Békés Megyei Népújság, 1987. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-10 / 8. szám

1987. január 10., szombat o Pályázatokból Helységneveink nyomában A település neve feltételez­hetően szláv eredetű sze­mélynévből (Murul) keletke­zett magyar névadással. Mu- rony reve a Műről, vagy Muroly helységnévből ala­kult át mai formájára. Karácsonyi János, a Békés vármegye törétnete című munkájában bővebb magya­rázatot ad: „Neve ószláv nyelven any- nyit jelent, mint hangya­boly. Eredetileg Murulynak hívták, de később a végső „ly” „ny”-re változott." (1663-ban Murunhelye-nek, 1665-ben pedig Muronhely- nek is nevezték.) Már a XIII. század első felében említést tesznek az okmányok a faluról. A tör­ténelem során többször el­néptelenedett. A múlt szá­zadban már pusztaság volt a helyén. Az egykori falu pon­tos földrajzi fekvése nem is­meretes. Murony legutóbb 1950-ben szerveződött községgé. Lélek- száma 1986. január 1-én 1518 volt. Fotó: Szőke Margit san érő káposztával, amit aztán frissen is, savanyítot- tan is eladtak a kapicás lá­nyok, asszonyok. A fehémép persze nem csupán az adásvétel dolgait intézte, hanem rengeteget szőtt és font. Egyrészt az óriási kenderültetvények ter­mését dolgozták fel tarka csíkozásé vászonná, másrészt a máig népes birkanyájak gyapját mosták, kártolták, fonták, s készítettek belőle elnyűhetetlen viseleti dara­bokat. Aki végigjárja a kívül sze­rény, belül azonban annál gazdagabban felékesített átai múzeumot, az pontos képet kaphat a baranyai horvát- ság régi és még régebbi élet­viteléről, szokásrendjéről. Megtudható ebben a haj­dani iskolaépületben például az is, hogy a mi bosnyákja- ink nyáron egyszerű vászon- ruhákba bújtak, télen pedig szintén díszítetlen posztó védte őket — legföljebb ha az ünneplő ingük mellrészén mutatkozott némi hímzés. A két világháború között az­tán mind többen és többen hordtak fekete bársonyöltö­zetet, az ingek elejére pedig színes fémcsillogók kerültek. Hasonló változást mutatnak a női ruhák is: ezek rózsás mintájú kásmir szoknyákkal, „bütykös” díszítésű haris­nyákkal gazdagodtak. Az átai gyűjtemény — lé­tét Matusek László tanító- úrnak köszönheti — a bara­nyai horvátok szellemi éle­téről, iskolázásáról is jó ké­pet ad. Egészen a legutóbbi időkig elég nagyfokú volt a zárt­ság; a vegyes házasságok rit­kaságszámba mentek. Üjab- ban viszont arrafelé is ol­dódnak a kötelékek, sok a költözés, s Átán is gyakran hallani magyar szót. A nép­viselet is csupán a jelesebb napokon — például a híres búcsúk alkalmával — kerül elő. Ekkor azonban egymást követik a Boszniából átörö­kített dallamok, és termé­szetesen a híres körtánc, a kóló is megperdül a tambu- razenekar lüktető muzsiká- jára... A. L. Fúvószenekarok története 1757—1977 Óta horvátjai Írásom a gyulai fúvósze­nekarok történetét és mű­ködtetését igyekszik számba venni és bemutatni azok szá­mára, akik érdeklődéssel vi­seltetnek a témában. Mint várospatriótát termé­szetesen városom, Gyula vá­ros fúvószenekari élete, mű­ködése érdekelt elsősorban. Ebből következik, hogy fő­képpen e zenekar múltjával foglalkoztam jelentősen. Érdekes elmondani, hogy kutatásaim alapján Gyula város esetében a legkorábbi adatra 1757-ből akadtam, és­pedig Scherer Ferenc: Gyu­laváros története című köny­vének első kötete 338. olda­lán. Az ott feltalált szöveg­ből idézek: „1757 nyarán a díszebédet tánc követte, me­lyen egy vonós és egy fúvós- zenekar játszott." A szerző még ezen az oldalon írja a következőt: „Egy alkalom­mal behívták a gyulai isko­lamestert a kastélyba, egész zenekarával és négyszólamú énekkarával.” Meg kell em­lítenem, hogy itt már az idős Erkel Józsefről van szó, és hadd idézzek a gyulai Erkel Ferenc Múzeum kiadványá­ból, Szerdahelyi István szer­kesztésében Erkel Ferenc címmel. A füzet 8. oldalán a következők olvashatók: „...Az idős Erkel József 1806-ban került Gyulára..." Odább: „Ideköltözése után egy esz­tendőre már fúvószenekart szervezett az I. Ferencz ki­rály fogadására alakult fegy­veres polgárőrség tagjaiból, a zenekar azonban hamaro­san feloszlott, mert Gyula földesúri város volt, törvény tiltotta a jobbágyok fegyver- viselését.” Ifjú Erkel József 1807-ben szervezte meg a németek között a fúvószenekart, amely a nagy ünnepeken a templomban muzsikált. A Józsefvároson 1887-ben egy 32 tagból álló fúvószenekar alakult. (Megszűntéről nincs birtokomban adat. Saját megjegyzésem: ezek szerint feltételezhető, hogy rövid időre feloszlott a fúvószene­kar vagy pedig csupán tam- búrmajor (karmesterválto­zás) tette indokolttá a zene­kar újraalakulását.) Idős gyulai emberekkel és ze­nésztársakkal beszélgetve és kutatva a gyulai fúvószene­karok eredetét és történetét, semmilyen konkrét adat bir­tokába nem jutottam azt il­letően, hogy ebben az idő­ben „Magyargyulának” volt-e kimondottan „szervezett” fú­vószenekara. Minden megkérdezett sze­mély csak úgynevezett lako­dalmas és alkalmilag össze­verbuvált fúvószenekarra (trottyos bandára) emléke­zett, akik a keresztelők la­komáin, disznótorokban, névnapi lakomákban, eseten­ként szüreti mulatságokon és ritkábban temetéseken — a behantolás után — az el­hunyt kedves nótáit is el­játszották. Ezek a zenészek általában nincstelen parasztokból, nap­számosokból, munkanélküli szegény iparosokból kerül­tek ki. Némelyikük írni, ol­vasni sem tudott, így termé­szetesen a kottát sem is­merték. Egyszerűen csak „jó fülűek” voltak, és úgymond „hallásból” játszottak (Mat­toltak). De merem állítani, hogy nem tudott a megren­delő mulalozó olyan nótát kérni, amit a rendelő elő­ször elénekelt, hogy utána a Pécstől délre mind több településen üti meg idegen szó az arra járó utazó fülét. Többek között német és hor- vát beszéd. Horvátok több település (például Kátoly, Pécsudvard, Szalánta, Kökény) lakosságá­nak a többségét alkotják, s múltjuk, jelenük a legalapo­sabban a „bosnyák" tájházá­ról híres Átán tanulmányoz­ható. Hogy miképpen találtak otthonra mind Átán, mind a környékbeli helységekben a délszlávok? Nos, betelepítet­ték őket. Egy részük még a török világ előtt cserélte fel a Bosznia északkeleti részé­hez tartozó óhazát ezzel a Pannóniái vidékkel, más ré­szük — s ők voltak többen — viszont már a török ki­vonulása után érkezett. Amiben viszont azonosnak bizonyultak: a nagy mezei szorgalom, és a hagyomá­nyok szakadatlan ápolása. E vidék magyarsága és német­sége általában megelégedett a kevesebb fáradsággal járó szántóföldi növénytermesz­téssel, a horvátok viszont a domboldali táblákon is ker­tészkedtek: zöldségféléket termeltek, s pécsi piacra vit­ték. Még arra is telt az ere­jükből, hogy aratás után a tarlót újra beültessék gyor­Átai pár lakodalmi ünneplőben zenekar ne tudta volna „el­játszani” és kísérni az éne­kest. Gyula városában katona­zenekarok is szép számmal működtek. Többségük ideig­lenes jelleggel, de volt idő­szak — az 1930-as években —, amikor állandó katona­zenekara volt Gyulának. (1914) A háborús esemé­nyek már az első napokban rányomták bélyegüket Gyula városára. Scherer Ferenc II. köteté­nek 332. oldalán olvashat­juk: „Ebben az évben a hadvezetőség a 2. honvéd­gyalogezred pótkeretét Ko­lozsvárra helyezte, és a nagyrészt csehekből álló csá­szári és királyi gyalogezred pótzászlóalját vezényelte Gyulára.” Kitűnő zenekaruk segítségével (a kettes hon­védeknek nem volt zeneka­ra) csakhamar elnyerték a gyulai közönség rokonszen- vét. Tudomásom szerint hon­védzenekar állandó jelleggel az 1920-as évektől az 1937-es évekig működött Gyulán, majd áthelyezték a zenekart Békéscsabára. Gyulai tartóz­kodásuk alatt a „Sas-lakta­nyában” volt a körletük. Karmesterük: Prokop alhad­nagy. Létszámuk 26 és 32 fő között váltakozott. De hozzájuk tartozott a szürke kis póniló (a felvezető ka­tonával), a kis póni a nagy­dobkocsit húzta. Azért em­lítem meg a lovat is, mivel a karmester, amikor a dí- szelgéskor jelentést tett a díszelgést vezető elöljárójá­nak, úgy jelentette, hogy „a díszelgésen megjelent (mond­juk) 32 zenész és egy póni­ló.” Természetesen minden zenés felvonuláson nagy kö­zönségsikerük volt mind a zenekarnak, mind pedig a kis fehér pónilónak. Az 1929-es év június 20-án alakult meg a gyulai leven­tezenekar 16 fővel (adatköz­lő Vigh Ferenc zenész, szárnykürtös). Brumár Mi­hály adatközlőm elmondása szerint 1932-ben ez a leven- tezeriékar feloszlott, és bele­olvadt a gyulai önkéntes tűzoltó-zenekarba, majd 1932 végén újra megalakult a le­ventezenekar. A zenészek egy része a feloszlott tűzol­tózenekar és a volt cserkész- zenekar tagjaiból verbuvá­lódott össze. Az egyenruha mindössze egy leventesap­kából állt 1929-ben. Ezt követően hozzákezd­tek újabb zenekari tagok toborzásához, és mintegy 35 —40 fiatalt szerveztek be, fő­leg napszámos, földműves és iparos fiatalokból. Ezek na­gyobb része azért jelentke­zett a zenekarba, hogy ne kelljen a leventegyakorla­tokra járniuk, amelyeket a katonai gyakorlótéren (vá­sártér) az oktatók és segéd­oktatók irányítása alatt tar­tottak igen keményen. A ze­nekar havonta egy-két al­kalommal térzenét adott a katolikus templom előtti té­ren, nevezetes ünnepeken pedig a népkerti körpavilon­ban. 1944. október 6-án a vörös hadsereg felszabadította Gyula városát. így természe­tesen megszűnt a leventein­tézmény is és ennek követ­keztében a leventezenekar is feloszlott. E feloszlott zene­karból szerveződött a felsza­badulás után a különböző nevek alatt működő gyulai fúvószenekar. Wegroszta Gyula A népkerti zenepavilont a hatvanas években lebontották. Kár volt érte! Az 1929-ben megalakult leventezenekar (Archív felvételek) A Békés Megyei Múzeumi Igazgatóság évről évre meghirdeti helytörténeti és nép­rajzi pályázatát. E munkák legsikeresebb­jeiből szeretnénk a jövőben válogatást ad­ni. Természetesen a pályázatokat teljes terjedelmükben e lap hasábjain nem kö­zölhetjük, ám úgy hisszük, így is érdekes olvasmányt nyújtunk mindazoknak, akiket szőkébb hazánk múltja érdekel. SZÜLŐFÖLDÜNK

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents