Békés Megyei Népújság, 1987. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-10 / 8. szám
1987. január 10., szombat NÉPÚJSÁG Ilyen is van Levelet kaptam nemrég Medgyesegyházáról, egy kedves olvasónktól, Csóti Lajosnétól. Nem éppen elismerően írt a december 22-én megjelent Lapszél-ről, melyet elkövetni merész voltam. Azt írtam ugyanis abban a jegyzetben, hogy Isaura a panem et circenses (kenyeret és cirkuszt) és kötőszó utáni részét jelenti legújabb kori bódult érdeklődéseinkben, hogy akik a sportcsarnokbeli Nagy Randevút megrendezik, nyilván a „bomba üzlet” reményében teszik. Csóti Lajosné azt kérdezi levelében: „Mi kifogása van Isaura ellen? Azt kifogásolja talán, hogy az egész ország örömmel várta az adásokat? És nagy élménnyel, izgalommal vártuk a fejleményeket? Ritkán vetített a tv ilyen szép, tiszta szerelmi történetet. Vagy csak az a valamire való film, amiben lefekszenek? Igen is, Isaura megérdemel egy egész sporcsarnokot, hogy minél több embernek szerezzen örömet.” Meghajlok az érvek előtt, habár meg kell jegyeznem, hogy Isaura (Lucelia Santos) ellen nekem sem volt kifogásom, kitűnő színésznő, csak éppen a Rabszolgasors, mint olyan, keltett néha mosolygást izgalom helyett. Amit túlzottnak éreztem, az a sportcsarnok volt, meg az Isaurát övező ritkán (vagy eddig még nem) tapasztalt harsánykodás, ami (részint) a tömeglélektan tételeivel magyarázható, és kimeríti a „circus” fogalmát... De hát semmi baj, illetve ez legyen a legnagyobb bajunk, jöjjön Isaura, és ne nehezteljen rám kedves Csóti Lajosné, Medgyesegyházáról.. . * * * Egyszer már írtam a fáról, amely itt díszük szerkesztőségi ablakom előtt, itt magasodik büszkén és égre törően, mint valami utolsó Mohikán, dacolva idővel, térrendezéssel és a fapusztítók körmrönfontságával. Befogadott maga mellé egy csúnyácska ecetfát is, mely gyorsan növekszik, és büszke társa mellett még maga is szépnek tűnik. Az új, amiért újra kedvenc fámról írok, emberi dolog. Karácsony múltán valami furcsát észleltem, valami nem olyan volt a fa körül, mint addig. Hamar rátaláltam, mi is a változás. Két volt karácsonyfát hajított ugyanis valaki a fa tövéhez, két szép fenyőfát, csak úgy. Most aztán totózhatok, hogy miért tette? Mert az én (a mi!) jegenyénk sem nem szeméttartó, sem szeméttartó nincs a közelében, innen aztán senki el nem viszi. Gyanítom, hogy idehelyezésük arra az autósszokásra (tisztelet a kivételnek!) hasonlít, amikor mindenféle kacatot csak úgy kihajítunk a gépkocsiból. Ezt a két szép (nyilván már használhatatlan) fenyőfát is kihajították, oda a fa tövéhez, majd csak lesz velük valami. Két hete ott vannak, háborítatlanul. Kíváncsi vagyok, meddig lesznek ott? Hogy lesz-e valaki, aki hivatalból elviszi onnan, vagy itt maradnak még kikeletig, rekke- nő nyárig, esetleg jön majd a hűvös ősz, netán egy újabb karácsony? Békéscsaba belvárosában. * * * Azt hittem, rendeződnek a dolgok Rajki László békéscsabai szobra körül. Arról van szó, amelyik a Ku- lich-városrészben ül egy medence előtt, és „Fürdőző nő”-re keresztelték annakidején. A medence tönkrement, vízelvezetője eldugult, egyszóval kritikán aluli állapotban találták azok az úttörők, akik a szomszédos 10-es számú iskolából vállalták a gondozását. A művész is eljött Békéscsabára, a szobor folytonossági hiányait pótolta, és letisztította (csak hivatástudatból) az egészet. Itt, ezen a ponton gondoltam, hogy minden rendben van a szobor körül, és újra örömöt hoz az ott lakóknak. Kiderült, hogy szó sincs róla! A legújabb elgondolás szerint a medencét meg kívánják szüntetni, és a Fürdőző nőt nyilván Napozó nőre keresztelni. így aztán nincs tovább gond az eldugulással, a szeméttel, ami (állítólag) óhatatlanul belehull a medencébe. (Máshol hogy csinálják, ha belehull?!) Rajki László, aki medencével együtt álmodta meg és tervezte meg a szobrát, segélykérő levelet írt: „Alapvető baj az, hogy ma nálunk nincs környezetkultúra, közelebbről kertkultúra, az emberek nem tudják, milyen az, hogy mindennapos útjuk, sétájuk ápolt, szép tereken, utcákon zajlik. Foltokban, itt-ott, a legbelső területeken van valami... Nincs rá pénz, vágy nem fontos, ugyanazt jelenti! Azon töprengek, kell-e oda egyáltalán? A szobornak persze akkor keresni kellene valami alkalmasabb helyet, talán a belsőbb részeken, esetleg egy kúttal kombinálva... Hát ezen töprengek én, és bombázlak vele újévi ajándékként.” Nos, kérem, ilyen is van, változatlanul. Pedig a medence kijavítása nem lehet túlzottan nagy összeg. Persze, ha elkészül, figyelni kell rá, és megbízni vele (talán) a Kertészeti és Köztisztasági Vállalatot, hogy tisztán tartása feladat legyen. Mindennapos. A közöröm érdekében. Sass Ervin pályázati felhívás békés megyei TUDOMÁNYOS ÖSZTÖNDÍJRA. A Békés Megyei Tanács V. B. Tudományos-Koordinációs Szakbizottsága ösztöndíjpályázatot hirdet mindazon nem hivatalos kutatók számára, akik valamely tudományterületen jelentős eredménnyel biztató munkát végeznek. Az elnyerhető ösztöndíj összege 5000,— Ft, időtartama maximum 6 hónap. A pályázathoz tudományos önéletrajzot, a téma eddigi önálló kutatási eredményeit és az ösztöndíj idején kitűzött célokat összefoglaló összegzést kell mellékelni. A pályázatot 1987. február 15-ig kell beküldeni a szakbizottság címére. (5600 Békéscsaba, József A. u. 4.) További felvilágosításokkal a szakbizottság titkára, dr. Köteles Lajos szolgáltat. Szólótáncfesztivál Békéscsabán Emlékek a nyolcadik előtt Nem egyformán viszonyulunk egy-egy eseményhez, rendezvényhez. Természetes ez, hisz van, aki részese, van, aki csak szemlélője a dolgoknak. Még inkább érvényes ez egy-egy fesztiválra, nemes vetélkedésre. A versenyző izgul, a volt versenyző nosztalgiázik, a zsűri tagja megint másként készülődik... De ne vágjunk a dolgok elébe. Nézzük, ki hogyan gondolt a VIII. békéscsabai szólótáncfesztiválra, a megnyitó ^ előtt néhány nappal: Aki próbálkozik Tőkés Tímea a békéscsabai Balassi Néptáncegyüttes színeiben indul. Sok időt nem rabolhattunk tőle, hiszen a fesztivál ideje vészesen közeledett... — Botházy Bélával, aki korábban a csabai együttes tagja volt, és most a „Dunában” táncol, már hetek óta készülünk. Hol ő jött el hozzánk, hol én mentem fel Budapestre. A baji csárdást és a nyárádmagyarosi forgatást — a két kötelezőt —, valamint a szabadonválasz- tottban a rábaközi táncokat próbáltuk. — Az első aranygyöngy már megvan... — Igen, az előző fesztiválon nyertem el ezt a címet, de hogy örökös legyek, még kétszer bizonyítanom kell. Az első versenyem volt az a két évvel ezelőtti... Meglepett a siker, nem számítottam rá. Bízom benne, hogy az idén sikerül ismét jól szerepelnem... És aki nem Csapó Béla Gyomaendrőd- ről érkezett arra a hajdani. 1977-es fesztiválra. .. — Mindenem volt a tánc. 1976-ban, mikor leszereltem. Gyalog Laci, a gyomai együttes akkori koreográfusa segített a felkészülésben. A két kötelező táncra, a vasvári verbunkra és a kalotaszegi legényesre jól emlékszem. Ez utóbbi hozta meg azt hiszem az „aranysarkantyút”. A zsűri értékelésében elhangzott, hogy csak egy táncos volt. aki végigtáncol- ta a pontokat, s mint kiderült, ez én voltam. — Próbálkozott többször Is? — Igén, de nem sok sikerrel. 1981-ben megnősültem, abbahagytam a táncot. Ez olyan dolog, amiről nem könnyű lemondani, így 1983- ban, mikor mint aranysarkantyús ismét meghívást kaptam a fesztiválra, elhatároztam, még egyszer, utoljára belevágok. Mint veterán róka, rengeteg jó ismerőssel, baráttal találkoztam. Jó volt, még ha a címet nem is kaptam meg. Hát eddig tartott az én szólista-pályafutásom. — Ma már egyáltalán nem táncol? — Néha, egy-egy fesztiválra, jubileumi előadásra elkísérjük az együttest mi. „öregek” is, de ez már nem az igazi. Talán a fiam... Ha kedve lesz hozzá, folytatja. —Mit üzen a mostani versenyzőknek? — Ezt a békéscsabai fesztivált nem lehet már félvállról venni. „Fel kell kötni a bő gatyát”, ha nyerni akarnak. .. Akik már megnyerték... Mlinár Pál és félesége, örökös aranysarkantyús, arangyöngyös táncosok. Előbb a salgótarjáni Nógrád táncegyüttes művészeti vezetőjét, Mlinár Pált kérdeztük, hogyan emlékezik a fesztivál hőskorára? — Az első fesztivál hozta meg nekem az első sarkantyút. Akkor még Békéscsabán, a „Balassiban” táncoltam. Egy táncos társam. Pintér Jancsi azt mondta, másnap disznótor lesz náluk, ha aranysarkantyút kapok, én szúrom le a disznót. Ehhez hozzá kell tennem, hogy valamikor korbáccsal állt mögém nagyapám, úgy tanított erre. Mikor kimúlt a disznó, én elájultam. És ezek után kellett kézbe vennem ismét a böllérkést. Szerencsére a fesztivál utáni szúrásnál talpon. maradtam, sőt. A rendezvény disznótorba torkollott. Minden résztvevő itt kötött ki, de mind sorra kidőltek. Délután egykor már csak én és Pintér bácsi dolgoztunk a disznón. Marika, a feleség, más élményekről beszélt. — A harmadik aranygyöngyért, mely az örökös címhez segített, már Salgótarjánból indultam, 1980-ban. Az egész együttes elkísért, szurkolt nekem. És sikerült! Megünnepelni akkor nem tudtuk, mert nagy hideg, mínusz 20 fok volt azon az estén, és féltünk, ha nem indulunk időben, soha nem érünk haza... — Később hogy alakult az élete? — Két gyermekünk született azóta, Palkó és Marika. Palkó egy időben break- táncos akart lenni — nem esik messze az alma a fájától —, aztán zenész. .. Mindenesetre a próbákon mindig ott vannak velünk... — Mlinár Pál minden fesztiválon — így vagy úgy — részt vett. Változott-e az évek során e rendezvény arculata? — A tekintélye nőtt... Nem véletlen, hogy már annyi jelentkező van, hogy előzsűrizést kellett tartani. Ügy hiszem, a mozgalom három legrangosabb fesztiválja közé nőtte ki magát a békéscsabai... — Az idei találkozón részt vesznek? — Természetesen. Három táncosom indul, őket kísérjük. Egy zsűritag Gyalogh László, a gyulai Körös néptáncegyüttes koreográfusa, mint örökös aranysarkantyús táncos kapott meghívást a zsűribe. — Az első fesztivál legfiatalabb táncosa voltam így kaptam meg 1974-ben a juniordíjat. 1975-ben és 1977-ben aranysarkantyút érdemeltem ki; ha jól emlékszem a ’75-ös fesztiválon a táncosok díját is én kaptam. Két fesztiválra nem tudtam készülni, behívtak katonának, így csak 1983-ban lehettem örökös aranysarkantyús táncos. Délelőtt, délután, este próbáltam, már hetekkel a fesztivál előtt. Most nem tudom, hogyan készülnek a versenyzők, bizonyára ugyanígy. — Hogy fogadta a nem akármilyen címet? — Örömmel, mert valóban nem kis dologról volt szó, de némi bánattal is, hisz mint táncos kiestem a verseny lázából. — Nem egy táncosa indult már hasonló címért... — Ez az első év, hogy nem hoztam saját táncost, így a zsűriben azt a széket, melyet egy örökösnek tartanak fenn mindig, én kapom meg. Sok tanítványom szerepelt már itt sikerrel, értük talán még jobban izgultam, mint magamért. És most is nagy várakozással tekintek a produkciók elé. Az egyéni teljesítmény ezen a szinten már nem kérdéses, ám hogy valaki a táncba az egyéniségét is beleviszi, hogy meggyőző számomra mint előadó. ezt legalább olyan fontosnak tartom. Én, a zsűriből így fogom nézni ezt a fesztivált. Nagy Ágnes Gyalog László a színpadon MOZI Miből lesz a cserebogár ? Igaz, hogy a most bemutatott színes, szinkronizált francia filmvígjátéknak a címe nem a fenti, nyilván, jobban ragaszkodtak az eredeti cím szöveghűbb fordításához, így aztán nem is írhattak mást a film élére, mint azt, hogy Három férfi, egy mózeskosár.. . Ez utóbbi az alaphelyzetre utal, az általam kreált pedig arra, hogy a váratlan „ajándék”, egy cukorfalat kisgyerek, miként változtatja gondoskodó „apává” Pierre-t, Michel-t és -Jacques-ot, ha akarják, ha nem. Mondhatnánk, régi ötlet új változatban. A barátnő — ezúttal Sylvia a neve — nem közli Jacques-kai, hogy gyermekkel ajándékozta meg, amiről a másik kettő (Pierre és Michel) sem tud semmit. Az égvilágon semmit, hiszen ők még Sylviát sem ismerik. Ha jól meggondolom, felesleges ecsetelni minek mi az előzménye Coline Serreau filmjében, lényeg a már felvázolt alaphelyzet, és a csomag, amelynek tartalma egy féléves kislány, és akit úgy fogad az otthon maradt kettő, mint a lehető legcsoda- bogarabb csodabogarat. Persze, azt azért mégis el kell mondanom, hogy némiképpen érthető legyen: Jacques (André Dussolier) a csomag érkezésekor éppen a Távol- Keletre repül, mert utaskísérőként egy légitársaságnál dolgozik... Marad tehát Pierre és Michel (Roland Giraud és Michel Boujenan, képünk) és Mária, a pöttöm csoda, akit etetni, pelenkáz- ni és elaltatni kell, majd elölről kezdeni az egészet. Mulatságos helyzetek adódnak a két fiatalember „apai”, vagy inkább „dadai” vergődéséből miközben a rendőrség és egy narkós banda is beavatkozik az ügybe, hogy nagyobb legyen a kavarodás, és szépen össze lehessen törni a három barát meghitt és addig vonzóan „leánycsalogató’' Otthonát, s ahogy így pereg a film, egyszer csak azt érzi az ember, hogy már unatkozik is csöppet, aztán még jobban unatkozik, és hiába mosolyog elragadóan a kis Mari, és hiáha; töri magát a két pótpapa: az alapötlet varázsa elmúlt, elenyészett, sem a szövegíró, sem a rendező, de még az egyébként igen jó színészek sem tudnak újítani. Nocsak, jut eszmbe nem egy magyar film, és a róluk kialakult vélemény: nemcsak honi tájainkon ülnek le a filmek félúton, úgy látszik, közös baj ez, a franciák sem tudtak mit kezdeni a mégoly derűs, számtalan lehetőséget tartalmazó sztorival: miután felvázolták és elindították, nem tudtak gyorsítani, a táj ugyanolyan egyhangú maradt, mint az indulásnál. A tanulság utal az általam kitalált címre: a három fiatalember (miután Jacques is hazaérkezik és felfogja atyaságát) egészen jól beletanul új helyzetébe, és amikor a fél év után feltűnő Sylvia elviszi a gyereket, hiánya miatt búskomorságba esnek. Persze, minden jó, ha jó a vége! A gyerek a mamájával együtt újra csak előkerül, és a két pótpapa, valamint az igazi atya, boldogan él, míg — szóval addig, amíg fel nem írják, hogy „vége”... (ser) (Archív felvétel)
