Békés Megyei Népújság, 1987. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-31 / 26. szám
NÉPÚJSÁG 1987. január 31., szombat KULTURÁLIS MELLÉKLET I A néger költészet Louis Armstrongja Portré Langston Hughes-ról Az Egyesült Államok néger művészetéből, érthető módon, a zene vált először közismertté nemcsak az USA határain belül, de világszerte is. A 20. század első évtizedeiben, de különösen az első világháború után, Louis Armstrong, Duke Ellington és a „dzsesszkorszak” sok más képviselője szinte lázba hozta a világot. A zene nyelve köztudottan nemzetközi: nincs szüksége műfordítókra. A néger zene ritmusa pedig valami addig nem ismert szokatlant, újat, idegeket felkavaró szenvedélyeket adott az emberiségnek, és épült bele egyetemes kultúrájába. És jöttek a dzsessz- hez a spirituálék, a blues- muzsika ma is élő és ható néger eredetű formái, a rock, a ragtime meg a többi. A fekete amerikaiak költői teremtőereje azonban a költészetben is elevenen élt a kezdetektől fogva: vagyis a 18. század eleje óta. Népköltészetüket, mint ahogy zenéjüket is, Afrikából vitték magukkal az Amerikába behurcolt néger rabszolgák tíz és tízezrei. A közismert spirituáléknak például mind a dallamuk, mind a szövegük ezt mutatja többek közt. Kevesen tudják azonban, hogy már a 18. században voltak Amerikában a négereknek műköltőik is, és a 20. századra irodalmuk angol nyelven fontos részévé vált az Egyesült Államok kultúrájának. Ennek csúcspontját a századfordulón, majd a 20. század első felében virágzását élő, úgynevezett „Néger reneszánsz”, más néven „Harlemi reneszánsz” irodalom jelentette. Ha megkérdeznek égy átlagműveltségű amerikait, hogy ki ennek a mozgalomnak a legjelentősebb képviselője, általában habozás nélkül azt feleli: Langston HUGHES (ejtsd: hjúz). Ez az eddig legkiválóbb néger költő az Egyesült Államokban, aki a prózai és drámai műfajokban is jelentősét alkotott, 1902-től 1967- ig élt. Joplinban, Missouri államban született. Cleve- landban tanult, több mint egy évig élt Mexikóban. Járt a Columbia Egyetemre is, majd a Lincoln Egyetemen végzett Pennsylvania államban, 1929-ben. Közben sokfelé volt alkalma a legkülönbözőbb egyszerű munkákat végezve megismerni az elnyomott, megvetett, fajilag diszkriminált sorstársai millióinak életét: dolgozott Afrika és Európa között közlekedő hajókon, edényt mosogatott párizsi mulatókban, és így tovább. Mint költőre a kor egyik legismertebb amerikai poétája, a vagabond VACHEL LINDSAY hívta fel a figyelmet 1925-ben. Egy évvel később jelent meg Hughes első kötete The Weary Blues címmel (magyarul körülbelül azt jelenti: az elcsigázott blouseok, vagyis szomorú néger táncok). Már a kötet címe is, tartalma, nyelve, stílusa, költői formái azonban még inkább jelezték a költő azonosulását népével, annak szenvedéseivel, társadalmi és politikai lázadásával elnyomói ellen, ugyanakkor a nép zenéjében élő ritmusával is együtt tudott lüktetni. Ez az azonosulás ráadásul tudatosan jelentkezett Hughes lírájában: verseinek ritmusa a dzsessz és a blues bonyolult ritmikáját idézi fel nagy művészi erővel. Már a ’30-as években a társadalmi igazságért való harc legforradalmibb vonalában küzdött: belépett az USA Kommunista Pártjába és harlemi írók egy csoportjával egy évet töltött 1932— 33-ban a Szovjetunióban. Hazatérve a néger színházak egyik fő szervezője lett hazájában, ahol Harlemtől Chicagóig és Los Angelesig járta az országot, és írt, rendezett, bemutatott néger színdarabokat, nagyrészt kisebb színházakban, de mindig néger színházban! ö írta az első teljes néger operát, a TROUBLED ISLAND- ot is (Felkavart sziget) címmel. Fő műfaja azonban élete végéig a líra maradt, melyben a négerek gondjait, szenvedéseit, megaláztatását saját népköltészetük és zenéjük formáiban fejezte ki páratlan művészi erővel. Igen termékeny, sokarcú volt, és mindvégig a legha-. ladóbb amerikai írók közé tartozott. A faji megkülönböztetés elleni küzdelemnek mindig az élén járt: 1937- ben a spanyol polgárháborúban vett részt, a második világháború idején a fasizmus embertelensége ellen buzdított nagy hatású verseivel, a háború után pedig a demokráciáért és a négerek jogainak megadásáért küzdött az Egyesült Államokban. Magyarul eddig kevés verse jelent meg. A Kozmosz könyvek . sorozatának az Észak-ameri kai költők antológiájában mindössze négy verse szerepel. Megérdemli, hogy jobban megismerjük. Szokolay Károly Művészet, vonulj albérletbe? Túlontúl ismeretesek gazdasági nehézségeink, semhogy illúziókat táplálhatnánk a művészet társadalmunkban betöltött jelenlegi szerepét illetően. Fegyverek között hallgatnak a múzsák — vélték a rómaiak. Nálunk — szerencsére — nincs szó ilyesmiről, ám a művészet — mégoly jogos — igényei kétségkívül hátrább szorultak, s ha nem hallgatnak is az istenasszonyok, de „takarékon üzemelnek”. A kultúrára költhető pénz oroszlánrészét az oktatás ügyének juttatja a kormányzat — tehát a művészet „hátrányos helyzetét" még ez az aránymódosítás is hangsúlyozza. Am éppen ez az a pozíció, mely — egy távlatos elgondolás jegyében — a művészet jövőbeli fokozottabb támogatását szavatolhatja. Egybecsengett ezzel kapcsolatban a Magyar Zeneművészek Szövetségének legutóbbi közgyűlésén Vass Lajos és Köpeczi Béla fölszólalása. A népszerű karnagy a társadalom művészeti nevelésétől várja a majdani fordulatot. Kulturált, művészetkedvelő emberek fölnövekvő milliói tehetik rendbe a gazdaságot is. A művelődési miniszter az alsó fokú zeneoktatásban részt vevő száztízezer fiatalban reméli az, új közönséget, mely nélkül valódi művészet, alkotó folyamat elképzelhetetlen. Érzékeli tehát a művészetpolitika is az ország súlyos gazdasági helyzetéből adódó „kihívásokat”. Érzékeli, mégpedig kritikusan és önkritikusan. Nem tagadva önnön elbizonytalanodását, útkeresését, igényelve eközben a művészeti terület szakmai testületéinek — a művészeti szövetségeknek — a segítségét. Mit támogassunk, tűrjünk, vagy tiltsunk? Összhangzik ezzel egyik-másik művészeti szövetség — például a táncművészeké — belső elégedetlensége: fölöttébb viszonylagossá vált az értékrend magában a táncművészetben, s a tömegközlés fórumain emiatt aztán már torzult, nem valóságos értékrendek jelentkeznek. Szabadság és felelősség arányproblémáival küszködnek írók, fotóművészek, hiszen az irodalmi szociográfia, a szociöfotó olyasmit tükröz, amit a politika más területei, például a tudomány híradásaiból is megismerhet, egybevethet a maga tapasztalataival. Melyik a hitelesebb? Mindenesetre bizonyos, hogy a művészet érzékletessége, tömeghatása, olykori friss reagálókészsége előnyként mutatkozik a tudomány „rovására” — pedig ez a versenyhelyzet puszta kényszerűség, mindkét tük- rözési forma önálló és nélkülözhetetlen a maga nemében. Filmeseink is attól tartanak, hogy ha az anyagi nehézségek folytán kevesebb mű születik, a nemzet öntudata, önismerete szenved károsodást, hiszen a mozivásznon az ország, a nép saját magával szembesülhet. Csakhogy mintha filmművészeink az irányú törekvései is lanyhultak volna. Ok és következmény szüntelen helycseréjének vagyunk tanúi: „ördögi kör” alakult ki. Van-e megoldás? A művészetpolitika a tömegműfajok, a szórakoztatás helyzetének javítására voksol. Józanul és reálisan. Ám persze, látni kell: mind eközben nem lenne célszerű leszűkíteni a szórakoztatásnak azt az egészségesen szélesre vont hatósugarát, mely a „nagy művészet” illetékességét e tekintetben is számon tartja; adott esetben Thomas Mann és Rejtő Jenő, Beethoven és Victor Máté egyenlő eséllyel szórakoztatja közönségét. Nemritkán ugyanaz az ember hol az egyikhez, hol a másikhoz folyamodik, ha szórakozni akar, aszerint, hogy milyen természetű feszültségeket akar önmagában föloldani. S nyilvánvaló: a kísérletezés, a fiatal művészek bebocsátása ezután is indokolt kell, hogy legyen ott is, ahol ez kevésbé megoldott, például a színházművészetben. Művészet és tár- sq^alom egymásrautaltságát sem tagadja ma már ép elméjű művész; a szakmai házak hálózata a néptáncban, az amatőr néptáncosok tömörülése, az Országos Filmklubszövetség létrehozása, az írók olvasótáborai, a képző- és iparművészek új művészeti tömeglap iránti igénye mind-mind e kapcsolat elmélyítését célozzák. A további út világos: az állami mecénás mellett az egész társadalmat kell illetékessé tenni a művészet támogatásában. Korszerűsítve a művészet intézményrendszerét, csökkentve a hivatali kötöttségeket, javítva — megteremtve — a szakmailag kielégítő tanácsi ellenőrzés feltételeit. Mind több helyütt esik szó „vertikum” iránti igényről: fogjanak ösz- sze az adott művészeti ággal kapcsolatos intézmények, vállalatok, összegezzék a szétforgácsolódó anyagi lehetőségeket. Például a fotó-, a zene- s a filmművészetben. Függetlenül attól, hogy az intézmény, vállalat melyik tárcához tartozik. Nyújtsanak egymásnak kezet a társművészetek: a képző- és iparművész az építésznek; az ipar pedig vegye már észre: létkérdés a maga számára is a formatervező művésszel való együttműködés. Valós veszély a jelen körülmények között az úgynevezett kommercializálódás. Nagy anyagi sikerekről hallunk, elszaporodtak a vállalkozások a művészetben is. Csakhogy a megdrágult könyv, színházjegy korántsem mindig e művészi élmény minőségnövekedését fejezi ki. Kontárok, dilettánsok „beszabadulását” panaszolják színház-, tánc-, képző- és iparművészek, írók. Nem a szakmailag legkiválóbbak keresnek legtöbbet, s ilyen módon az indokolatlan, egyoldalú pártfogásolás, a sztárkultusz — például a köztéri szobrászatban — valóban megengedhetetlen. Mindezekről szó esett a művészeti szövetségeknek a közelmúltban lezajlott közgyűlésein. Demokratikús hangnemben, a legkiválóbb művészek közreműködésével. Számot adtak országos eredményekről is: hiszen színházak rekonstrukciója, új alkotóműhelyek birtokbavétele is hozzátartozik az összképhez. Közönség és művészet találkozása — állapították meg — ma leleményesebb erőfeszítéseket tükröz. Egyenrangúvá lett a többi ággal a fotóművészet, melynek oly nagy a tömegbázisa. Színházaink, kórusaink külföldön is elismerést szereznek, még filmjeink is, ha nincs is jelenleg a korábbihoz fogható sikersorozat a ’fesztiválokon. József Attilát idézték a filmesek, Adyt az írók, Bartókot a zeneművészek: igazodásképp, bírálat és önkritika igényével. Nem, a művészet a nehéz időkben sem húzódhatik albérletbe. Emberségünk teljessége rajta is múlik. Kőháti Zsolt Langston Hughes versei: Honvágy-blues A légben a vonat visz egy szomorú dalt. A légben a vonat visz egy szomorú dalt. Elviszi vágyamat, ha erre elhalad. Az állomásra mentem. Torkomban a szívem. Az állomásra mentem, 1 torkomban a szívem. Marhavagont kerestem, hogy Délre elvigyen. Szörnyű, Uram, a honvágy, ha szívem ellepi. Szörnyű, Uram, a honvágy, ha szívem ellepi. Hogy most ne zokogjak, Kényszerből nevetek. Danse Africaine A tam-tamok mély dobaja, a tam-tamok halk dobaja mély .. .halk . .. halk .. .mély — felkavarja a véred. Táncba! Ejfátylas lány lassan perdül a fénybe. Perdül lágyan . . . lassan — Mint füstcsomó a tűz körül — S a tam-tamok szólnak, a tam-tamok szólnak, a tam-tamok mély dobaja felkavarja a véred. Alom-variáció Karom szélesre vetni, ahol süt a nap, pörögni táncban, míg a nap elszalad. Nagy fa alatt pihenni, ha az est leszáll, s az éj ragyog feketén, úgy, mint én — ezt álmodom én! Karom szélesre vetni Nap arca alatt, táncban pörögni, míg csak homály marad. Sápadt est... magas fa áll feketén. ‘ Gyöngéd, sötét az éj, úgy, mint én. Kereszteződés Fehér öreg az én apám, anyám meg fekete nagyon. Ha szidtam apámat valaha, szitkom visszavonom. Ha szidtam fekete anyámat, s emlegettem a poklot, szégyellem gonoszságomat, s anyámra áldást mondok. Fehér öregem szép nagy házban halt meg, anyám meg putriban. Vajon hol fogok én meghalni? Nem fehér, nem is fekete. Ilyenkor hát mi van? Költemény Néger vagyok: fekete, ahogy az éj fekete. Felőle, mint Afrikám mélye. Rabszolga voltam: Caesar tisztittatta velem a küszöbét, Washington csizmáját én keféltem. Munkás voltam: kezem alól nőttek ki a piramisok. A Woolworth Ruilding-hez hordtam . la maltert. Énekes voltam: Afrikától Georgiáig végig hordoztam bánatos dalaimat. Én teremtettem a ragtime-ot. Áldozat voltam: a belgák az én kezeimet vágták le [Kongóban. Texasban engem lincselnek meg. Néger vagyok: fekete, ahogy az éj fekete. Fekete, mint Afrikám mélye. Szokolay Károly fordításai
