Békés Megyei Népújság, 1987. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-31 / 26. szám
1987. január 31,, szombat o Csoór István: Harminchat szilánk... A falábú nyirkos töknyárfával tüzelt. Csak kpjtolt. és a dobkályha füstöt fújt ki magából. Domokost rázta a köhögés. A vonult kapcáját kiterítette a szék karjára és utána mezítláb talpalt az ágyhoz. Vágni lehetett a füstöt. A falábú az orra alá dünnyögte a szót: — A füstölt hús tovább tart. .. Szujó az ágyon kuporgott. Cigarettát kotort elő és mutatta a falábúnak. — Csavarni lehet belőle a vizet.. / — Kicsavarjam? Szujó lengette a karját. — Inkább szerezz száraz fát. . . Hétéves akácot... — Honnan, nagyokos? — Innen. Nagyokos! Mutatta Szujó a füle tövét. Falábú beleharapott a szája szélébe. Káromkodni akart, de meggondolta. Domokos cifrábban tud. Szujó, ha mérges, a párnát is a fejéhez vágja. Szavukat a telefon csörre- nése vágta szét. Odakocogott a falábú. Leült a székre és a combján a műláb patentkapcsolóját kiakasztotta. Koppant a száraz fa a padlón, mint az odaejlett kalapács. Recsegő hangon kiáltott a telefonba: — Halló...! A két ember csendben figyelt. — Nincs bent. . . Kiment a gátra.. . A jeget nézi. .. Domokos susogóra fogta a hangját: — Azt mondd neki, hogy a lányokhoz ment. Recsegett a készülék, mintha vihar vemé a határt. — Értem. Igen... Igen. . Jelentem, mihest bejön a mérnök elvtárs... Tiszteletem. . . ! Csattantott a patentkapcsolón és a kályhához nyikorgón. — Fent megindult a jég.. Be ne szarjunk, azt mondták. .. Szujó úgy fújta ki a szipkából a csikket, hogy az a faláb mellé esett. — Vigyázz! Meggyullad a lábad... A kályha mellől a hamutartóra mutatott. — A csikket minden rendes házban oda teszik. Szujó nevetve a padlóra mutatott. — Hát a sarat? A vizet, ami az átázott gúnyából csepeg? A füstöt? A szelet? He? Tudod, milyen vonult a pokróc? — Milyen? — Mint a hétisten! — Hát az milyen? — Mint a pokróc.. . A szél is hangosan szólt. Nekivetette magát a barak deszkáinak és rázta, mintha a bolhát akarnák belőle kirázni. Az emberek hallgattak, csak a szél süvített, vinnyogott, és a levelet hullajtott fák csupasz ágaiba kapaszkodott, mintha azokat is magával akarná vinni. A falábú az ablakon nézte a sűrű szemekben hulló esőcseppeket. Kopogtatták az üveget, mint a kései vándor, aki bebocsátásért esedezik... Az esőt nézte, és a messzi viharból szólt vissza: — Nyílt paranccsal indultam haza... Olyannal, amit saját maga Beregfy írt alá... Vadonatúj ötszáz köbcentis tragaccsal... Még a gatyám is átázott.. .A határ előtt egy köpéssel aknára szaladtam. Harminchat szilánkot örököltem belőle.. . Ide. A patentcsatra mutatott, a száraz fára és a csonkra. — Olyan közel jártam a halóihoz, mint most az orrom az üveghez. . . Ez vplt az első lépés felé... Elhallgatott. A kályhához csattogott, lehajolt és a kinyitott ajtón teli tüdővel fújta a kojtolgó lángokat. Emlékező szavai a kályhára hullottak, hidegek maradtak, mint a kinti eső, a kinti szél... — A pisztolyt egy ladányi szanitéc vette ki a kezemből. .. Szidott, mint a bokrot. .. Te állat! Egy lábbal is lehet járni... Ha a műlábbal fenéken rúgsz valakit, szétmegy, mint az érett nádbuzogány. . . Ez volt a második lépés a kaszás felé. .. Domokos felült az ágyban. Térdét átkulcsolta, nézte a falábút és hallgatta a halkan ejtett szavakat. Szujó újabb cigarettára gyújtott, öngyújtóval csiholt, de nem fogott lángot. Utána a tenyerén húzta végig a kereket, öles láng csapott ki. az öngyújtóból. Bevilágította a bara- kot. Ebben a világosságban születtek újabb hangok. — Harmadik is került? — Került... — Azt is elmondod? — Elmondhatom. .. — Van idő... A jég jön, a jég megy. .. A víz lassan apad... A harangot sem verik félre... A hencsergést is únja az ember... A beszéd meg viszi az időt előre, csak a gyomrunk kongatja a delet. . . S rághatjuk a szalonnát. . . Ünásig. .. Az ágy szélére ült le a falábú. Ügy nyúlt ki a műláb, akár a kocsirúd. A combján megnyomta a kapcsolót, s súlyos koppanással csapódott le a padlóra. Szujó a koppanásra szólt: — Megszoktad? — Mint a kiskutya az ugatást. .. De ebben is van haszon. .. — Mi? — Nem kell róla körmöt vágni.. . — Ez is valami... — De tudod, hogy szokott viszketni...? — Viszketni? Az, ami nincs. ..? — Az. Sokszor arra ébredek éjjel, hogy kaparnám a bokám... Nyulkálok oda, de nincs semmi, csak a viszketés, meg a szalmazsák... Hihetetlen, de úgy van, ha hideg van, toporogni kell, mert fázik, a lábujjaim majd le fagynak... Pedig azok is ottmaradtak a nagyöblű vederben. .. 5 Domokos is szólt: — Veled alszik? — Nem. Lecsatalom.. . Az asszony kiviszi a konyhába, és ott lemossa róla a sarat, a cipőjét bebokszolja, kifényesíti, és az ágy végéhez készíti. .. Nekem csak bele kell lépni és a combomra szíjazni. .. Elhallgattak, csak az idő ment előre, és hangos szóval kísérte a szél, a szelet meg mosta az eső. A dobkályha is beleszólt a csendbe. Kojtolgó lángja halkan recsegett, mintha szilánkokká törte volna a kormos cső. ,A pihenő műlábra nézett, onnan Domokos kócos hajára, Szujó cigaretttájára, aminek a füstje keveredett a kályha füstjével, és együtt bolyongtak a plafon deszkái alatt. Sóhajtott a falábú, és halkan ment vissza az időbe. — A harmadik olyan közel van, hogy kinyújtott kézzel is el tudnám érni... Friss, mint a gőzölgő marha- gané. . . Kerülgeti az ember, mert nem akar belelépni. .. Prímául bejáratott kemencém volt, pékségem... Este ikovászoltam, hajnalban dagasztottam. Az asszony szárította az ízíkkórót, a szalmát, a rozsét... Még kö- kényrőzsével is fűtöttem. Mire szikrát vetett a kemence téglája, ezer szúrás lett az asszony kezén. .. Bevetettem, és amikor kiszedtem a kenyeret, príma, friss kenyérszaggal. .., bocsánat! ... illattal telt meg a ház, meg az egész utca.. . Olyan magas, olyan fehér, olyan jóízű kenyeret nem sütött a megyében senki.. . Még Csabáról is jártak hozzám. .. A külszolgálatosok stoppoltak az üzlet előtt, és egy-egy kenyeret tettek a saroglyába. . . Elhallgatott. A behordott sarat nézte a barak padlóján. A kisebb tócsákat és a tócsák fölött keringő gázt és füstöt. — De bement a nagyzsák- ba. A púit is, a tellázsi is, a fűzfateknő, a tizedesmérleg és a milliónyi szakajtókosár. .. Ez az ótvaros kucsmám maradt. . . Ezzel köszöntem a három hivatalos embernek, aki a leltárt csinálta, és aki üzemmé avatta a kicsike kócerájt... A kulcsokat átadtam, és néztem az ajtón a pecsétet, a padláson a kötelet.. . Az asszony vágott le és felpofozott úgy, hogy egy hétig nem mertem kimenni az utcára a kékre vert pofámmal. . . Fűzvesszőből kaskát fonunk, beleállunk a Körösbe és a lábunkra ragadt piócát üvegbe sózzuk... Erre már én is röhögtem... Falábra nem jön a pióca... Nem kelünk hajnalban, nem kovászolunk, nem dagasztunk, nem törniük a kemencét és nem égeti az előte a kezünket..., és nem töri fel a markunkat a szivonó... Üjra elhallgatott, majd nevetve folytatta: — Hajnalban riad óztunk. Pattogtunk volna ki az ágyból fűteni, készülődni. .. De csak káromkodás lett a vége. Mindenkit szidtunk... Panaszunk már a padlásra se fért... Azon gondolkoztunk, hogy kit kellene vitriollal leönteni.. . De nem került rá sor, mert nem volt vitriol, és csak a szánk járt... Négy év alatt felettünk magunk körül mindent. Akkor jött a kérdőív, és utána két hónapra a nyugdíj... Korkedvezményes. .. Ilyet még nem pipált Európa! Fijó szólalt meg. Előbb két füstkarikát eresztett a plafon felé. — A negyedikre már nem került sor...? — Nem, de velünk feküdt, velünk kelt... Hű. a tűz! Kapcsolta a faláb kapcsolóját. Sietett a dobkályhához és élesztgette a tüzet. Kint pedig egymáshoz koccantak a jégtáblák. Hangjuk alig ért fel a gátig.. . Elvesztettem az időt. Tulajdonképpen nem történt más, csak egyszerűen kimerült a kvarcórámban az elem, és számomra megszűnt létezni az idő. A másik karórám hetek óta felhúzatlanul , pihent a fiókban. A kakuk- kos óra már hónapokkal ezelőtt elromlott, ha felhúzzuk is a nehezékét, mindig fél hét körüli időt mutat. A kakukk valamilyen rendszer szerint kiabál, de a kiáltozás, az óra szerinti és a tényleges idő között már réges-régen nem lehet semmiféle összefüggést felfedezni. Pechemre éppen vasárnap volt, így aztán a vekkeróra is békésen pihent a polcon. Utoljára csütörtök este húztam fel, hogy még péntek hajnalban ébresszen, a szombati és vasárnapi ébredést azonban már rábíztam az ösztönömre. Egyszóval: elvesztettem az időt. Először megijedtem. Régen tudom ugyan, hogy a családban az enyémen kívül hét végén más óra nem üzemel, mégis kétségbeesetten próbáltam más időmérőt találni. Bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen egy végeérhetetlen beszélgetés zajlott. bizonytalan kimenetellel és intervallumban. Azt az ösztönömet már rég elBényeiJózsef: Kvarcóra vesztettem, hogy a Nap állásából az egyenes bot segítségével megmérjem, hol is tart az idő. Aztán az ijedelmet csakhamar valami végtelen nyugalom váltotta fel. Minek idegeskedjek? Végül is nem nekem fontos az idő. Ha valahol nem jelenek meg időben, majd keresnek. Ha valamit nem végzek el, amit kellene, majd szólnak, figyelmeztetnek. Mások bizonyára észreveszik, ha nem vagyok ott valahol. Tényleg, vajon nélkülem is van tovább idő? Egy kicsit olyan volt az egész, mintha hirtelen kiröppentem volna az életből. Végül is nélkülem is megy majd minden tovább. Ha nem leszek. akkor is megjelenik az újság, közlekednek az autóbuszok, megtartják az egyetemen az órákat, valaki majd csak akad, aki a kutyámat megsétáltatja, igen, ez afféle főpróba lehet: milyen az élet, ha az ember nincs jelen benne. Mert ha van idő. a perceim is számon tartatnak, óráimmal, napjaimmal nem én rendelkezem, mások osztják be, én csak alkalmazkodom, s úgy teszek, mintha én dönteném el. mikor, hová megyek, kivel beszélek, mit csinálok. Lám, az idő elvesztése egyszerre mindent leegyszerűsít. Nem tudom, hová kell mennem. Becsukom a szobám ajtaját, és kizárom onnan a külvilágot. Nincs sietés, nincs kapkodás, nincs vita, idegeskedés. Nincs semmi. Csak a létezés, saját keretembe kényszerítve. Igen, most próbálom percekig megélni, hogy megy majd a világ, ha nem leszek benne. De próbálok valami mást is; hogyan élhetnék én, ha nem lenne a kegyetlen és kényszerítő idő a fejem fölött a maga dátumaival, rendjével, precizitásával. Lám. most nyugodtan abbahagyhatom ezt a tárcát is, mindannyiunk számára mindegy már, mikor fejezem be, mikor jelenik meg. Az idő rabszolgája, az ember, most valamennyi nyűgét levetheti. Az idő nem kényszerít többé. Igaz, arcomon nő a szakáll, ráncosodik a bőröm, kopik a szemem látása. Az a másik, a nagy, az örök, a végtelen idő nem áll meg. Az megy. Csak nem tudok róla semmit, levetettem kényszerzubbonyát. Jó így? Csoda tudja. Előbb megijedtem, aztán megnyugodtam, most meg úgy érzem, ebben a számol- hatatlan pillanatban elvesztek valamit. Hátha olyasmi történik közben, ami nekem is fontos. És miután jelenleg nem élek benne' az időben, nem veszek róla tudomást. Mit tudom én, kitalálják-e a koleszterin meg a magas vérnyomás ellen az azonnal hatásos gyógyszert, megvalósul a világbéke, s mennyi minden más fontos dolog történhet az alatt, amíg én itt ülök az íróasztalnál, és hol örvendezek, hol szomorkodom amiatt, hogy elvesztettem az időt. Valaki kiabál: tíz óra tizenhét perc van. Beállítom az órám. Vége. Megtalálták nekem az időt. A perceket, órákat. A napok úgyis egyformák. Kezdjük hát elölről ugyanazt. Mert ha megvan az idő, kattogása törvény. A tiktakok kíméletlenek. Bartóki József: Kék szék Madár János versei: Fábián Zoltán emlékére Kagylót nyitok meg tenyeremből. Utolsó kelyhet, Bátyám — — — mert ujjunk hűvösét: nincs, ki istennel megáldja. Egboltnyi szegénységünk csak öklünket lesi. Lángtól fekete énekünket. Gyertyák. Az éjben. Júdásnyi tárgyak ideje. Versekig vérző roncs. Most mit kezdjünk-----------C sillaggá faragott kopjafáddal?! Bátyám az életben. Bátyám a meg-megcsikorduló kövek alatt. Békéstől Szabolcsig minden szemaforban ott fénylik kicsike alakod. Országhatáron túl és innen — örökké félúton. Gyászolni születtél Késlekedik a halánték, megjelöltetett erek. Pulzusszámaidból senkit sem ismerek. Jajongj csak, eltékozolt gyáva, céltalan vergődéseidből ki sem látszik a fény. Gyászolni születtél, ifjú keresztnek bűneink telén. Bartóki József: Házvége
