Békés Megyei Népújság, 1987. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-05 / 3. szám

1987. január 5., hétfő

NÉPÚJSÁG

Visszhang Hz életért meg kell küzdeni

az éjféli misére | Beszélgetés Sík Ferenccel

Szokatlan vállalkozásunkhoz, az Ejféli mise ’86 című cikkünkhöz többen fűztek szóban és írásban észrevételt.

Közülük kettőt — kommentár nélkül — közlünk.

Tisztelt Népújság Szerkesztőség!

Éjféli mise ’86, a Békés Megyei Népújság december 27-i számában megjelentetett — senkit meg nem bántó fogalmazással megírt cikkén igen elgondolkoztam, és nagy hatással volt rám, mely Lovász Sándor tollából fakadt.

Mondhatnám, felszabadulásunk óta már a második generáció nő fel, melynek java részét, bocsánat, jelen esetben nagyobb hányadát nem tudtuk kellően befolyásolni. Többségében fiatalokról van szó. Nem tudják felfogni azt, hogy mi kárt tudnak okozni az emberi méltóságban. Ehhez tartozik többek között a hit, a hitetlenség, meggyőződés valami eszme iránt stb.... Nap nap után halljuk és olvassuk, hogy nagyobb vétket követ el, aki hallgat, és nem veszi tudomásul azt, hogy a bűnöst segíti bajaiban. Talán ezt igazolja a cikk írója is, aki nem bírta elviselni szó nélkül a bizonyos „kisváros katolikus nagytemplomában” történteket.

A mi városunk szomszédos templomából hasonló érzésekkel jöttem haza az éjféli miséről. 1'4 12 tájban nem valami meghitt körülmények között kaptam helyet az utolsó sor bal oldalán. Egy darabig csak álldogálva néztem a zsúfolásig megtelt padok fiataljait, kik, valószínűnek tartom, csak azért voltak jelen, hogy egy jót „szórakozzanak"! Zsebekre dugott kezű, mostanában „menőnek” számító ruházatokba bújva, untottan, üres tekintetekkel — duruzsolva zsibongó diszkó előcsarnokában is alig illő témák röpködtek — kevesebbünk áhítatát gya- lázó szófoszlányok mondatokká válva kígyóztak a bámészkodók fölött. A b. hátsó zugban öreg padsorokon, fal mellett (melyben hajdanán lélekben gazdagabb öregjeink és fiataljaink foglaltak helyet) fiatal szerelmespár üldögél kacarászva, szorongva társaikkal, kik ugyancsak úgy látszottak viselkedésüket ítélve, hogy nem voltak képesek felvenni az est hullámhosszát, a templom hangulatát, még akkor sem, amikor az ugyancsak fiatalos lelkipásztor üdvözölte az általa is meglepő számmal megjelent, túlnyomórészt fiatalokat, és több padsornyi idősebb, áhítatra hívő embereket — bekötött fejű, szép kort megért nagymamákat, dolgos éveikben megráncult homlokú nagyapákat, esetleg dédapákat. Háromnegyed óra telhetett el, mikor álldogá- lásom közepette hallgatva a modernebb karácsonyi énekeket, látom, hogy az előttem nem messze levő utolsó padsor szélén, talán Ludas Matyi ruhátlan figurái szórakoztatják a kuncogó szomszédságot. Fiúk voltak, tizenévesek. Előttük rézsűt 4-5 hasonkorú, nevetgélő, nem is olyan rosszul öltözött iskolásoknak mondható leánykák élvezték a környezetet. Körülöttem távolabbról is az állandó diskurzus tompa zaja és időnként moraja halkította a szeretetre, békességre buzdító atyát, ki a gyűlölködés ellen beszélt. Karácsonyi hangulatot szeretett volna megeleveníteni. Türelmes volt. Nem hozta ki sodrából az illetlen beszéd és viselkedés ... Egyszer csak.

nem sokára éjfél után a hátsó padsor sarkából egy fiatal — viccújságát ülőhelyére téve — a fal melletti szórakozni vágyó csoporthoz bandukolt. Én ezt kihasználva, az újságot a szomszéd társa ölébe tettem, és csendesen leültem. A tini emberke röviddel utána visszajött és, helyét követelte. Próbáltam jó belátásra bírni, de válasza csak az volt, rövid kioktatása után: „Ha nem tetszik a viselkedésem, menjen ki!!!”

Mit tehettem, példát véve a tanításból, magamba merülve vártam végét az éjféli misének, miközben körülöttem a bábeli zűrzavar. A Himnusz már fel sem csendült, az istentisztelet végén lassan megindult a nép a kijárat felé — legtöbben kiértékelve az esti „szórakozásukat”. Az atya és kísérete lehajtott fővel, belül nem tudom milyen gondolatokkal távozott a szentélyből. Elcsendesedett lassan minden. A templom kiürült. Bent meleg, künn az utcán jórészt dermedt lelkületű emberkék siettek tova újabb szórakozási lehetőséget keresve. Így telt el a karácsony este, csillag szórógyújtás után, 1986- ban. Elgondolkodom: vajon 1987 karácsonyán lesz-e változás?

E sorok megírása után kívánok minden becsületes, munkáját szerető embernek boldog, békés új esztendőt.

Köszönettel és tisztelettel: agy régi olvasójuk, Bé-Té.

Ejféli mise csak úgy „buliból”?!

Érdeklődéssel olvastam a szombati Népújságban az „Éjféli mise ’86” című cikket. Jómagam is részt vettem az éjféli misén, nem csupán mint érdeklődő, és nem csak időtöltés miatt céltalanul bámészkodó. Az utóbbi 2-3 évben egyre többen mennek el az éjszakai isten- tiszteletre, mondván, hogy ez most divat és sikk. Nem tudok ezzel a nézettel azonosulni, de megértem őket, hiszen mindenkinek saját joga eldönteni, hogy milyen a gondolkodásmódja, életszemlélete. Azt viszont nem vagyok képes felfogni, hogy egy ilyen helyen miért kell eny- nyire primitív és neveletlen magatartást tanúsítani. Aki nem tud ilyen és ehhez hasonló helyeken viselkedni, pl. múzeum, kiállítás stb., az ne menjen be, főleg ne „buliból” és ne „brahiból” ahogy olvashattuk nyilatkozataikat. Mert nem érzem bulinak sem a karácsonyt, sem a húsvétot, de még nagy nemzeti ünnepeinket sem. Véleményem szerint a nőket nem itt kellene felcsípni, és szintén nem itt van a helye annak a „baráti társalgásnak" sem, hogy a diszkóban melyik jelenlevőt tudnám magam és 2-3 üveg sör kíséretében elképzelni. Még akkor sem, ha az a lány szép és kellemes partnernek ígérkezik. Nem az ellen vagyok, hogy bárki is ne menjen be a templomba, még ha nem vallásos, akkor is, de legalább tudjon viselkedni. Naponta hallgatjuk: „Ezek a mai fiatalok”. Tudom, hogy a nagy többség nem ilyen, de az a bizonyos 10-15 százalék elég kedvezőtlen képet fest róluk.

Ifj. Kiss László, Békéscsaba

Békéscsabától Leningrádig, Veszprémtől Szolnokig számos város színházában „letette a névjegyét”. Évtizeden át — a társulat jelentős korszakában! — a Pécsi Nemzeti Színház főrendezője volt. Mint „várkapitány”, a Gyulai Várszínházban, megyénk szellemi életének egyik meghatározó egyénisége Sík Ferenc, a Nemzeti Színház rendezője. Beszélgetésünk kezdetén megállapodunk ugyan, hogy igyekszünk csak fontos dolgokról szót ejteni, ám hamar kiderül, képtelenségre vállalkoznánk.

— Bár időnként elhatározza az ember, hogy ezután csak a leglényegesebb dolgokra fordítja az energiáit, de a mindennapok tennivalóit senki sem végzi el helyettünk — mondja Sík Ferenc. — Hiába ébrednék egy reggel azzal a fennkölt céllal, hogy én ma „a magyar dráma felvirágoztatásáért munkálkodom”, ha a valóságban temérdek elintézni való ügyem van, ami látszólag nem segít előre. Mint a vándor, aki vezérlő csillagot választ magának, ha jó felé visz az utam, talán a mindennapok botorkáló lépései sem hiábavalóak.

— Miként alakult eddigi élete?

— Gimnazista koromban Féja Géza — aki akkor Békéscsabán volt könyvtáros — adta a kezembe az első Krú- dy-kötetet. Rábai Miklós volt az osztályfőnököm, s amikor megalakult az Állami Népi Együttes, annak lettem a táncosa, és kerültem Kodály Zoltán szellemi vonzáskörébe. Tanárnak, kultúrmérnöknek készültem, mégis rendező lett belőlem. Amit a színházról tudok, azt mind Ná- dasdy Kálmán mesteremtől tudom. Pécsi éveim során

úgy hozta a sors, hogy Ily- lyés Gyula utolsó korszakának a darabjait jórészt én rendeztem. Utólag veszem csak észre, hogy milyen tiszta ívet jelentenek a nevek: Féja, Rábai, Kodály, Nádas- dy, Illyés. Néphez, nemzethez való kötődésemet erősítik, és figyelmeztetnek a művészet felelősségére. Személyes sorsomat is meghatá-. rozzák hisz nem tehetek mást, mint azt. hogy próbálom az élő magyar drámai költészet és a színpadi költészet áramköreit rövidre zárni, érrendszereit éltető oxigénnel táplálni.

— Némely vélemények szerint magyar darabokat csak akkor kell játszani, amikor a remekművek megszülettek ...

— Nekem más a nézetem. Foglalkoztatni kell a kortárs mágyar drámaírókat, színpadra segíteni a fontosnak érzett műveket. Hegyvonulatból gyakrabban törnek magasba a csúcsok, mint a síkságról. Életem nagy adománya, hogy a Gyulai Várszínház az évek során a mai magyar dráma műhelye lett.

— Mint színházat csináló embernek, milyen tapasztalatai vannak erről a mesterségről?

— Nincsenek receptek. Minden társulatnak a saját szellemi képessége, belső hangulata dönti el, hogy mire jutnak, mennyire viszik. Éppen úgy, mint az élet bármely más területén. Számomra legfontosabb az önfegyelem és a demokrácia kérdése, hogy hasznos része legyek egy alkotó közösségnek, tartsam tiszteletben mások egyéniségét, élethez való jogait. Valami példát kellene mutatni a művészetnek, mert a demokrácia teljes félreértése szüli azt a torz

Az 1986-os várszínházi évad egyik sikere volt Háy Gyula Attila éjszakái című történelmi drámájának előadása. A képen a címszereplő, Oszter Sándor és Miklóssy Judit. Az előadást Sík Ferenc rendezte

Béla Ottó felvétele

állapotot, amelyben semmiféle fegyelmező erő, önfegyelem nem működik. Csak hivatali, meg hatósági, meg jogi fegyelem van, de ami igazából éretté tesz egy közösséget, a meggyőződésből, belső késztetésből jövő rend. az bizony hiányzik. A huszadik század másik nagy parancsa, hogy a tisztességes kompromisszumok az életben maradás alapfeltételei. Tehát a konfliktusokat nem élezni kell, hanem keresni a megoldásukat. Minden másodpercben meg kell küzdeni hogy életben maradjunk. Mindnyájan egy kitörni készülő vulkán tetején élünk.

— Ebbe a tudatba bele is lehet bolondulni.,

— Igen! Mégse mondhatja senki, hogy én pici vagyok ahhoz, hogy bármit is tegyek. önmaga feladatát mindenkinek el kell végeznie. Ami a tengerre igaz, az egy csepp vízre is igaz. így aztán ha a világ dolgaiban a kompromisszum, az egymás jogainak tiszteletben tartása az életben maradás záloga, akkor kicsiben is így van. És nap mint nap az ellenkezőjét tapasztalja az ember! Nincs egy fix pont, amiből ki lehetne mozdítani a világot, mert ebben a pillanatban nem jó a világ. Lehetetlen állapot, hogy amíg az egyik helyen élelmiszereket égetnek el, másutt gyerekek halnak éhen. Az egy nyelven beszélők sem értik meg egymást. Terror, erőszak riasztja az életet.

— Kompromisszumról, az ellentétek oldásáról beszél, holott a színház éltető eleme a drámai ütközet, a konfliktusok felragyogtatása.

— Valóban, furcsa állapot. Ám akár komédia, akár tragédia, végül mégis csak arról szól a színház, hogy az ellentétek vagy nevetségesek, vagy pusztulást hordoznak. Minél élesebbre feni egy előadás az egymásnak feszülő pengéket, annál inkább fel tudja mutatni, hogy a pengék által megoldott helyzet nem járható út. S amíg jobb idők nem jönnek, meg kell szokpi az embernek, erre is figyelmeztet a színház, hogy a potenciális tragédia pillanatában vagyunk. De életben kell maradni !

Andódy Tibor

Cserei Pál:

Nitroglicerin tabletta

Miszlai Benő, kisvárosi zöldséges ezen a nyáron is, mint más években, két hetet a Balaton mellett töltött. Ilyenkor a felesége egyedül maradt a boltban. Bár ez nem okozott különösebb gondot, mert előzőleg Miszlai Benő végigjárta az ismerős termelőket, hogy mikor és mennyi árut vigyenek a boltba. Minden évben nehezen indult el ugyan a Balatonra, mert attól tartott, hogy megcsappan a bolt forgalma. De a felesége mindig biztatta, hogy csak menjen, hiszen sokat, nagyon sokat fárad az árubeszerzéssel. És pihenjen egy kicsit. Meg aztán, olykor a szíve is rendetlenkedik. Mert hát lassan hatvanéves lesz, és az Isten se tudná megmondani, hogy hány láda árut cipelt be már a kocsikról a boltba.

És most js, mielőtt elindult volna, azt mondta a feleségének, hogy tudja a szállásadója címét, s ha előadódna olyasmi, amihez szükség van rá, csak küldjön egy táviratot, és ő azonnal jön.

— Ezen most ne törd a fejed — szólt neki a felesége, mielőtt becsukta a Lada ajtaját, s a félig leeresztett kocsi ablakához hajolt. — Vigyázz magadra, és sokat pihenj. És nehogy a mély vízbe menj!

A figyelmeztető szavakat már nem értette, mert felzúgott a kocsi motorja, s bal kézzel búcsút intett a feleségének.

A szállásadói már várták, mert táviratban jelezte érkezését, hiszen évek óta ugyanannál a családnál lakott, s a há- zügazda asszonya nagyon elégedett volt vele, mivel sose vitt magával a bérelt szobába lármás nyaralókat, és pityókásan sem járt haza. Csak akkor ivott egy pohárka konyakot, amikor a házigazdát felköszöntötte születésnapján, akinek erre az időszakra esett születési évfordulója. S hiába töltötték meg újra a poharát, tiltakozva elhárította magától.

— Ugyan már, Miszlai úr! — szólt neki az asszony —, ennyitől még nem lesz semmi baja.

— De asszonyom — mondta erre —, én nem szoktam meg az italt, mert kocsival járok.

— Akkor olyan, mint az én emberem — szólt örvendezve a ház asszonya —, mert az is csak akkor nyúl a pohárhoz, amikor valamelyikünknek születési évfordulója van, vagy névnapja. De csak parányit iszik akkor is. Ez bizony áldott szokás, Miszlai úr.

S amikor megérkezett most a szállására, a ház asszonya jégbe hűtött limonádéval kínálta, és azt mondta neki, hogy jól megfőhetett az autóban, amíg a Tiszántúlról a Balatonra ért.

Miután az autóból bepakolta a holmiját a szobájába, fürdőruhát öltött, és kisietett a tóhoz, hogy mihamarább lehűtse magát a vízben. S amikor aztán úgy érezte, hogy jól felfrissült, kifeküdt a füves partra. Ügy gondolta, hogy ott nagyobb csendben lesz, mint a mólón. Pihen egyet, ha nem is ebédelt még. Majd eszik később. Semmi se köti két hétig. S behúnyta a szemét, mivel a langy szellő jólesően simogatta.

Egyszer csak aztán puha léptekre figyelt fel, és kinyitotta a szemét, s a parti füvön egy szőke, hosszúhajú lány libbent el mellette, akii közben észre is vette, hogy Miszlai Benőnek felnyílt a szeme, mire megállt, és odaszólt neki: „Bocsánat, hogy megzavartam az álmát.”

— Ó, semmi az egész! — tornázta fel hirtelen magát.— Hiszen csak lehúnytam a szemem.

— Akkor büntetlen vagyok — nevette el magát a lány.

S aztán, mintha menni akart volna tovább, újra libbent egyet, de a zöldséges megállította. Azt mondta neki, ha ebédelni készül, fogadja el a meghívását, mert ő reggel óta még semmit sem evett, mivel csak az imént érkezett a Balatonra.

— De hát miért hívna meg engem? — nézett rá hamiskásan a lány. — Hiszen még egymás nevét sem tudjuk.

Erre a zöldséges gyorsan elébe lépett a lánynak, s bemutatkozott, hogy ő Miszlai. Miszlai Benő, zöldséges.

— Engem meg — igazította a füle mögé az előrebukott, hosszú haját a lány —, Varga Gizellának hívnak.

Miszlai Benő aztán nyomban a vendéglő felé mutatott, és azt mondta, hogy akkor nézzenek utána valami jó ebédnek. S a lány hirtelen arra gondolt, hogy jól menő üzlete lehet az öreg pasinak, mert úgy látszik, nem sajnálja a pénzt, pedig először találkoztak. De ha már így adódott, akkor csak nyissa ki az erszényét! Mert neki, az eladói keresetéből szűkös a pénze. Még szerencse, hogy a ruházati bolt szakszervezeti bizottsága juttatott neki üdülési beutalót. Jó lett volna, ha udvarlója, Cserepes Péter is vele jöhet, de a Fafeldolgozó Vállalat erre az évre nem adhatott neki beutalót, mert tavaly volt üdülni. Bár Péter is kis pénzű, és nemigen csemegézhettek volna. De ha az öreg padinak csakugyan van pénze, akkor talán Péternek is vihet majd ajándékát a Balatonról.

Közben beültek a vendéglőbe, és mivel az egyik pincéd úgy ismerte az évek során a zöldségest, hogy a borravalót sem méri szűkmarkúan, nyomban odaszólt neki: „Máris ott vagyok, Miszlai úr!” ö meg a lányra mutatva szólt vissza: „Mindent, amit Giziiké kér.”

A lány erre felkacagott, mert arra mégsem számított, hogy a hirtelen felszedett partnere, tetszésére bízza a rendelést, és azt mondta neki: „Csakhogy még sose választottam étlapról, ha mégis vendéglőben kellett étkeznem. Csak menüt ettem, mert az álákárt ára, nem az én keresetemhez van szabva.”

— Ne tartson tőle, Giziké! — szólt biztatóan a zöldséges. — A jobbat könnyen megszokja bárki.

A lány aztán nekibátorodott, s a pincér alig győzte följegyezni, hogy miket hozzon, hiszen rétest is rendelt. És az étkezés végén egy üveg tokaji aszút kért, meg feketét, és nagy adag fagylaltot, miközben arra gondolt, majd meglátja, lesz-e még kedve az öreg pasinak, hogy ő rendeljen.

Amikor aztán Miszlai Benő odaintette a pincért, hogy fizet, kinyitotta a kis cipzáras erszényét, amely nyaralás közben, szíjra fűzve mindig a csuklóján csüngött, a lány el- ámult, mert egymásra préselt ezresek közül húzott ki kettőt, és a pincér elé tette az asztalra, aki meghajolt, ő pedig megköszönte az ebédet.

— Most pedig, Giziké — fordult a lányhoz —, ha kedve van, kocsikázhatunk egy kicsit. Szétnézhetünk a környéken.

— Hát kocsival jött, Miszlai úr? — nézett rá a lány, most már az összepréselt ezreseket látva, színlelt csodálkozással.

— Van egy Ladám. Bár egy kicsit rozoga már, de azért gurul — nevette el magát a zöldséges.

És a lány hamiskásan örvendezett, hogy akkor most többet lát meg a Balatonból, mint máskor.

Miután kettesben jelentek meg Miszlai Ödön szállásadója udvarán, a házigazda és a felesége nagyot néztek, amit észrevett a zöldséges, s hogy lecsillapítsa őket, a lányt unokahúgának mutatta be, aki az új szerepén már nem lepődött meg, s azt mondta, hogy most jól kibeszélhetik magukat a nagybácsival, mert bizony ritkán találkoznak.