Békés Megyei Népújság, 1987. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-20 / 43. szám
, 1987. február 20., péntek ■ ^ IH *11 )----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------Három és fél évtized a Beköt óvodájában „Ha újrakezdeném is.. Míg baktatok a csabai Tanácsköztársaság úton a vállalatig, van min tűnődni: 35 év! Szép idő, nagy idő egyfolytában — mint Szudárné Marik Margit vezető óvónő — a pedagóguspályán tölteni. És egyetlen munkahelyen, a gyári óvodában, attól kezdve, hogy 1952-ben munkába lépett a ma is karcsú és igen fiatalos asszony. Régen volt... — Tényleg régen — mondja —, szinte hihetetlenül régen, amikor „bevonultam” a szarvasi képzőbe 1948- ban, ami nekem az álmok megvalósulásának a kezdetét jelentette, hiszen mindig óvónő szerettem volna lenni. Hogy az is lettem, a megváltozott körülményeken kívül a szüleimnek köszönhettem és csak hálával tudok az ő áldozatukra gondolni. Mert az volt, hogy taníttattak. — Milyen volt akkoriban a diákélet? — Szarvas akkor is — bár csak községi státusban — diákváros volt, sok vidéki tanulóval. A gimnazisták ugyan főleg helyből kerültek ki, de a mezőgazdasági iskola és a képző nagy területet ölelt fel. Talán éppen ezért az én időmben kicsi volt ehhez a kollégium, s nagyon kevesen kaptak bentlakást, a többiek házaknál laktak. Én is, két másik lánnyal egy családnál. És még tartott a cserevilág, a háború utáni rossz ellátási helyzet, s a kosztról magunknak kellett gondoskodni. Minden héten felpakolva jöttek hozzánk a szüléink, hozták az elemózsiát. De akkor ez természetes volt. — Ettől még vidám volt a diákélet? — Igen, hiszen a fiatalság nem ezzel törődött, hanem a sporttal, vidámsággal, majálisokkal. De a kemény telek is emlékezetesek, amikor a dunnába ülve kesztyűs kézzel fogtuk a könyvet, úgy tanultunk. Kellett is, mert nagy szigorúság, fegyelem uralkodott az iskolában, ahol akkor az első év általános jelleggel folyt, és csak utána szakosodtunk a tanítói vagy óvónői pályára. Két tanáromat nem felejtem el soha: Fasang Árpád igazgató az egyik és dr. Kada Judit a másik. Szigorú, igazságos, de a fiatalságot is megértő, nagy tudású pedagógusok voltak. — Aztán véget értek a szép szarvasi napok... — Véget, de nem mind volt szarvasi, mert Gyomán is töltöttem egy évet, ahol az első ötéves tervben óvónőképzőt létesítettek. Nem sokáig működött, én az első kísérleti év kísérleti alanyai közt voltam. Irány: a gyár — Végzés után miért a vállalati óvodát választotta? — Bár nem bántam meg, de választásról szó sem volt abban az időben, hanem irányítottak. Engem idehelyeztek — idejöttem. Másokat máshova. Évfolyamtársaim például a ruhagyárba, pamutszövőbe, a téglagyárba, de csak én lettem maradós, ők később helyet változtattak, talán nem bírták a helyi irányítást. Nálunk viszont, a Békéscsabai Kötöttárugyárban mindig olyan vezetők voltak, akikkel jól tudtam dolgozni. — Milyen volt akkor egy gyári óvoda? — Itt csak óvodás- és bölAz első évben: a két kislány közt az ifjú óvó néni, jobb szélen a dada. (Archív kép — aki magára ismer, írjon egy lapot!) Fotó: Gál Edit csődéskorú gyerekek voltak, még én is mostam a pelenkákat diplomával, mert csak a munkát néztük. Aztán szépen kialakult a helyzet és 1954-ben két csoporttal működni kezdett az óvoda, jól berendezve. Csak egy nincs most sem: egy nagy játszóudvar, ezt mindig sok sétával és a közeli játszóterekkel, meg sok egyéb ötlettel pótoltuk. >— Most hány gyermekük van? — Először történt meg, hogy a 65 személyes helyen 52. Ebbe az belejátszott, hogy tavaly a bölcsőde megszűnt, s különböző pletykák kezdtek keringeni, holott az óvoda szükségességét senki sem kérdőjelezi meg. Szóval most kényelmesen, tágasan vagyunk, nem úgy, mint a 160-170 százalékos kihasználás idején, amire rágondolni -sem jó. — Hogy lehetett azt kibírni? Gyerekeknek, nevelőknek? — Csak úgy, hogy a kollektívánk mindig nagyon jó volt, csupa munka és gyerekszeretet jellemezte. így a személyes ellentét helyett minden erőnk a gyerekekre irányulhatott. B kézilabda- csapatkapitány — Volt egyszer egy kézilabdacsapata a gyárnak, s kapitánya az óvónő... — Hát ez is régen volt és a szarvasi évekkel függ ösz- sze, ugyanis képzős koromban kezdtem előbb atletizál- ni, aztán labdázni. Hogy folytathassam, kezdtem a szervezéshez a gyárban, s hamarosan kilett a csapat. Munkásnőkből, irodaiakból. Ez a gyönyörű időszak hat évig tartott, 1958-ban hagytam abba a játékot. — Hova és hogyan jártak versenyezni? — Először a városi bajnokságban vettünk részt, aztán a megyeibe kerültünk, s attól kezdve már teherautón jártunk, csak Gyulára mentünk vonattal. Csupa lelkesedés volt mindenki, pedig fárasztó munka, műszak után edzettünk, de mindent pótoltak a mérkőzések. Pénz? Munkaidő-kedvezmény? Ilyesmiről szó sem esett, eszünkbe sem jutott. Az sem számított, hogy a téli teremjáték során — például a gyulai lovardában — a rémes hidegben kendőben meg sapkában játszottunk. Ahogy visszagondolok, érzem a versenylázt és a nyerniakarást, de még jobban azt, hogy az igazi örömet maga a részvétel nyújtotta. Az együttlét, a közösen átélt események, a bolondozás, a jókedv. — A fiatalság visszahoz- hatatlan hangulata? — Igen. És a sporttal is úgy vagyok, mint a szakmámmal, pályámmal — amiből még három évem van nyugdíjig —: ha újrakezdeném is, ezt csinálnám. Vass Márta HANGSZÓRÓ Ahogy kamaszodni kezdenek a gyerekek, szinte néhány hónap alatt megváltozik szüleikkel való viszonyuk, s a magatartásuk is. A változás nagyon sok családban az értetlenséggel párosul, s valamiféle elidegenedéssel. A szülők csodálkozva néznek addig többé-kevésbé engedelmes csemetéikre, akik türelmetlenekké, akaratosakká válnak, a ők a szüleiket nem értik. Nem mondom, hogy ellen: gekké lesznek, de nagyon sok» családban előfordul: a kf masszá válás után a gyerekek és szüleik között a viszony visszavonhatatlanul megromlik. Mindezt tudván, indították útjára a rádió szerkesztői a Kamaszpanasz című műsort egy évvel ezelőtt. Az adásokat — mint a legutóbb kedden este elhangzottat is — figyelve, azt hiszem, hosszú ideig'fog élni ez a műsor, s nemcsak azért, mert nem nehéz riportalanyokat találni hozzá, hanem azért is, mert a szerkesztők elhatározott szándéka: segíteni akarnak ennek a korosztálynak. A mostani adásban 15—20 év közöttiek kaptak lehetőséget gondjaik elmondására. Elég szomorú képet kaptunk szüleikkel való kapcsolatukról, ha egyáltalán kapcsolatnak lehet nevezni azokat. Ez az a korosztály, amely erősebben igényli a szórakozást, a társas együttlétet, a nagy beszélgetéseket, a hosz- szú sétálgatásokat, a vég nélküli vitákat. S teszik ezt egymás között őszintén, várják, szeretik ezeket az alkalmakat, így azután érthető, hogy rendkívül sérti őket az, ha ebbéli vágyaik kiélésében akadályozzák őket. S ami persze a legjobban bosszantja őket, nem észérvekkel támasztják alá „őseik” véleményüket, hanem általában az a válaszuk: csak. Vagy, s ez legtöbbször a lányos szülők legfőbb érve: féltik őket, mert megtörténhet a „baj”. Nos, hallottam már olyan lányról, akit a fiúk pillantásaitól is óvtak, s ő csak- azértis megkereste az alkalmat és „megkóstolta” a tiltott gyümölcsöt... Természetesen az utóbbi eset — szerencsére — nem általános, de nem is ez a megoldás. Meg kellene találni a módját annak, hogy a szülők felkészültebben álljanak a pubertáskori változások elé, s persze a gyerekekkel is többet kellene foglalkozni ez ügyben, s főleg az iskolában. De hogy az iskolák némelyikében nagyon távol állhatnak ettől, azt az egyik riportban megszólaló diákok fényesen bizonyították. Középiskoláról van szó, ahol a pedagógusokkal való emberi kontaktusról beszélni sem lehet, de még — legalábbis az intézményen belül — egymás között sem nagyon beszélhetik meg gondjaikat a gyerekek, hiszen ha egy fiú és egy lány egymáshoz közel áll, már igazgatói intőt kapnak mindketten. Azt hiszem, ehhez nem kell különösebb kommentár ... Az egyórás műsorban sok mindenről szó volt. Egy riportról mindenképpen szükséges még beszélni. A téma sokáig tabuként szerepelt hazánkban, nem lehetett írni, beszélni róla. S hogy mára már több mint 30 ezer narkomániában szenvedő ember van hazánkban, az talán ennek is köszönhető. Most egy olyan fiúval beszélgetett a riporter, aki észrevétlenül lett a drog mániákusa 16 éves korában. Előbb csak a kíváncsiság, az alkalmanként „kiszínesedő, bizarr” gondolatok, képek vonzották, később azonban már a függőség is kialakult. Most elvonón van, mert már odáig jutott az utóbbi időben, hogy halálfélelmei voltak, önként jelentkezett az elvonóra, s bízik abban: gyógyultan távozhat majd onnan. Tegyük hozzá, mi is bízunk benne, de abban is, hogy sokan hallották ezt a riportot olyanok, akik mái élnek' különböző drogokkal, de olyanok is, akik eddig még csak gondolkodtak róla. Kulturális vállalkozásokról A Petőfi adó szerdai Napközben című délelőtti műsora a kulturális vállalkozásokról ígért beszélgetést, a Rádióújság szerint. Arra gondoltam, hogy elsősorban a műsorokat szervező kisebb-nagyobb irodákról, gmk-król, haknibrigá- dckról lesz szó. Várakozásom nem „jött” be, hiszen ezekre egyetlen szót sem vesztegettek. A téma a könyvkiadás, könyvterjesztés volt másfél órán keresztül. Persze ezt az időt sem volt érdektelen végigülni, hiszen sok mindent megtudhattunk. Többek között azt, hogy egy elhamarkodott, bevezetésre javasolt jogszabály alapjaiban rendítheti meg a szövetkezeti bizományosi könyvterjesztést. (De, talán ez mégsem következik be.) Gyakorlatilag az egész műsorban az illetékesek és az érintett vállalkozók közötti párbeszéd különféle — az ügyet semmiképp sem előrevivő — jogszabályok körül folyt, melyek dzsungelében a vállalkozók nem, vagy kevéssé tudnak eligazodni. * (pénzes) Helytörténeti, néprajzi tanácskozás Mezőtúron Megkérdezzük... Demokratikus fórum kinek? A Mezőtúri Városi Tanács, a túri fazekasmúzeum és a Magyar Néphadsereg Helyőrségi Művelődési Otthona kétnapos helytörténeti, néprajzi tanácskozást rendez március 7-8-án „Mezőtúr ■ helye az Alföld népi kultúrájában” címmel. A rendezvényen Szolnok és Békés megyéből hívott néprajzos és levéltáros-szakemberek, valamint helytörténeti kutatók szólnak előadásaikban a város történelmének alakulásáról, a helyi népi kultúra emlékeiről, a város és a szomszédos tájegységek kapcsolatáról. A tanácskozás célja a helytörténeti kutatás fellendítése, valamint az eddigi kutatómunka eredményeinek megismertetése, s a város történetével foglalkozó kiadványok bemutatása. Az előadásokon szó lesz Mezőtúr településföldrajzáról, az 1920-as évek földreformjáról, a város ipartörténetéről, a Magyar-Mongol Barátság Termelőszövetkezet történetéről, a régészeti emlékekről, a helyi néprajzi jellemzőkről, a túri dallamokról, a temetkezési szokásokról. Dr. Szabó Ferenc, a Békés Megyei Múzeumi Szervezet igazgatója „Békés megye és Mezőtúr” címmel tart előadást a tanácskozás résztvevőinek. Az előző évadban, az 1985/86-ban a békéscsabai ifjúsági és úttörőház — ebben a kategóriában sok más, lényegesen jobb adottságú közművelődési intézményt megelőzve — majdani egyesületeknek táptalajul szolgáló csoportokat, közösségeket szeretett volna létrehozni. Sok egyéb mellett a megyeszékhely értelmiségeit is tömöríteni akarta, amire az érdekeltek — s talán a vezetés is? — már évek, jószerével évtizedek óta vár... Volt itt jogászok, környezet- védők, békebarátok, s ki tudja még, miféle érdeklődésűek, elkötelezettségűek klubja meghirdetve. Az első alkalomra húszan-harmincan is eljöttek, aztán a másodikra már valamivel kevesebben... Az elsőn ugyanis „napirendként a programmegbeszélés” szerepelt. „Jó” szokás szerint... Meg az is kiderült, hogy az ifjúsági ház meglehetősen szégyenletes anyagi helyzete miatt 100-200-300 forint tagdíjat kér. Volt időnk és módunk megszokni, hogy a közművelődésben (is) egyre inkább mindennek ára van, mind jobban emelkedő ára lesz. Fizetni kell azért is, ami korábban ingyen, vagy nevetségesen alacsony összegért volt megkapható. Ez utóbbiak közé tartozott a „kultúra” is. Ugye, Önök is emlékeznek még a brigádnaplóba beragasztott mozi- és színházjegyek korszakára? Ma már nemigen lehet ilyet találni. A rossznyelvűek szerint sok helyütt már brigádnaplóra sem telik... Bizonyára van olyan megközelítés, amely igazolja: nemcsak a „muszáj” kényszerétől vezéreltetve jártak el ilyen módon az ifjúsági ház munkatársai. Mondani sem kell talán, hogy kivétel nélkül valamennyi tervezett — s a megcélzott réteg tagjai szerint alapvetően szükséges! — klub füstbe ment. Ügy is lehet fogalmazni, hogy senkinek nem volt Békéscsabán annyi pénze, hogy önszórakoztatásáért fizessen. De úgy is lehet fogalmazni, hogy egy önmagát nagyvárosnak tartó település már sok-sok év óta képtelen 'Srra, hogy bizonyos rétegeit — saját, önös hasznára is! — összefogja, arra tárgyi-személyi-technikai feltételeket teremtsen. Olvasom a TIT megyei küldöttgyűlésének előzetesen kiadott elnökségi anyagát. A megannyi szuperlativusz és kudarcbeismerés vegyes vágottja között szerepel az is, hogy megyénkben az értelmiségiek szövetségének mindössze a réteg minden negyedik-ötödik képviselője csak a tagja. Ez az úgynevezett „nagy átlag”, még ennél is kedvezőtlenebb az arány, ha a mezőgazdaságban foglalkoztatottak részvételét nézzük. A klub, az egyesület, a szövetség, a társulat demokratikus fórum. Alaptörvényeinkben rögzítettek ezek a jogok. Csakhát az elv és a gyakorlat nem mindig találkozhat akkor, ha a pillanatnyi anyagi meggondolás, vagy éppen a feladatok komolysága kiszakítódik abból a nagy egészből, amit közös, társadalmi egésznek nevezünk. Mert minden fórumon, szervezetek és intézmények munkatervében aláhúzottan szerepel az a kitétel mint feladat: ösz- szefogni a helyi értelmiséget. Csakhogy megeshet az is: annyiszor mondjuk és legalább annyiszor nem teszünk ennek eleget, hogy a réteg tagjai megunják az ígérgetést. Hasonlatos ez a mesebeli pásztorfiú esetéhez, aki mindig farkast kiáltott, s amikor az jött, senki nem ment segítségére-- (nemesi)
