Békés Megyei Népújság, 1987. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 8. szám
^ 1987. január 10., szombat 1 KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET „A tisztességes, becsületes munka az, ami a nemzetet magasba emeli”... A tanár úr Hetek óta nézek farkasszemet a jegyzeteimmel. Pedig tízéves vágyam teljesült, amikor végre hírt kaptam a tanár úrtól, hogy vár. Egyénisége engem is rabul ejtett, bár nem volt szerencsém a tanítványai közé számíthatni magam. S most mégis miért tétovázom? Talán éppen azért, mert megismertem, mert engem, az idegent, közel engedett magához, s mert tudom, milyen igényességgel olvassa az írott szót, a nyelvi formába öntött gondolatokat. Igen, szorongok, mint akkor, amikor először léptem át puritán egyszerűséggel berendezett lakása küszöbét, ahol a frissen festett falú szobában a könyvek uralkodnak. Erzsiké, akivel régóta békés, egymást segítő társbérletben élnek, maga sütötte édességeket hoz az asztalra, miközben beszélgetünk erről-arról, majd a tanár úr elém tesz egy gépelt önéletrajzot, s megjegyzi, hogy nem célravezető addig bármiről is társalognunk, míg azt el nem olvastam. A cím: Pályafutásom története. Aláírás: dr. Szak- máry Gyula, nyugalmazott középiskolai szakfelügyelő. E kettő között öt gépelt oldal, egy élet története.,, 1900. március 21-én születtem Budapesten. Néhai édesapám itt, az egyik gyárban asztalossegéd, édesanyám varrónő volt. Innen egyéves koromban Jászberénybe költözött a család. Itt édesapám idővel szorgalma, takarékossága és józansága folytán, a szükséges munkaeszközöket beszerezve, önállósította magát.. Nem, ez így nem megy. Száraz adatok. Holott velem szemben ül a tanár úr, aki mindezt átélte. Átfutom az írást, majd lopva a tanár urat figyelem. Szigorúan összezárt ajkak, filigrán termet, amelyből mégis valami megfoghatatlan erő, akarás sugárzik. Mikor, megszólal, gondosan formálja a szavakat, ahogy évtizedeken át tette tanítványai előtt. Hittel. meggyőződéssel beszél, s ha itt az ideje, derűvel, olykor hamiskás huncutsággal is. Belső kiegyensúlyozottságát a meleg családi otthonból hozta magával, ahol a sorozatos megpróbáltatások ellenére is mindig béke. megértés és harmónia uralkodott. — Jászberényben cseperedtem fel, édesapám asztalosműhelyében forgolódva. Lehet, hogy az akkori időre gondolva meglepőnek tűnik, de nekem, a gimnazistának, az inasok és a segédek voltak a társalkodóim. Volt köztük egy szociáldemokrata vezetőségi tag is. Egyszer, szokásos vitáink közben megjegyeztem neki, hogy ha én vezető lennék, minden héten két nap pihenőt adnék a dolgozó embereknek. — A szabad szombat gondolata akkor nem is olyan új — nevetünk fel szinte egyszerre. Majd elkomorul Gyula bácsi, hiszen az emlékek idézésében eljutott az első világháborúhoz, amely biztonságosnak indult, boldog családi életüket feldúlta. — Szüleim anyagilag tönkrementek, s a házunkkal együtt elvitte a háború a zenei vagy mérnöki pályáról szőtt álmaimat. E számunkra kettős katasztrófa idején már negyedikes gimnazista voltam, s bennünket, mint érettebb ifjakat, a háborús események állandó aggodalomban tartottak. Mi lesz velünk, mi lesz a hazánkkal? Hiszen ez a nemzedék az 1848-as hagyományokon nevelkedett fel, lelkűnkben tehát a nemzeti függetlenség óhaja reszketett a Habsburg császári hatalom megmaradása, vagy a fenyegető cári uralom kétségei közepette. Az első világháború első halottja a 68-as közös hadsereg szolnoki katonája volt. Az első nagy áldozat pedig a jászkun 29-es honvéd gyalogezred, amelyet Szarajevó környékén dobtak be az első éjszakán. Szarajevó, első világháború ... Számunkra ma már csak lapok a magyar történelemből. De a tanár úr arca kipirul az emlékidézéstől, s nemcsak azért, mert fel- nőtlesedő ifjúként élte át a szörnyű eseményeket, de mert későbbi kutatásaival szenvedélyesen kereste az akkor történtek tényeit. — Jaj, ne kínáltassa már magát! — kap észbe Gyula bácsi —, szegény édesanyám nagyon megpiron- gatna érte, ahogyan egyszer meg is tette, mikor vendégek voltak nálunk, és én nem voltam elég figyelmes. — Édesapja a mérnök pálya felé irányította volna, Gyula bácsi pedig a zenei hivatáshoz vonzódott. Végül mégis tanár lett. — Családunk anyagi gondjai miatt csak helyben, Debrecenben kezdhettem meg az egyetemi tanulmányaimat, s egyben segítettem is a szüléimét a korrepetálásokból befolyt szerény jövedelmemmel. A tanári alapvizsga letétele után ugyan javult az anyagi helyzetem, mert helyettesítő tanári állást vállalhattam, de ezzel megnehezedtek a tanulásom körülményei. Délelőtt tanítottam a polgári iskolában, délután jártam az egyetemre, éjszaka pedig készültem az adataimra. Rendszerint hajnali kettő és három óra között feküdtem le. Az eredmény: két nagyra értékelt és doktori disszertációnak elfogadott szakdolgozat, és ijesztő idegösszeroppanás a zárthelyi írásbeli után. Professzoraim elismerő segítségével pedig korábban tehettem le az doktori szigorlatot, mint a diplomát adó, utolsó tanári vizsgát. Egy 1926-ban kelt működési bizonyítvány a tanár úr debreceni, kereskedőtársulati polgári fiúiskolában végzett munkájáról csupä elismerő szavakkal szól. Ám a helyettes tanári állás itt megszűnt, és bölcsészdoktori meg tanári diploma ide, vagy oda, dr. Szakmáry Gyula állás nélkül maradt. — Szinte hatezren vártak akkor az országban tanári állásra — sóhajt Gyula bácsi. — S legalább egy her- cegprímási protekció kellett volna az elhelyezkedéshez. Hogy ilyen körülmények között mégis hogyan kerültem Békéscsabára, és hogyan kaptam állást, azt végül is a polgári iskolai volt tanártársaimnak köszönhetem, akik sietve értesítettek a Békéscsabai Községi Fiú Felsőkereskedelmi Iskola pályázatáról, amelyben magyar, történelem, francia óráimra, és az egyetemi felnyelv és ének-zene feltételekkel vártak jelentkezőt. A pályázatomat elfogadták, és így lettem 1927-ben az iskola egyik alapító tanára. Megszerveztem az ének- és zenekart, amelyeket éveken át sok-sok örömmel vezettem. — Milyen volt a tanári kar? — Tanártársaim becsületesek. szorgalmasak voltak. Mindenki tudta a kötelességét. Mint apám műhelyében, ahol a dolgozók kalapácsütéssel jelezték maguknak a munka kezdetét, és senkit sem kellett noszogatni. De ma már úgy érzem, zökkenő van ebben. Mintha kiment volna a lélek a munkából. Az szállt el belőle, ami emberi. De térjünk vissza a tárgyhoz — utasítja rendre magát. —A gyerekek nagyon lelkesek voltak a tanulásban, a sportban, az ének-zenében egyaránt. Ez utóbbiban még a húsvéti, karácsonyi szünetekben is tartottnuk próbákat a gyerekek kérésére. Azt is szeretném hangsúlyozni, hogy a tanárt és a diákot nemcsak a tanítási órák kötötték így össze. Eljutottunk hát a tanári hivatás lényegét elemző gondolatokhoz. S mielőtt Gyula bácsi megfogalmazta volna több évtizedes munkálkodásának tapasztalatait, röviden felolvastam neki egyik kedves tanítványa, a ma már nyugdíjas Martincsek László megemlékezését. „Gyula bácsi a felsőkereskedelmi iskolában 1933-tól 36-ig volt az osztályfőnököm. Rendkívül szigorú volt, keményen fogott bennünket, de mindig igazságoson. A magyarázata élményszámba ment. Nem szerette, ha valaki bemagolja a leckét, a lényeg megértése volt fontos a számára, s szerette, ha a saját gondolatainkat is hozzáfűzzük az adott témához. Az volt az elve, hogy a megértés felől kell megközelíteni az ismereteket. A magyar irodalom volt a kedvence, mégis a helyesírási biztonságot köszöntük meg neki leginkább. Volt egy könyve, amit ő szerkesztett, A magyar helyesírás I—II. Ezt keményen megkövetelte tőlünk. Az igekötőket addig kérdezte, amíg nem tudta tökéletesen mindenki. Én még ma is el tudom sorolni mind az öt- venet. Nagy hatással volt ránk az egyénisége. Igazi haza- szeretet lobogott a tanár úrban, amit a történelem és a magyar órákon színes magyarázataival próbált átadni nekünk. Ma is emlékszem Tompa Mihály A gólyához című . versének magyarázatára. Belémivódott. Testnevelést is tanított nekünk, azt is szigorúan. Sok versenyt megnyertünk ez idő alatt. Gyula bácsi sosem kategorizálta a diákokat. Reálisan ítélte meg a tudást. Az érettségi találkozóinkon is rendre megnyilvánultak szép és nemes tulajdonságai. Mindig elmondja, hogy a tisztességes, becsületes munka az, ami a nemzetet magasba emeli. S ezt kötelességünk fiainkba, lányainkba, unokáinkba plántálni.” A tanár úr hallgatja egykori tanítványa szavait. Kicsit bepárásodik a szeme, aztán a hallottakhoz kapcsolódva fogalmazza meg pedagógus hitvallását. — Ahhoz, hogy tanítványaink nehéz munkáján segíthessünk — ami a hivatásunk —, nem pusztán előadni, hanem tanítani kell. Ma is vallom, hogy az iskola annyiban felel meg hivatásának, amennyiben eredményt tud elérni a nevelésben is és az oktatásban is. A nevelést külön is szeretném hangsúlyozni. — Tanár úr a szigorúságáról, következetességéről volt híres ... — Pedig fizikai fenyítést — ahogy én nem kaptam — nem is alkalmaztam soha. A rend és fegyelem megteremtése nem nádpálca dolga! Viszont nagy szükség van a rendre szoktatásra, mert nem nebántsvirágokat kell a felnőtt életbe kibocsáta- nunk, hanem olyan embereket, akik minden körülmények között megállják a helyüket: öntudatban és önfegyelemben egyaránt. Az embereknek tisztelet jár egymás iránt, s e viszonosságnak az iskolában is meg kell lennie. Fontos pedagógiai alapelv, hogy tisztelni kell a tanítványt, a viszont- tiszteletet csak így lehet megkövetelni tőle. Nem mindegy már az sem, hogyan lép be a tanár az osztályba. Egyenes tartással léptem be mindig, és a tekintetemmel megfogtam az egész osztályt. Ezzel meg is teremtődött a rend és a figyelem, amelyek nélkül iskolai munka szinte lehetetlen. S ennek az állapotnak az óráról történő elköszöné- sig maradnia kell. Ha a tanár egyéniségéből erő sugárzik, akkor alig-alig lehet fegyelmezési gond. — A szigorúsága miatt nem jártak be az iskolába panaszkodni a szülők? — Nem. Jól tudták, hogy nálam az elégséges is azt jelenti, jól van, rendben van, elégséges az a tudás, amely- lyel tovább haladhat előre. Ä „küszködő” tanítványokat sokra becsültem, hiszen küszködéssel éljük végig az életet. Nyugodt voltam, hogy sikerült felkészítenem őket a jövendő becsületes, munkás életre. Hittem, hogy a diák éppúgy tud gondolkodni és ítélni, mint mi régen. És hazája, népe javát szolgálva akar élni, mint ahogy mi is akartunk, akkor régen. — Legendák keringenek arról, hogy Gyula bácsi mennyi nyelvet tud. — Képtelen megállapítás — ráncolja össze a szemöldökét. — Magyarul tudok úgy-ahogy, a többit csak épp szükség szerint. Az embernek aszerint kell idegen nyelvet tanulnia, hogy mire lesz szüksége: a turistának például a tájékozódási beszélgetésre, az orvosnak, mérnöknek a szaknyelvre. Én a nyelvek magas fokú •szerkezeti anyagát igyekeztem megszerezni, hogy megfelelő fokon fordíthassak. — Az előbbi kérdésemet kijavította a tanár úr. Akkor most úgy ismétlem meg: szükség szerint hány nyelvet használ? — A franciát, spanyolt, németet, olaszt és szívesen a latint, hiszen a latin minden tudomány szaknyelvének az alapja, mondhatni, világnyelve. Ezért volna jó világköznyelvvé is tenni, természetesen könnyített nyelvi formákkal. Mint volt a középkorban, amelyben a nemzetközi érintkezésben be is vált. — Sokat járt külföldön? — Nem érdekel a külföld — mondja nyomatékül —, én magyar vagyok. Szeretem a hazámat, s minden táját bejártam. A szép tájakért nem kell külföldre menni, van abból itt is bőségesen, csak észre kell venni. De hogy a közvetlen kérdésre is válaszoljak: jártam Ausztriában, Franciaországban és a Szovjetunióban, de ezekben is inkább a tájak, a falvak és az emberek érdekeltek, mintsem a nagy városok. És Gyula bácsi beszélni kezd gyermekkora Budájáról, az ottani kisvendéglőkről, az akkori meleg, emberi kapcsolatokról, mert a maival nem nagyon elégedett. Szól az elszürkülésről, a televízió olykor káros hatásáról, az eltúlzott technika következményeiről. Minden mögött az embert keresi és aggódik érte. Fél az emberi érzelmek, a felebaráti szeretet elhamvadásától. Botorkálunk lefelé a harmadik emeletről. A tanár úr belémkarol, zseblámpával világít a lábunk elé. Morgolódik egy kicsit a munkaerkölcs miatt, ami a ház tatarozásakor is elszomorította. A kapuban még búcsút int. S én ballagok, próbálom megőrizni magamban minél tovább találkozásunk varázsát... Most pedig forgatom az általa precízen, szűkszavúan összeállított életrajzát. Azokat a sorsfordulókat nézegetve, amelyekre a beszélgetéskor nem jutott idő. Hogy 1944 tavaszában légoltalmi vezető tisztje volt a városnak, majd elparancsolták, s így Budapesten, rejtőzködve várta ki a felszabadulást. Hogy visszatértekor a felsőkereskedelmi iskola igazgatója lett, de volt, a népfront megyei elnöke is, tagja a Magyar Történelmi Társulatnak, továbbképzéseket vezetett a francia nyelvszakos tanároknak, népművelő tevékenységet folytatott, dolgozott megyei középiskolai szakfelügyelőként is, és 1970-től a vásárhelyi szakközépiskolában, hetvenéves korában újra tanítani kezdett: arab diákokat a magyar nyelvre. S ma sem ül tétlenül, 86 éves korában. Hiszen a Rózsa Ferenc Gimnáziumban iskolamúzeumi rendező munkát végez, heti hat órában, és otthonában, még nyelvórákat is ad. Igaz, szüksége is van rá. Mert, mint említette: „jutalom-mértékű nyugdíja van.” Életében egyszer próbált „ügyes” lenni, mikor a saját költségén kinyomtatta a Bojár Nyomdában helyesírási táblázatát, hogy 1,50 pengőért majd kiárusítsa. Csakhogy távollétében, a háború alatt az egész szétázott az iskola padlásán. Nevetve mondta erre: „Nem sikerült sosem meggazdagodnom.” Anyagi értelemben, kedves Gyula bácsi, lehet, hogy nem gazdagodott meg. De tudását, lelki kincseit szá- molatlanul szórta, hogy másokat, tanítványait tegye gazdaggá általa. Akik ma is vallják: rangot jelent számukra, hogy dr. Szakmáry Gyula tanítványai lehettek. Ök, a tanítványok adták meg a tanár úrnak — a hivatalosan elmaradt —■ „Kiváló pedagógus” címet. Visszavonhatatlanul, örök érvénnyel. B. Sajti Emese Gyula bácsi múltidézés közben Az a rettegett ötven igekötö...
