Békés Megyei Népújság, 1987. január (42. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-24 / 20. szám
1987. január 24., szombat o Béla Vali: Egyszerű történet Ügy tört ketté az a szerelem, olyan váratlanul, mint a villámsújtott fa. Pedig de szépen virágzott. Aztán meghalt, tragikus hirtelenséggel. * * * Éva sietett haza, hogy rendet rakjon, mire Miklós megérkezik. Szerencséje volt. A házinéni nem kifogásolta, hogy feljár hozzá a férfi. Azt hitte, hogy.elveszi majd a lányt, csak lakásra várnak. Ahogy a lány hazaérkezett, első útja a fürdőszobába vezetett. A langyos zuhany pihentette is, meg felfrissítette. Miklós 4-re ígérkezett, és még csak 3 óra volt. Belebújt a házi köntösébe. Bekapcsolta a magnót és hallgatta a popfesztivált. Közben rendet teremtett, mert a reggeli sietségben úgy ha- - gyott ledobálva mindent. Fáradtságot érzett, de ha arra gondolt, hogy Miklós mindjárt megjön, az öröm minden porcikáját, minden idegszálát átjárta. A férfi teli szatyorral állított be. Hallgatólagos megállapodás volt köztük, hogy amikor Miki látogatóba jön, egy hétre való italt, ételt hoz. Elfért a hűtőgépben. Kivette kezéből a szatyrot és az asztalra rakta. A nyakába csimpaszkodott, orrát a férfi orrához nyomta, mint az eszkimók. Miklós megropogtatta a lány derekát, aztán ledobálta a kabátját, és elnyúlt a heverőn. — Meddig vagy ma az enyém? — kérdezte Éva. — Kilencre vissza kell mennem a gyárba. Egy mintadarab kerül le a szalagról, amit ellenőriznem kell. A lány nem szólt semmit, csak magában gondolta, hogy egy beosztott is megnézhetné, miért a főmérnök feladata ez? Tányérra pakolta a felvágottat, kenyeret, meg a tormát. A pezsgőt és a vörös bort a hűtőbe tette. — Hoztam neked savanyúságot is — szólalt meg a férfi —, meg még valamit, nyisd ki az aktatáskámat! Éva kiszaladt a fogashoz, és könyékig belenyúlt a táskába. Egy szál sárga rózsa volt benne. A kedvenc virága. Miklós máskor sohasem gondolt ilyesmivel. Mindig azt mondta, annál több gondja, baja van, mint hogy ilyen női butasággal foglalkozzon. És most eszébe jutott, hogy virágot hozzon! Mi van vele? — Gyere enni drágám, farkasétvágyam van — hívta Miklóst. A férfi jóízűen evett, és közben azt mesélte, hogy a gyárban mik történnek. Éva csak fél füllel hallgatta. Tudta már, hogy ott mindig történik valami, szinte az emberek is megelevenedtek, akikről mesélt. X meg Z velük volt szellemalakban. és bólogattak, vagy * éppen morogtak a főmérnök róluk alkotott véleményére. — Szocialista módon élni... ezt kellene nekik megtanulni — hallotta távolról a férfi indulatos hangját. Már nem is tudott odafigyelni — elrévedezett. öt éve dolgozott egy szocialista brigádban. A brigádtagok között volt egy asszony, ötvenéves. A lányával, a vejével, később az unokájával élt együtt. A vő barátjának kocsijával egy szombaton víkendre mentek. Az akkor pár hónapos unokát, Andrist, a szomszédban hagyták. Aztán fékhiba miatt a kocsi az árokba borult ... kórház ... temetés. Mindannyian meghaltak. Azóta ő figyel a gyerekre. András már egyéves. Nem maradt közeli rokona, a távoli- ak meg nem vállalták, így került állami gondozásba. Vasárnap délelőttönként a kisfiút tologatja és egész nap együtt van vele. Pelenkázza, mos, főz rá, eteti, mintha a sajátja lenne. El is határozta, ha férjhez megy. Andrist mindenképpen magához veszi, még ha saját gyereke lesz, akkor is. Miklós hangja megint betört gondolataiba: ...és tudod, M már megint hepciás- kodott a prémium elosztásánál, zúgott a fejem, amikor a cigarettafüstös szobából kimenekülhettem, az örökös veszekedés... az örökös önigazolás, hogy én jót akarok ... Andris milyen aranyos volt a múltkor is... amikor csöpp száját csücsörítve azt mondta: Éja... — Éva, figyelsz rám? Mire gondolsz? — Semmi, nem lényeges... A lány gyorsan, lepakolta az asztalt és a férfi mellé bújt. — Igazán meg kell nézned azt a gépet ? Maradj ma egy kicsit tovább... — Tudtam, hogy . .. — Jó, ne folytasd .. . hallgass inkább. És hallgatták a dalt: „Nem akarom látni, mert győlölöm látni...” * * * Miklós az órájára nézett és felugrott. — Éva, mondanom kell valamit. Nem jövök hozzád egy ideig... — szólt és lesütötte a szemét. Éva döbbenten nézett a férfira. Kutatta az arcát, hogy most mi van? Mi ez, viccel? A férfi nem mondott többet. Megcsókolta a lány homlokát hűvösen és érzéketlenül, mintha nem kilenc hónapos kapcsolat fűzné ösz- sze őket, csak futó ismeretség. A lány biztos volt abban, hogy Miklós már másnap keresni fogja. Nem akarta elhinni és tudomásul venni hetek után sem, hogy a férfi nem jelentkezett többé. Ez nem lehet igaz, hiszen szeret! Dehogy szeretett, csak megkívánt... vitatkozott önmagával. Van valakije és kész! Hát ennyit ér egy férfi szava? Hát ennyit érnek a szerelmeslevelek, amiket Miklóstól kapott? Minden, minden hazugság volt? Még Andris is csak félig tudta elterelni a figyelmét. Etette a gyereket, az meg odabújt hozzá, mintha érez- né, hogy valami baj van: Éja, Éja ... — mondogatta. Andrist fél órával hamarabb vitte vissza az otthonba, mint szokta. A gondozónő kérdő szemekkel nézett rá, de nem szólt semmit, hozzászokott, hogy vannak patronálok, akik ha már ráuntak a gyerekre, pláne ha olyan sok bajuk van vele, mint egy ilyen kicsivel... Beborult az ég ... vihart ígért. Céltalanul bolyongott a városban. Az embertömeget alig érzékelte. Miklós magas alakját kereste, pedig tudta, hogy nem jön ... Bent a gyárban is észrevették a változást, fogyott és sápadt lett. Mari néni, a brigádvezető intette a többieket ; hagyjátok, nem kell faggatni, majd megnyugszik és elfelejti, ha csalódás érte. Inkább cipeljük el a színházba! ' * * * Éva hazaért és asztalhoz ült. Naplót írt. Nem volt Miklós, hogy beszélgessen vele. Egy szürke fedelű spirálfüzetbe írta a gondolatait. „Nem tudom, hogy te miről szeretnél hallani, olvasni, beszélgetni most, de én a kettőnk kapcsolatáról akarok' írni.- Ki voltam én neked, és ki voltál te nekem? Ilyen kérdések foglalkoztatnak és szeretnék válaszolni és választ kapni, de nélküled nem tudok. Csak az egyik oldalt érzem, a másik oldal — előttem — ismeretlen rejtély, amit meg kellene fejteni. Sajnos, én még egy valamirevaló keresztrejtvényt sem tudok megfejteni, nemhogy egy lélek rejtvényét. Életem nagy ajándéka voltál. Tudom, te most kinevetnél és megcáfolnál, hivatkozva fiatalságomra. Nem tudom, semmit sem tudok. Megfoghattam a kezed, szólhattam hozzád, érezhettelek és kitapinthattam lelked mélységének hullámzásait. Beteljesültél nekem. Mégsem vagy számomra nyitott könyv, csak hittem, hogy olvasni tudok benne. Bonyolult szerkezet vagy, amelyet ismerni véltem, de még sok titkot őriz. Furcsa módon része lettél életemnek — s most, hogy nem vagy, nyugtalan vagyok, várom a leveled, a telefonod, a jelentkezésed. Vágyom a hangodat, a si- mogatásod, az ölelésed. Mellém kívánlak az utcán, az étteremben és az ágyamban. Nem tudom, miért hagytál el... Miért, miért nem felelsz? ...” Tizenegyet ütött az óra, becsapta a füzet fedelét és bevette az altatót. így tudott csak elaludni, amióta Miklós elment. Azután belezuhant a kábult sötétségbe... * * * A „Szaladj, hogy utolérjenek” című vígjáték utolsó színpadi jelenetét már idegesen nézte végig. Érezte, hogy nézik. Nem akart forgolódni, úgy mondják, ezt nem illik az előadás közben. A lányok körülötte ültek, és félve figyelték a gyógyulóban lévő suta-buta, félrehúzott félmosolyt az arcán. Nem okozhat csalódást nekik, hiszen mindent megtettek, hogy felejtsen. Ha tudnák, hogy van egy naplója, amivel beszélget, és úgy idézi Miklóst, mint a régi szalonok szeánszain a holtakat... Ha tudnák, hogy neki az a napló jelenti a férfit? A férfit, aki becsapta, elhagyta, és nem tudja megmagyarázni, hogy miért. Legalább magyarázat lenne rá ... • — Egy férfi után sohase búsulj — szokta mondani Ica, a laboráns. — Olyan, mint a villamos, ha elmegy az egyik, jön a következő ... összecsapódott a függöny, tapsorkán tört ki. Ügy érezte, megfullad már a teremben, mire felállhatott es kimehetett a dohányzóba. — Jó estét — köszönt oda valaki, és Éva arcából kiszökött a vér... Miklós! — Helló! — próbálta köny- nyed hangon viszonozni a köszönést, de a szíve majd kiugrott a helyéből... A lányok szeme — úgy érezte — a hátát süti. — Hát te? — kérdezte. — Hát én? Itt vagyok! Hogy vagy? — Mintha csak pár nappal ezelőtt váltak volna el. Pedig azóta kilenc hét telt el. — Köszönöm, jól vagyok. — Ott laksz még? — Gondoltad, ha elmész, ajándékba egy lakást kapok?-— Nem, csak ... — Ne haragudj, Miklós, várnak rám ... A lány nagyot sóhajtott. Ezen is túl van. Uram Isten, hát ezért a férfiért szenvedett ennyit? Akinek kilenc hét után csak annyira futotta, hogy megkérdezze: hogy vagy? Meg hogy kapott-e lakást? Honnan a fenéből kapott volna? Ica rávigyorgott és az arcába fújtatott: — Mi van, csak nem ezért a krapekért voltál úgy odáig? Mert akkor körülröhöglek. — Ugyan, ne butáskodj, apámnak egy ismerőse volt — tagadta meg a férfit életében először. — Gyerünk vacsorázni lányok — ajánlotta valaki. — Gyerünk — hagyta rá Mari néni is —, egyszer egy évben megengedhetjük magunknak. Éva maga elé nézett, az étteremben cigányzene szólt, Miklóst idézte: „ .. Szeretlek én, jöjj vissza hozzám...” — Ne» lógasd az orrod, mert beleér a tányérba — kacagtak rá, aztán ő is elmosolyodott. — Na, látod, mennyivel szebb vagy, ha a fogacskái- dat mutogatod? Elég legyen a bánatból... gombház sej... Éva tudta, hogy életének ez a szakasza lezárult. Hálás mosollyal nézett a többiekre, akik igyekeztek a nehezén átsegíteni. Szűknek érezte az éttermet. Nem szólt senkinek, magányra vágyott. Kisétált az utcára, és hinni szerette volna, hogy Miklós már nem okoz álmatlan éjszakát többé... Makacsul akarta hinni... Kiss Nagy András: Metamorfózis > ,.í. Kiss Nagy András: Munkás Köves István: Indulás a repülőtérre Van úgy, hogy a költő azt gondolja, tudna élni máshol, akár pagodában is, hisz végül: itt is csak emberek élnek, jók, rosszak, sőt, ezek szeme tele mosollyal — ám egy ólmos hajnal Phenjanban is ébren leli s hiába hegyek, folyók, kilométerek ezre, valahol a 33. és a 43. északi szélességi meg a 124. és a 131. keleti hosszúsági fok között akárcsak otthon: bámul az utcára bénán, egyedül, nézi a kirakatnélküli sugárút szédítő egyenesét, a kendöbeborult, tipegő lányok nyomában peckesen kopogó katonákat, a kanyargó kerékpárokat, az anyjuk hátára púpozott csecsemők alvó ringását, tömött trolibuszokat, suhanó Volvókat, ezüst Mercedeseket, a kék zubbonyokat és a lila masnikat, a metrólejáratban csoszogó sokszáz tornacipőt s e hajnali balettbemutató karmesterének, a rendőrnő barna botjának kimért, büszke táncát — míg érzi, hátára hűlt az átizzadt ruha, nem érdemes már visszabújni, lassan egészen megvirrad. kilobban a láng a csuhcse emléktorony csúcsán, ő is nyújtózik egyet, indul az új nap, udvariasan jó reggelt kíván magában mindenkinek, ellép az ablaktól s mosolyog a gondolaton, hogy tudna máshol is élni, nem csak otthon, de minek Arcok közelről Kiss Nagy András Kiss Nagy András szobrászművészről sokszor leírták már, hogy „kisméretű, de monumentális” alkotásokat készít. A Kossuth-díjat érem- és kisplasztikái tevékenységéért kapta 1975-ben. Budai otthonában beszélgetünk. Művészetről, egyebekről, hétköznapi dolgokról. Majd megkérdezem: honnan eredezteti vonzódását a kis formában megfogalmazódó, de nagy hatású művekhez? — Érzésem szerint két dolog inspirálhatja. Az egyik gyermekkoromba vezet visz- sza, Pusztaföldvárra. A hosszú, téli estéken sokat jártunk — úgy mondtuk — bandázni, tanyázni. A sötét éjszakában ütemesen lépdeltünk a sáros úton. A szüleim kezében gyertyalámpa pislákolt, és valami hihetetlen nagy árnyékot vetett a lábunknak, ami eltűnt a sötétségben. Valahol itt keresem az eltűntben a titkot, a számomra megfogalmazódó kérdésköröket. A másik szintén a szülőföld hatása: az Alföld erős, sűrű közege, a hatalmas tér olyan érzetet kelt bennem, mintha ráfeküdnék a víz tetejére, és megtartana az eteje. — Szóba került az ifjúkora, nem kerülhetem meg a kérdést: hogyan lett szobrász? í — Hosszasan beszélhetnék a művészi pályámat meghatározó inspirációkról, vagy iskoláimról a Derkovits Kollégiumtól a Képzőművészeti Főiskolán át a lenin- grádi Rjepin Intézetig. Mégis inkább azt mondom: a szobrász indulása ott és akkor kezdődik, amikor kezdi megérteni, megérezni, hogy mi a forma, mi a tér, mi a kettő kapcsolata. Amikor nemcsak megmintázni akar — vagy ezzel illusztrálni — valamit, hanem “rájön, mi a szobor és mitől válik azzá, ami, s aztán megpróbál ezen a nyelven beszélni. — A világ számos múzeumában megtalálhatók művei, kiállításai közül pedig nemzetközi sikert ért el az 1972- es XXXVI. velencei biennalen. Mégis, amikor legkedvesebb munkáiról kérdezem, a Magyarországon lévő köztéri alkotásait sorolja. Köztük a békésit is. — Szeretem a Kaposváron elhelyezett Anya gyermekével című alkotásomat, a Békésen lévő Győző Nikét és a békéscsabai tanács udvarán található két figurát. Ügy gondolom, e művek hordozzák leginkább magukban a műfajról vallott ars poeticámat; mely szerint a szobrászat állásfoglalás, az igazán fontős alkotás hátrahagyott morális manifesztum. így érzek hitet és erőt magamban ahhoz, hogy ezután is elkötelezetten valósítsam meg humánus gondolataimat. — Jelenleg milyen munkán dolgozik? — A mohácsi pártszékház díszkertjébe készítek egy plasztikát, olyan jellegű alkotást, ami az épület ritmusához, tömegéhez megfelelően illeszkedik, de~öfl^Hó műként is megállja a helyét. Készülök a soproni éremművészeti biennáléra, és nemrég fejeztem be — gondolom a televízió szilveszteri műsorában sokan látták is — „Az év embere” című plakettemet. Cs. Tóth János
