Békés Megyei Népújság, 1987. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 8. szám
1987. január 10,, szombat o Verrasztó Gábor: Ajtók és falak Azt hiszem, valami belső nyugalom szállt meg. Vagy inkább külső. Vagy a kettő közti. Nem tudom. „"Nyugodt vagyok itt egyedül. És szomorú szintén.” Talán ez a legkifejezőbb kifejezés. (Ezt sem én írtam persze, az Ulysses-ben akadtam rá.) De ezt tapinthatóan közel érzem magamhoz. Nem tudom. Lehet, hogy az emberben belül sokkal több minden játszódik le, mint a valóságban. És ez megzavarja a későbbiekben történendőket. Mit is mondhatnék (sok mindent). Egyedül maradt a lelkem. Igaz, hogy ilyen nevű testrész nem létezik, nincs bejelölve az „embermetszetbe”, mégis ez az egyik legfontosabb alkatrész. (A semmi, ami minden.) Szóval a lány rám csukta az ajtót, amin a világba, az életbe láttam, ha úgy tetszik, az oxigént kaptam onnan. Vagy rám csu- katták vele. (Ez még nem világos, még infravörös távcsővel sem, de én az utóbbira tippelek, nem a totóra.) Mindig meg kell állapítanom, hogy a XX. század nincs (sincs) jó hatással az emberi nemre (általában az élet nincs jó hatással). És ez közel jár Kurt Vonnegut 1982-ben levont konklúziójához: „Még ma sem ért véget a Sötét Középkor.” Hát ez van. És ajtók. Csu- kottak. II. Állatira rohan az idő, mindig megrémülök tőle. Hogyne lenne rémisztő, ami végtelen, de nekünk véges, és ezért érzékelni sem tudjuk igazán. És ráadásul ott vannak még az ajtók is (tudom, hogy nem helyes éssel mondatot kezdeni.) Meg de- vel sem. (Érdekes módon még a világhírű írók is megfeledkeznek erről a dologról.) Na — de már megint a filozófia határát kezdem súrolni, és a végén még ideológiailag gyanús személy leszek. Az ajtónál tartottam, és azt akartam mondani, hogy már berozsdásodott a zár. (Hiába „próbálom emléked forró vésőfeszítéseit”.) Tudom, a lány felé már nem fog kinyílni. (Ha egyáltalában kinyílik még valamikor is.) De akkor most azt kérdezem halkan magamtól: ha már nem ő lesz az ajtó mögött, akarom-e, hogy ismét kinyíljon? Koronát adtam neki (országot nem tudtam), és egyik tenyerébe a szívemet, a másikba a telkemet tettem. Vigyázat, ez már majdnem a You’re My Heart, You’re My Soul plagizálása • volt. Egy kicsit ki vagyok ürülve. Hiányzik belőlem a lelkesedés, pedig mindig lelkesedtem régebben valamiért. Olyan furcsa ez. Már az sem érdekel, hogy hogyan szakítok el egy papírt. Most azt képzelem, hogy egyenes a vége a papírnak. III. — Mondd, te nem szoktál így lenni? Ugye, te is érzed, hogy néha túl nagyok a. falak!????! — Mindenhol elérhető távolságban falak. (Most az nem érdekes, hogy milyen falak: falak.) Néhol megszakad a folytonosság egy-egy ajtó, vagy ablak kedvéért. De határoz az valamit? Semmit (vagy valamit). „Omladozó kőfalamat rágják, hogy rám dőljön, és kedvesen mosolyogjak alóla rájuk." Az. biztos, hogy a falak képesek a hirtelen növekedésre (Saját szememmel láttam.) És egyszer benőhetik az ablakokat, és az összes ajtókat is. És akkor nem maradt más megoldás, mint lenyomni a végső ajtó kilincsét, ahogyan azt a szépségkirálynő is tette (sajnos)^ Mindenkinek van valami problémája, amitől az élete függ. Most Dire Straits-et hallgatok, állatira élvezem. Azt hiszem, ez egy csodálatos zene. IV. Itt az utcán nem szokás hangoskodni, dohányozni, és egyéb törvénybe ütközőt cselekedni. Csak szépen, a legmodernebb külsővel megjelenni, és csöndben, nyugodtan, méltóságteljesen végigmászni az utcán. Ez van az osztrákok részéről. Szerencsére, a turisták ezt másképp gondolják. Utcán énekelnek pénzért, ami gyakran szuper jó, és hangulatos, szemetelnek, hangoskodnak, nevetnek, csupa emberi cselekedetet végeznek. Tulajdonképpen tetszik, de Pest sokkal szebb. Akkor (értsd: nyitott ajtó — a lánnyal) még az is megtörtént, hogy Bécsig terjedt a látásom — itthonról. Vele láttam én is (És az ő szeme nagyon szép.) „Smaragdokkal kirakott lángszóróval támadtak rám, de nem, csak a szemed volt.” Ne keressék a világirodalom gyöngyszemeiben a fenti idézetet. Megmondom: elkövetője — magam vagyok. (Ismétlés állandóan: magam vagyok.) Sötétben, csendben, fájdalomban. „Én csak ülök itt, madárjósok botor botjával, kölcsönszan- dáljaimban, verőfényben hullaszín habok nyalnak, senki se lát, violaéjben vándorolva, égi állatkörök csillaguralma alatt.” És fulladozom. De vajon kit érdekel (És+De). Tényleg, tulajdonképpen nem is tudom, te miket gondolsz. Min gondolkozol általában, és mik a problémáid. Tényleg nem tudom, de érdekel. — Már csak egy szó hiányzik innen: akkor (lásd: mint fent). V. Egyébként most itthon ücsörgők, betegségben. Torkom fáj, meg a szemem, és az is megeshet, hogy lázas vagyok. Érdekes dolog, hogy időközönként hirtelen felmegy, vagy inkább rohan a láz. Majd vissza. Néha az okát is tudom, és olyankor úgy érzem magam, mint a pörzsölés alatt álló (fekvő) disznó. (De csak a melegérzetig!) Mikor tudom, hogy a valóság ajtaján már nem kapok a kislánytól levelet. Levelet sem. — És mit tojt a karácsonyfa? — Szerintem a bélyeggyűjtés klassz dolog lehet. Én sajnos, nem tudok ilyen hobbiknak hódolni (hú, ez szép kifejezés volt). — Húsvéti tojás (ha nem ismerted volna fel). — Jaj, vége a tojásnak. De mint mindennek, ennek is több (spec. 2) oldala van. (Sajnos, túl kicsire sikeredett a tojás) — mentség: ? (mert én költöttem ki). Tudom, még évekig várni fogom a levelét, ha addig rám nem dőlnek a falak. Mint ahogy évek óta várok egy csókra (legutóbb az övére). Előregyártott panelekből sem lehet gyorsabban falat növeszteni ennél a szónál: hiába. Most éppen este 10. Most írtam meg még ezen kívül 4 db — azaz négy darab — levelet. Na ez nem azt jelenti, hogy nagyüzemi, és hogy sablon, meg ilyesmi. VI. Az a helyzet, hogy teljesen mélyben vagyok. Mármint agyilag és lelkileg. Ebből kifolyólag testileg is. Más megfogalmazásban (hogy halmozzuk az élvezeteket) : paff vagyok, mint a bűvös sárkány — csak még nem zöld. Stabil elemekkel vagyok körülvéve. Úgymint: ajtók és falak, plusz az űr. Azt hiszem, egy kiégett csillagon sem érezném magam rosszabbul. (Sőt, lehet, hogy még jobban, ha idegen lényekkel is összeakadnék.) — Én nem szerettem volna, hogy így alakuljon. Ha én vagyok ebben a hibás, ne haragudj. Nem akartam neked szomorúságot okozni. — Vagy mondjuk, elköltözhetnék a Marsra, és a Marslakóknak előadást tarthatnék a bélyeggyűjtés rejtelmeiről. (Szuper, mi?) Nagyon érdekelné őket. De megmutathatnám a lány fényképét is nekik. Biztosan beleszeretnének — reménytelenül !!! Az összes Mars-lakó. (Na ez nem káröröm, csak ők már úgyis zöldek.) Mintha megszürkült és elközömbösült volna minden, amihez közöm van. És nem érzem, hogy vár valami új. Valami jobb. VII. Láthatod, mennyire igyekeztem gyors választ küldeni, és éreztetni veled a szünet kerge, szabadságát. Lehet, hogy ez a boldogság. Talán ez volt a boldogságom (a talánt elhagyhatjuk, biztos vagyok benne). Az ötven százalékos szerelem ellenére. (Majdnem két évig érezhettem, milyen a lelki biztonság, mert faldöntő (falnövésgátló) levelekkel rendelkeztem. Igaz, megmaradnak, de keltezésük egyre régebbi lesz. És persze, még valami itt maradt: „egy bőrönd, benne az el nem múló szerelemmel.” (És ezt a bőröndöt nem lophatja el tőlem senki.) — Szerintem hetente egy vers az rengeteg. Számold csak ki, hogy akkor évente hány verset is írsz! Egyébként is, szerintem nem a mennyiség számít elsősorban, hanem a minőség. Nekem tetszettek a versek, amiket ‘küldtél. — A sebesség most lecsökkent, de az intenzitás változatlannak tűnik (nincs egyenes arány). Érvényességi terület: szerelem, irodalmi tevékenység. „Ki figyel itt engem?” A vakok. (De lehet, hogy ők sem.) Tegnap láttam a Cabaret című filmet, nagyon. Szóval mondhatom, nagyon-nagyon. Tegnapelőtt pedig az Idő van-t láttam, a Gothár Páter-filmet. Hát, az is nagyon volt. Vili. Néha nagyon közel érzem magamhoz a halált. Olyankor megrémülök, mert olyan a gondolatmenetem róla, mint amikor az ember mindig újabb és újabb ajtókat nyit ki (hatalmas ajtók), de mindig csak újabb ajtót talál, és ennek sosincs vége. És itt rémülök meg, annál a szónál, hogy soha, és hogy mindig. Ezek olyan könyörtelen szavak. Azt még valahogy el tudom viselni, hogy utánunk végtelen idő következik, de hogy előttünk is végtelen az ür, azt már nem bírom elviselni. Hogy mi csak egy semmik vagyunk, egy piciny töredék, aminek nem szabad hiányoznia a láncból, de pont csak annyi piciny idő és tér a miénk, amennyi. És ebben az amennyiben, is ajtók és falak labirintusa, de ez még nem volna baj, ha nem volna zárva némelyik ajtó, és a lány felé is nyitható lenne. (Nincs valakinek álkulcsa? Jelentkezéseket „Kulcs” jeligére a kiadóba.) De nem. És „Szólt a Holló: sohasem.” Lelke, hangja, emléke, szépsége bennem vándorol. Leveleit kezemben szorongatom. Ülök az ajtóval szemben. (Mellettem két bőrönd, az egyikben a szerelem.) És várok. A zár nem csikordul. Talán már sohasem. Szénási Mihály: Erdő patakkal Szúdy Géza: Tranzienciák Érdemes-e mérlegelni bármit is? Ügy tűnik, a józanság csapdákat rejteget, nem kisebbeket a teljes spontaneitásnál. Ez utóbbi legalább feloldja görcseidet, és teljesítményeid meredekebben, mintegy az izomzat élvezetes laza lendületével törhetnek valódi vagy vélt csúcsaik felé, ami egyébként lélektanilag egyre megy. Vagyis érzed, hogy élsz, felfokozottan, a humánum kitágul benned, és ez a legtöbb, amivel múló időd ajándékát veszed. Az úgynevezett objektivációk, a művek, ilyenek vagy olyanok, veled együtt átmeneti jelenségek csupán. Még a Goethe-méretűek is, hiszen sznobéria, vagy be célzó fegyelmezett ráállás nélkül ma már többnyire alig élvezhetők. De az élet e lendülete („élan vitai’’?) bensöleg felmagasít, s elhiteti, hogy egyetlen voltál a legmagasabb [nemben. Felszikrázó csillag, ha hulló is, ki egyszer végigszáguldott az égen, és bevilágította a lenti világot, hogy teljesebbé tegye a sötétséget is, amely utána elkövetkezik. Szénási Mihály: Felhős őszi erdő
