Békés Megyei Népújság, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-28 / 50. szám
1987. február 28., szombat o Múltról valló tárgyaink — Sarkad Az elmúlt hét szombatján Sarkadon a nagyközségi könyvtárban találkoztunk olyan emberekkel, akik régi tárgyakat hoztak, s elmondták azokhoz fűződő emlékeiket, élményeiket is. Miközben mi beszélgettünk kilenc és tizenkét óra között, addig a gyerekkönyvtári részlegben megszállottan billentyűzgettek a gyerekek a számítógépeken. De ez nem zavarta munkánkat, nyugodtan dolgozhattunk, s mi sem háborgattuk őket. Most a múlt heti sarkadi találkozásokból, beszélgetésekből adunk egy csokrot, s néhány tárgyat is bemutatunk olvasóinknak. (A történeteket lejegyezte: Pénzes Ferenc és Ungar Tamás, a fotókat Fazekas Ferenc készítette.) 17í1-ben lerombolták Hadobás Jánost nem kell bemutatni a sarkadiaknak, szinte mindenki ismeri a településen. Lelkes helytörténész, ő a kezelője az általa létrehozott helytörténeti gyűjteménynek és az Ady- gyűjteménynek is. Jelenleg a sarkadi vár történetén dolgozik, a tervek szerint a jövő évben vehetjük kézbe — füzet alakjában — a munkát. Addig is, míg olvashatjuk majd a történetet, egy-két érdekességet elmondott nekünk Hadobás János. 1516-ban kezdték várrá alakítani Sarkadi Boldizsár kastélyát, s a későbbiekben — évtizedeken át — folyamatosan bővítették. A feljegyzések szerint 1638-ban I. Rákóczi György erdélyi fejedelem is járt itt, s talán e látogatás a következményének tudható be az, hogy 1644-ben hajdúvárosi rangot kapott a település. A magyarországi várak történetében egyedülálló, hogy a sarkadi t kizárólag magyarok építették. A várról nem sok metszet maradt fenn. Képünk az egyik közülük: Wilhelm Dillich rézmetszete a XVII. századból való. A sarkadi vár sem kerülhette el sorsát, mint a Rá- kóczi-féle szabadságharc után sok más erődítményt, ezt is lerombolták. Várkapitány leszármazottja? A Leel-Őssy név szinte már az első. Sarkaddal kapcsolatos feljegyzésekben előfordul, s attól kezdve folyamatosan jelen van a család a településen. Leel-Őssy Sándor is visszavezetheti származását egészen az 1500-as évekig. Meglátogattuk a 68 éves nyugdíjas embert. Hamarosan előkerült egy régi-régi ládika, melyben még régebbi iratok lapulnak a családfa mellett. S ahogy hajtogattuk, s próbáltuk ki- silabizálni a kalligrafikus írásokat, Sándor bácsi arról beszélt, miért tiszteli a múltat, miért maradt Sarkadon a család. „Nem arra vagyok büszke, hogy nemesi családból származom, s hogy feltehetően várkapitány is volt elődeim között. Egyébként is a család nagy valószínűséggel már az 1500-as évek végére elszegényedett. Ellenben tisztelem a múltat, hiszen a múlt eredményeiből élünk, elődeink munkáját hasznosítjuk. Arra viszont büszke vagyok, hogy őseim mindig harcoltak a szabadságért, s arra is: régi magyar, református emberek vagyunk. Ügy érzem, sikerült fiaimba is átplántálni a múlt iránti tiszteletet, őrzik, értékelik a hagyományokat. S hogy miért maradtunk Sarkadon? Nem nehéz erre sem válaszolni. Sokszor lett volna módunkban, hogy elhagyjuk ezt a települést. De ragaszkodunk hozzá, ősi föld ez számunkra, itt marasztal bennünket. Az egyik fiam Csabán dolgozik már húsz éve, mégsem akart soha átköltözni, ma is itt lakik Sarkadon.” Ember fogát egyszer húzta Képíró Imre 64 éve forgatja kalapácsát. A 78 éves kovácsmester az „addig üsd a vasat, amíg meleg!” mondás másik — kevésbé ismert — változatával ismertetett meg minket: „pénzért melegszik, ingyen hűl” (mármint a vas). Az idős iparos látogatásunk hetén is megpatkolt három lovat, de ez már messze van a régi munkameny- nyiségtől, hiszen néhány évtizeddel ezelőtt gyakran naponta 28-30 patkót vert fel. Mozdulataiban azonban ma is erő, keménység van. Mint megtudtuk, egy patkó 6-8 hétig tart, aztán elkopik. Ezért egy 4 centiméter hosszú patkódarabot, úgynevezett griffet hegesztenek a patkóra, s azzal kapaszkodik a ló, az kopik. A griff 3-4 héttel meghosz- szabbítja a patkó élettartamát, viszont a ló lába a griffes patkótól hamarabb tönkremegy. Képíró Imre négy évtizede dolgozik Sarkadon, az Árpád utca 2. szám alatt. Műhelyének egyik legrégibb szerszáma, a kézifújtató van vagy 80 éves. A mester ezt már felajánlotta a helyi múzeumnak. A fújtató ma is remekül működik, a kovács szerint jobb mint motoros társa, egyenletesebben adja a levegőt, csakhát: kevésbé kényelmes. A kovácsok a lovak fogának ápolását is kitanulták. S mivel fogójuk volt, a régi világban nem volt ritka, hogy az emberek fogfájását is orvosolták. Egyszer Képiró Imre is fogorvoskodott egy kicsit. Így beszélt az esetről: — A háborúban a katonaságnál szolgáltam. Ott is kovács voltam. Rábacsanakon egy öreg mama megkért, hogy szabadítsam meg a fogfájástól. Nem volt nagy dolog, hamar kihúztam. Lángost kaptam a segítségért. . . Emlékszem, csuda finom volt. Baj volt, ha kiborult A 79 éves Fekete Sándor látogatásunkkor épp egy kutyavezetőt varrt. 1922-ben kezdte kitanulni a szíjgyártó és a nyerges szakmát. Harmincnyolc óta dolgozik Sarkadon. A szíjgyártók legsűrűbben használt szerszámán, a varrószéken ülve elmondta, hogy ez a szakma valaha nagyon jó megélhetést biztosított. Ö maga sosem volt önálló, de segédként is bőven jutott szórakozásra, vadászatra, mindenre. Valaha egy gyulai vásáron 15 szíjgyártó is megélt egymás mellett. Hogy a kopott varrószéken eddig hány lószerszám, öv, szájkosár készült, azt ma már esélyünk sem volna ösz- szeszámolni Több tárgyat is magával hozott Kesztyűs Lajosné a könyvtárba. A tárgyak többségének jellegzetessége az, hogy házi készítésűek, de ez régebben nem volt véletlen, hiszen mindenki igyekezett saját maga megfaragni, ösz- szeeszkábálni a használati tárgyakat, ma úgy mondanánk, „költségkímélés” miatt. Kesztyűs Lajosnénak a sulyokról a következők jutottak eszébe: — Nem tudom, milyen idős, egy biztos, nagyon régi. Anyám használta, emlékeim szerint a húszas évek végéig mosott ezzel még a Fekete-Körös mellékágában. Persze nehogy valaki most is próbálkozzon ilyen fajta mosással, mert a mostani vizektől inkább piszkosabb lesz a ruha, mint amilyen volt. Előkerült egy fából készült mintás borotvatartó is, ez az édesapa, Fazekas András keze munkáját dicséri, akárcsak a szaruból faragott sótartó: — 1909-ben faragta édesapám, a mintákat tűvel égette rá. Két részre volt osztva, az egyikben só, a másikban paprika volt. Ma már nincs meg a fedele, most cigarettatartónak használjuk. Gyerekkoromban nagy becsben állt ez a tárgy, elsősorban a tartalma miatt. Nem volt szabad hozzányúlni, de azért néha-néha mégis megpróbáltam. No, persze volt is nemulass, főleg, ha kiborult a só ... Szerencsés öngyilkosok — Már hétéves koromban volt pisztolyom, hogy honnan szereztem, nem is tudom — emlékezik Bánfi Zoltán, a 73 éves puskaműves. — Pedig az apám tartott a fegyverektől. Katonakorában egy temetésen késett a díszlövéssel, s mivel elrontotta a hatást, lecsukták. Én viszont már 11 éves koromban őzbakot lőttem. Bánfi Zoltán minden fegyveréről hosszan tudna mesélni. A többszörösen hatástalanított puskák és pisztolyok közül végül is csak egyet-egyet választottunk. — Ezt az úgynevezett kamrás puskát egy orosz tiszttől kaptam ’46-ban — mutatja a szép ívű 1790-ben készített fegyvert. — Ötvenhatban az ellenforradalmárok hozzánk is jöttek fegyvert foglalni. Én nem voltam itthon. A puskaműves felesége átveszi a szót: — Nem nyitottam kaput. Eldugtam a puskákat a rőzsék közé, ezt az egyet meg bedobtam a kútba. Lent volt hosszú ideig. Sokszor előfordult, hogy fennakadt a kannán. Mindig gyorsan visszadobtuk. Aztán több mint tíz év után végre kiszedtük — fejezi be mosolyogva az asszony, az akkoriban alighanem cseppet sem mulatságos történetet. Aztán egy rövid csövű pisztolyról, a lefu- séról (Le eFaoux-ról) kezdett mesélni Bánfi Zoltán. — Celldömölkön a főszolgabíróság folyosóján találkoztam egy fiatal párral, akiket a szülői önkény eltiltott a házasságtól, A fiú szegény volt, s a lány anyja nem egyezett bele a frigybe. A két szerelmes elment a lány apjának sírjához, s egy ilyen pisztollyal a fiú előbb halántékon lőtte a lányt, aztán önmagát. Ezt összesen ötször tették meg, aztán elfogyott a lőszer, és hazamentek. Más bajuk nem lett, csak a bőrük megpörkölődött, a hajuk meg leégett egy kicsit. Ennyit ért egy ilyen pisztoly. Csak a hangja volt nagy. A lány anyja azonban annyira megijedt a fiatalok elszántságától, hogy belement a házasságba. Ezzel a hepiendes történettel búcsúztunk az idős puskamestertől és gyűjteményétől, amit egyébként számos kiállításon megcsodálhattak már a 'régi fegyverek kedvelői.
