Békés Megyei Népújság, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-28 / 50. szám
1987. február 28., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET Puskin halálának 150. évfordulója alkalmából 1987-et Puskin-emlékévnek nyilvánították Puskin Mihajlovszkojéban Mesélik, hogy Puskin Mihajlovszkojéban levő házához (családi birtokuk) minden. ősszel holdfényes éjszakákon odaszáll egy bagoly, letelepszik a tetőcserépen és elkezd hangosan sírni. Igen, kifejezetten sír. Talán éppen ilyen élménye lehetett Puskinnak is, amiről az egyik versében számolt be? A régi görögök és rómaiak a baglyot az örökkévalóság szimbólumának tekintették. Mihajlovszkojéra érvényes lett ez a meghatározás. A költő halála után házát eladták bontásra. Mihajlovszkojéban idegenek telepedtek le. A múlt század végén tért ide vissza ismét a költő fia, Grigorij Alek- szandrovics. Amikor elutazott innen, édesapja emlékére ültetett egy szilfát, a park közepébe. 1899-et írtak akkor, Puskin születésének 100. évfordulója volt. A XX. század elején Mi- hajlovszkojét az állam vette gondozásba. 1922-ben a szovjet kormány határozata alapján emlékmúzeumot létesítettek, és természetvédelmi területté nyilvánították a régi Puskin-birtokot. Mihajlovszkojéban megtisztították a kis tavakat, rendbe hozták, a fasorokat, parkokat, virágokat ültettek. A régi ház alapjára felépítették a múzeumot, és ezután kezdtek megjelenni az első Puskin- emlékek. Sok közülük Puskin szomszédainak örököseihez került, akik gondosan megőrizték azokat. ...Sötétedik. A mihaj- lovszkojei ház ablakaiban kigyullad a fény. És a felidézett múlt fonala, az idő fonala elvezet bennünket a távoli 1817-es évbe, amikor Puskin, a líceum végzett hallgatója a családi birtok gyönyörű fasorán siet haza a szülői házba. Ez volt az első, és úgy tűnik rövid találkozása a költőnek a nyugalom, a csakorra Puskin már Oroszország bálványa volt, akinek a nevét nemcsak a fővárosi ifjúság dicsőítette, hanem mindazok, akik együtt aggódtak a hazai kultúra sorsáért, jövőjéért. Senki, még maga a cár sem tudta kényszeríteni Puskint, hogy másként éljen, mint ahogy a szíve diktálta. Ez a fajta függetlenség természetesen bőszítette ellenségeit, azokat, akik nem tudták elviselni a költő szabadságszerető érzéseit, kritikus hangvételét, politikai nézeteit. Mihajlovszkoje körülvette őt a maga csendjével, beláthatatlan térségeivel, ködös, nyirkos hajnalaival, reszkető holdfényével. HaA nyugalom, az ihlet és a munka csodálatos alkotószigeté- nck nevezte Puskin Mihajlovszkojét ládi béke kis szigetével. Másodszor már szükségből jött ide. A dühödt cár (Puskin szabadságszerető versei és szabad erkölcsi nézetei miatt) Mihajlovszkojéba száműzte a költőt, rendőri megfigyelés alá helyezték. Ektártalan szenvedéllyel kezdett írni, sokat és mindenről írt. A magány, amely másoknak talán elviselhetetlen lett volna, a költő számára teremtő ihletet jelentett. Órákig el tudott gyönyörködni a természetben, tanulmányozta szomszédai hétköznapjait, szokásait, amit később fel is használt a Jevgenyij Anyeginben, szívesen elüldögélt a közeli Trigorszk faluban élő, kedves Oszipov családnál, figyelte a paraszti életmódot, eljárt a vájárokra, és hallgatta szeretett dajkája, az egyszerű és bölcs orosz asz- szony, Arina Rogyionovna elbeszéléseit... Csodálatos alkotói korszaka volt ez, hiszen számos lírai költeményt írt, itt született meg híres drámája, a Borisz Godunov. Iván Pus- csin, az orosz értelmiség lelkiismerete, a nemesi forradalmárok (a dekabristák) lelkiismerete, boldog órákat töltött itt, de meglátogatta Mihajlovszkojéban a költőt Delvig, líceumi barátja is. Itt értesült Puskin a szörnyű hírről, hogy Bétervá- rott elfojtották a dekabristák felkelését, Oroszország legnagyszerűbb elméinek felkelését, akik között igen sok barátja volt. Ekkor került oda Puskin egyik kéziratlapjára a következő rajz: egy bitófa, rajta öt akasztott emberi alak kontúrja, és egy sor — „Lehettem volna én is... ” Van valami különös abban, hogy Puskin éppen 1825 őszén fejezte be a Borisz Goduno- vot. A költő hamarosan elhagyta Mihajlovszkojét. Látszólag úgy tűnt, hogy a cár megbocsátott Puskinnak, de valójában feloldozatla- nul, bár nem megtörve tért vissza a régi fővárosba. Ettől kezdve még sokáig melegítette őt Mihajlovszkoje tüze, az utolsó tíz év keserű, rideg napjaiban. Még egyszer, utoljára eljött ide Puskin, 1836 kora tavaszának gyászt hozó napján, amikor édesanyját kísérte utolsó útjára. És azon a napon önmagának is biztosított egy helyet abban a temetőben. Megérzése, rossz előérzete sajnos, hamarosan beteljesedett... Minden évben, Puskin születésnapján sok ezren zarándokolnak el Mihajlovszkojéba, hogy tisztelettel adózzanak a költő emlékének. Jurij Oszipov Szalay Sándor: Tokaji kikötő Szalay Sándor: Virágos széktámla Simái Mihály: Románc mielőtt elmegyek e részeg hófalak mielőtt rámszakadnak egy hattyútollat adj a rianás ha elzeng ha már túlnan leszek azzal a hattyútollal megírom majd neked felhőfehér szavakban azt a megirhatatlant azt a gyönyörűséget azt a szédületét — ahogy ez a bolond robbanószerkezet a szívem lüktetett érted percenként tízezer évet Rostás-Farkas György: Szembenézek Kiáltok kérdőjellel kérdezek felkiáltójellel csak a pontot nem ismerem ha kiáltok ha kérdezek ha nézek — szembenézek Molnár Lajos: A hátsó padban Itt ülök e három-szín-tapétás tanterem hátsó padjában ellovagolnék egy pontosan méretezett vonalzón hiszen innen nem látom a táblát és ezekben az abc-s könyvekben sem nézhetem meg magam de én életfogytig tanköteles vagyok Itt ülök a hátsó padban a tanár suttog a lényeg címzetten érkezik az első padokba de agyamban a fagypont fölött hulló hó tudatával szavakat írok a házak falára
