Békés Megyei Népújság, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-28 / 50. szám

1987. február 28., szombat

o

A szívekben izzott az élet reménysége. A pap is erről prédikált. Bízzatok Istenben és reménykedjetek! A háború azonban sok üszköt hagyott. A pernye sötét felhőként gomolygott a tanyák felett. Az ital bódulatában, kivetkőzve emberségükből egyesek ismét melldöngető magyarokká, hivalkodó románokká, vagy éppen saját fajtájukkal eltelt szlovákokká változtak, s egymást okolták a szenvedésekért. Ökölrázások és bicskanyitogatá- sok közepette hol emezek, hol amazok vitték a prímet a tanyasor közepén, a keresztúti kocsmában. A gyéren megvilágított söntésben a pálfordulások finoman regisztrálták azt a tényt, hogy merre fújnak a politikai szelek. Most olyan idők következtek, amikor nemigen volt tanácsos magyarkodni. Az a néhány sváb is, akit nem telepítettek ki, behúzott nyakkal itta a sörét a csáléra roggyant lócán. A görbe hátú kocsmáros, aki kövér felesége mellett apró póknak látszott, mindenkiből hasznot igyekezett húzni. Még a látó ember hírében álló tetőfedő mesterből is, aki egj'magában trónolt a sarki asztalnál ingyen söre mellett és hasbeszélők módján, sejtelmes huhogások közepette idézte fel a könnyeiket törölgető asszonyoknak elveszettnek hitt férjük hangját.

A tanyasi szlovákok ritkán vetődtek el a kocsmába. Nem volt, aki menjen. A férfiakat magával sodorta a háború. Az öregek, az asz- szonyok, meg a gyerekek magukra maradtak a szétszórt tanyákon, Bizalmatlanok voltak mindennel szemben, ami a városban vagy a tanyasoron történt. Időtlen idők óta csak két ember szavára adtak. Kétkedés nélkül követték a tanító meg a pap tanácsát. Az iskola üres volt A tanítónak se híre, se hamva. A tisztelendő úr viszont minden héten kikor- dézott a városból Ocsenás János tanyájára, akit egyházi tisztségénél fogva pán kurátornak hívtak. A tiszta szoba szendergő lámpafényében hihetetlenül megnyúlt a pap árnyéka, amikor felállt és összekulcsolta a kezét.

— A mindenható könyörületes. Visszaadja szeretteiteket.

A végtelen rónán eleresztett gyeplővel, fehér paripákon nyargalt a szél. Havat kavart, rázta a fákról a zúzmarát, beüvöltött a kéményeken. A sarkában halk, puha léptekkel közeledett a tavasz. Arra vártak, hogy megenyhüljön a határ, hogy kipattanjanak a rügyek és kikerekedett szemmel fürkészték az utakat, kémlelték a messzeséget azzal a reménységgel, amit a pap táplált beléjük. Ha felbukkant valaki a látóhatáron, eléje rohantak. Mire a közelébe értek, a csalódástól szemükbe szöktek a könnyek. Mert abban a vánszorgó valakiben nem ismerték fel a saját vérüket. A hadifoglyok lassan szállingóztak. Többnyire idegenek jöttek. Sarkadra vagy Vésztőre igyekeztek rongyos katonaköpenyeikben. Éjszakára a tanyákon marasztalták őket. Vacsorát készítettek nekik és előkeresték a féltve őrzött tábori levelezőlapokat, hátha valamit megtudnak a hozzátartozóikról.

A csonttá soványodott idegenek a fejüket ingatták és szörnyűségeket meséltek a frontról, meg a hadifogságról. Mikor elolvadt a hó és egyik napról a másikra kizöldült a Nádolóhát, akkor már csapatostul jöttek. Ki betegen, ki megrokkanva. Volt, akinek erejéből csak annyira futotta, hogy beforduljon a tanyára vezető dűlőre, s a kapu előtt rogyott össze. De nemcsak hadifoglyok jöttek. Az éjszakában ott settenkedett a rémület. Hol itt, hol ott törtek be, elkötötték a lovakat, kirabolták az éléskamrát, leszúrták a süldőket vagy a

Serédi János:

Szlovákok,

hív titeket az anyaföld

teheneket hajtották el. Kutyák vonyítottak, asszonyok jajveszékeltek és kolompok- kal hívtak segítséget egymástól.

A pap tekintélye akkor emelkedett a legmagasabbra, amikor a kurátor két fia hazajött. Fiatal volt, fekete, brilliantos hajjal, kerek arcában megbocsájtó tekintetű, dióbarna szemekkel. Idővel megnyúlt az arca, hangja megkeményedett és szemében furcsa tüzek villogtak. Először akkor vették észre ezt a változást, amikor egy vasárnap este a kurátor tanyáján arról prédikált, hogy évszázadokkal ezelőtt a tarajosiak fenn északon éltek, ahol hegyek és dombok között nyargal a Vág, a Nyitra, a Garam és szelíd rétek övezik az Ipolyt. Dúsan teremnek ott

a földek és halakban gazdagok a folyók.

Sok furcsaságot mondott már a pap. Némán összeszorult torokkal hallgatták akkor is, amikor a bűnökről beszélt. Ahogy magukba szálltak, igazat adtak neki. Kapzsiság, irigység, gyűlölet lappang bennük. Időről időre markába kaparintja valamennyiüket. így lett teremtve az ember. Szívében fenséges fénnyel, a lelke mélyén pedig ármánykodásra ösztökélő sötétséggel. Most viszont nem értették, hova akar kilyukadni. Csak sejtették. Ennélfogva a zavaruk még nagyobb lett. Agitátorok járták a tanyákat, hogy rávegyék az embereket, jelentkezzenek

Szlovákiába.

Jeges kéz markolta meg a szívüket, amikor a következő vasárnap feldübörgött a pap hangja.

— Szlovákok, halljátok a szót? Az anyaföld kiált felétek. Szent szavával kopognak kapuitokon a hírvivők. Testvéreim, tárt karokkal vár titeket Szlovákia.

Akkor este a pap még- csak baljós látomásnak tűnt.

Egyik napról a másikra semmibe vész, elporlik, mint annyi minden ebben az árnyékvilágban.

Nem így történt.

Az agitátorok hol ígéretekkel, hol fenyegetéssel igyekeztek rávenni az embereket, hogy írják alá a jelentkezési lapokat.

— Mi közünk Szlovákiához? Sem ipáink, sem nagyapáink nem emlékeznek arra a földre — ellenkeztek.

— őseitek onnan jöttek.

— Lassan a nyelvet is elfelejtjük. Jobban áll a szánk a magyarra, mint a szlovákra. Hovatovább, csak isten- tiszteletkor hallunk szlovák beszédet.

— Szebbnél szebb házak között válogathattok, a legjobb földeket kaphatjátok.

A pap törte meg a jeget. Az agitátorokkal tartott tanyáról tanyára.

— Legyenek süketek a fülek, melyek nem hallják a hívó szót. Vakuljanak meg a szemek, amelyek nem látják meg az anyaföldet. — mennydörögte azzal az elszántsággal, ami a megszállott embereket jellemzi. — Itt állunk előttetek, hogy Mózesként vezessünk vissza titeket Kánaánba. Ezerszer jaj annak, aki hátat fordít nekünk, mert Isten ellen cselekszik.

Voltak, akik megriadtak, voltak, akik hitelt adtak a szavaknak. Takaros falusi házat, zsíros földet álmodtak maguknak. Egyik napról a másikra olyasmire lettek büszkék, aminek eddig nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget. A kocsmában szlovákul danolásztak és önteltségükben belekötöttek ismerősökbe, jó barátokba, mindenkibe, akiről úgy vélték, nem az ő fajtájuk. Né- hányan elhatározták, saját szemükkel győződnek meg, mi vár rájuk odaát. Azzal a titkolt szándékkal ültek fel a vonatra a tanyai megállóban, hogy előre kinézik maguknak a portákat. Velük ment Ocsenás János is.

Felhúzta kemény szárú csizmáját, mikádóját panyó- kára vetette, a kalapján a felesége igazított egyet, hogy kurátorhoz illően álljon a fején. Mintha csupán a templomba indult volna, csak az énekes könyv hiányzott a hóna alól. Két hét múlva tértek vissza kicsit sunyítva, kicsit megszeppenve, de azért jó kedvet mutattad* Ocsenásból azonban egyetlen szót se lehetett kihúzni, csak este nyílt meg a szája. Sógora, a nyárfamagas Suhajda türelmetlenül várta.

— Mi újság, merre jártatok

— Csallóközben, meg Ipolyságban. — morogta sötéten. Araszoló mozdulattal feje búbjára tolta a kalapját. — Politika van ebben. — tette hozzá jókora hallgatás után.

— Talán rosszak a földek? — aggodalmaskodott a sógor.

— A földek jók, a házak mutatósak, az emberek módosak.

— Akkor mi a baj?

— Azokban a házakban magyarok laknak.

— Az agitátorok üres házakról beszéltek.

— Nincsenek ott üres házak. Bementem az egyikbe. Mondtam, mi járatban vagyok. Akkor tudtam meg, ahány szlovák jelentkezik mitőlünk, ugyanannyi magyart telepítenek ki odaát- ról.

— A nemjóját neki! — rikkantotta el magát Suhajda Pál és rönknyi öklével nagyot csapott az asztalra.

— De ez még nem minden.

— Más is történt?

— Leköptek.

— Téged, a kurátort?

— F,lébem állt egy tök- magnyi anyóka, egy vénséges öregasszony. Elkezdett nyüszíteni, hogy ő élve nem hagyja el a házát, aztán hirtelen rám emelte a botját és leköpött. Azért mondom, hogy ez politika.

— No lám — hümmögött Suhajda Pál. — alig hogy véget ért a háború, máris ugrasszák egymásnak a népeket.

Ocsenás János félkézzel a bajuszát pödörgette. őszülő, busa fejében viharos gondolatok tusakodtak.

— Csak a tisztelendő urat nem értem. Hogy adhatta áldását ekkora zsiványság- ra?

A sógor tanyáról tanyára vitte a hírt.

Másnap hétágra sütött a nap. Szántottak-vetettek. Kordén jött a pap. Mikor meglátták, elfordították a fejüket. Egyenesen a kurátor tanyájába hajtott. Ocsenás János a kapufélfának támaszkodott. Tudta, hogy jönni fog. Várta is.

— Jónapot, kurátor uram.

Máskor megveregette a ló

nyakát. Lesegítette a papot a kordélyról. Bekísérte a tisztaszobába. Most csak a kalapja karimáját pöccintette meg.

— Szép idővel ajándékozott meg minket az Isten. — mondta a pap.

Ocsenás János a földet kaparta csizmája sarkával. Nem nézett fel, nyugalmat parancsolt magára. Ám a kenetteljes hangtól fejébe tódult a vér. Ő, aki mindig áhítattal követte, még a legsejtelmesebb példabeszédekbe burkolt útbaigazításait is, egyszeriben szemébe szeretett volna kiáltani. Ne merészeld szádra venni Isten nevét! Vagy csak megkérdezni tőle, kivel cimborái az a lelkipásztor, aki hamis igékkel vezeti félre a nyáját? Ám kiáltani sem kiáltott, kérdezni sem kérdezett, mégis kifortyant belőle a szó.

Nem megyek Szlovákiába!

— De hiszen aláírta a jelentkezési lapot! — húzta fel a szemöldökét a pap.

— Ezennel visszavonom.

— Szándékának megmásí- tása elszomorít. Mivel kend egyházunk kurátora, gondolkozzon el...

— Nincs min gondolkoznom — vágott közbe Ocsenás János. — Nézzen körül tisztelendő úr! Nézze ezt a tanyát. Valamikor itt nádas volt. Róka fészkelt, farkas tanyázott. A házat apám építette, én meg az istállót, én bővítettem a górét, a csatornát a feleségemmel együtt ástuk ki. És most nézzen arra, ott a határdomb lábánál azt a nyolc oktát nagyapám izzadta ki a jobbágyfelszabadítás után az Urszényi birtokból. Hát ez az én anyaföldem.

— Átok fog ülni a tanyáján! — fenyegette meg a pap, s az ostort magasba lendítette. — Ügy lesz kiűzve erről a földről, mint az eleki svábok. — Rásuhintott a lóra. Elhajtott.

— Ilyet nem tehet velem az Isten. — suttogta magában Ocsenás János.

Pedig megtette.

Egy év múlva meghalt a felesége. Végrehajtók járták a tanyákat. Lesöpörték a padlásokat. A két fia nyakába vette a világot. Az egyikből vasesztergályos lett, a másikból bányász, valahol a Dunántúlon. A beszolgáltatást nem bírta fizetni. A tanyájából szövetkezeti iroda lett. Őt pedig kiköltöztették a nádalóháti birkahodályba.

Ekkor lázadt fel a lelke.

Felment a határdombra. Szemét az égre emelte.

— Uram, hadd kérdezzem meg, miért adtál igazat a papnak? Talán nem szenvedtem eleget? Vagy úgy véled, nem voltam eléggé becsületes? Amim volt, azért két kezemmel dolgoztam meg. Szlovákiába se mentem ki, pedig kiszemeltem magamnak egy takaros házat, mégis maradtam, mert nem akartam senki mást a szenvedésbe taszítani. Te mégis a pap mellé álltái. Uram, megtagadlak. Nem hiszek többé benned.

Teli torokkal kiáltotta a messzi tanyák felé.

— Nincs Isten!

Eső esett, szél csapkodott, a naptár 1951-et mutatott.

Szalay Sándor: Tükrös

Oláh Éva:

Ősz, 1986

Bokrainkon kereklő gombok Piros gyöngyökből csipkeág Az ősz utolsó karneválja És én, az egyedüli vendég Vágyom egy bordó lombruhára Hogy ebben láss Hát megidézlek És nézlek,

Nézlek,

Nézlek...

Varjak nyugalma feketélik S halott szeme a vágyott háznak Kiléphetsz közös álmainkból: Jégvirággal megkoronázlak.

Arcok

közelről

Szalay Sándor

Rajz-földrajz szakos tanár Sarkadon, évtizede a bútorfaragás a szenvedélye, azelőtt festett: képei sok alkalommal kerültek falra, közös kiállítások rendszeres szereplője volt. Sarkadi otthonában beszélgetünk, később vasgrádicson megyünk fel a műhelybe-műterembe, ahol egyik sarokban a képek sorakoznak, a középen asztal, azon az éppen készülő széktámlák, díszes virágmotívumokkal. A festészet nem vonz vissza?

— Messzebbről kellene kezdenem, hogy teljes legyen a válasz. Esetleg egészen ott, hogy sarkadi gyerek voltam, az’apám a cukorgyárban dolgozott, ott is laktunk, akkor bizony kényelmesnek számító szolgálati lakásban. Egyszóval szerettem sarkadi gyerek lenni, a főiskola után mégis Dombiratosra kerültem.. . Ott kedveltem meg a hivatásomat, és ott ismertem meg a feleségemet. Aztán Kunágo- ta következett, 11 év ott, és ez a tizenegy év indította el bennem azt, hogy többre törekszem, nekem festeni is kell. Nyaranta vagy tíz alkalommal á tokaji művésztelepen dolgoztam, a főiskolai tanulmányok után itt tanultam a legtöbbet. Tokaji képeimet (ami még megvan belőlük) ma is nosztalgiával őrzöm.

Aztán Sarkadra kerültél, haza. Itt kaptatok katedrát feleségeddel együtt.

— Es itt jöttünk rá igazán, miféle nehéz, próbáló mesterség, hivatás tanárnak lenni.. . A feleségem például a kisegítőben tanít, többször annyi gyereket, mint másutt. Hogy milyen a kisegítő iskola, arról ne is kérdezz.

Itt találtál rá a faragásra?

— Már Kunágotán. Akkor, amikor megismerkedtem a tótkomlósi Szokolhy Sándorral, aki nagy művész ebben. Rettenetesen elragadott a faragás, az a szinte elmondhatatlan érzés, amikor egy hatalmas diófarönkből szék, tükrös, asztal lesz... A diófa az istenem, rugalmas, olyan, mint az acél, csodálatos az erezete, és megpróbálja az embert, amíg kifaragja azt, amit eltervezett.

És még?

— Hogyan is mondjam? A természet,* a vizek világa. Amikor festettem, tájakat festettem, embert alig. Meg csendéleteket, virágokat. Ha faragok, virágokat faragok. Aztán ha nagyon hiányzik a víz illata, megyek halászni. Bejártam már a Körös egész vízi világát, ahol halászni lehet. Nincs szebb a tavaszodé vizeknél! És nincs pi- hentetőbb, mint a természet. Aztán, ha eleget csónakáztunk, halásztunk, várnak újra a rönkök.

És az ecset?

— Az ecset is, most már nagyon érik bennem, hogy festeni kell. Ügy tartom, hogy a faragás csak kitérő volt, de gyönyörű^kitérő, ötvenhárom éves vagyok, döntenem kell. Ha nem térek vissza az ecsethez, talán később már késő lesz. S témáim érnek, sok minde’nt másképp látok, mint régebben. De a természetszeretet, az csak erősödött. Az a meghatározó. Sass Ervin