dégeket szórakoztattuk. Iga­zi nomád táborozás volt az, emlékszem, szalmán alud­tunk ... Hányszor volt, hogy délben bejöttem a zeneisko­lába és csak este kerültem haza ... Harmadikos gimna­zista koromban aztán kü­lönbözetivel felvettek Szege­den a zenei szakiskolába. Kis kitérő után, 1981-ben jöttem vissza Békéscsabára, volt iskolámba, tanítani. Az­óta itt vagyok.” Még sokáig beszélgettünk együtt az irodában. A régi tanítványokról, akik zenei pályát választottak, aztán a zenepedagógusok hivatássze- retetéről, arról, hogy milyen fontos lépést tartaniuk a korral... Mikor elbúcsúztunk, ma­gamra maradtam a naplóval. Még egyszer átlapoztam, közben arra gondoltam, szü­letésnapra jókívánságot ille­nék mondani ... Mi mást kí­vánhatnánk az ünnepelt is­kolának, ha nem azt, hogy a negyven esztendő történe­tét felölelő napló még üres oldalai olyan dokumentu­mokkal. fotókkal teljenek be, melyek a régi iskola új si­kereiről adnak hírt. * * * Végül hadd idézzük a ma esti, ünnepi hangversenyre invitáló műsorfüzet köszön­tőjét, melyet Rázga József, a Bartók Béla Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépis­kola igazgatója írt: „Kö­szöntjük mindannyiukat, az itthon és távol levőket, a jelenleg itt tanítókat. Vala­mennyien együtt tiszteleg­jünk azok előtt, akik műkö­désükkel elősegítették isko­lánk fejlődését, akik hivatás- szeretetükkel, tenniakarásuk- kal hozzájárultak vagy hoz­zájárulnak ahhoz, hogy vá­rosunk zenekultúrája tovább­fejlődjék, virágozzék.’’ Nagy Ágnes portréfelfogása. Nagy szelle­meket idézve és mintázva jár izgalmas saját utat Szathmári Gyöngyi bronz­reliefjeivel. A hatvanas években a piktúráé volt a „prímszólam”, később az iparművészet előretörésével forradalmasodtak a műfa­jok és a technikák. Rendkívül érdekesek a ki­állításon az újító, kísérlete­ző tendenciák. Talán Vink- ler László, a hat éve elhunyt neves művész tanár szellemi örökségét viszik tovább az eredeti kreációk. Benes Jó­zsef szitanyomatai és Kal­már Márton szobrai való­sak és szürreálisak is egy­szerre, míg Novák András egészen új érzéki tartomá­nyokat teremt az olajjal. Hemmert János mütyürkés- huzalos kollázsai még játé­kosak, de Gerle Margit (aki megyénkben született) csá­pos-kocsányos nemtudni mit- csírázó pirogránit planta- fantomjai viszont már vala­mi embertelenség iszonyatá­val borzongatnak. Minden­esetre maradandó, élénk él­ménnyel és elgondolkodtató- an. amint az érvényes az egész kiállításra is. * * * Mozaikosan, de leképezhe­tő a képzőművészet 25 éves összképe a szegedi tárlat alapján. Egy békéscsabai új­ságíró ezek után csak egy kérdést tehet fel: „Mikor láthatjuk a Békés megyei alkotók műveinek hasonló gonddal összeállított, retros­pektív kiállítását?” Pleskonics András MOZI Montreali bankrablás Az egyetemes filmtörténet egyik klasszikussá nemese­dett darabja az a Kifulla­dásig című alkotás, amely­ben jó harminc évvel ezelőtt egy csúf, darabosan mozgó pályakezdő kis francia szí­nész első, s mindjárt világ­hírnevet követelő sikerét aratta. A fiatalembert úgy hívták, hogy Jean-Paul Bel­mondo ... Aztán jöttek sor­ra a sikerfilmek; köztük egyre több olyan, amely kar*- landos, amely bűnügyi volt. Amelyekben az egyre mar­kánsabb arcot öltő Belmon­do az átlagosnál lényegesen jobb fizikai adottságait is kamatoztatni tudta. Jól jött az a producereknek is: a „csúf francia” filmjei biz­tos kasszasikert hozták. Hi­szen az oly emlékezetes, s bizonyos értelemben magyar vonatkozású (P- Howard, alias Rejtő Jenő regénye nyomán készült a forgató- könyv) Riói kaland idején már mindenki tudta, hogy Belmondó soha nem alkal­maz dublőrt. .. Sajnos a legacélosabb izom is megöregszik, kifá­rad. Ennek szomorkás bizo­nyítékát láthatja az, aki jegyet vált a Montreali bankrablás című színes és (nagyszerűen) szinkronizált francia kalandfilmre, ame­lyet Alexandre Arcady ren­dezett. Bizony, Belmondo is elveszítette régi fenegyerek­formáját. (Képünk.) Haját már nem kell rizsporozni egy-egy öreg szerephez; az magától mákosodott... Nincs már hátbizsergető lé­gi-földi tornamutatvány, iga­zi bunyó, veszélyes test a test ellen jelenet. Amolyan öreges ez az egész. De ... Mert kategóriájában jó és szórakoztató ez a film. Igaz ugyan, hogy a történet ki­csit szokványos, egy-két ap­róságtól eltekintve tucatsze­rű is. A kitűnő kísérőzene (Serge Franklin), a minden kockájában professzionista operatőri munka (Richard Ciupka) élvezetessé teszi és felfokozza a mesteri színé­szi munkát, a jó rendezés­sel együtt elfedik a szöveg­könyv hiányosságait. Mert Belmondo kitűnő partnere­ket kapott az ügyefogyott társ szerepében Guv Mar- chand és a hűtlenkedő barát­nőjét játszó Kim Cattrall személyében. Labrosse ren­dőrfőnök szerepében is régi ismerőssel. Jean-Pierre Ma- rielle-lel találkozunk . .. Hát, kérem, ennyi! Ennyi kell ahhoz, hogy egy tucat­történet sikert arasson. Igazi közönségfilm ez, olyan, amelynek forgalmazásával meg lehet tölteni a kasszát. De tisztességes módon. A közönség is élvezheti a já­tékot. Vannak olyan részei is ennek a filmnek, amikor önfeledten nevethetünk. Persze, nem kell semmi ve­retes mondandót, erkölcsi tanulságot elvárni. Nem is lehet. Legfeljebb szórakozni, de azt jól. Elvégre ránk fér, ugye? ... (nemesi) Fontos Sándor- „Barackfáim” című festménye Elődük és újítók Szeged képzőművészetében

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents