Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-11 / 291. szám

NÉPÚJSÁG 1986. december 11., csütörtök A nemzetiségek közművelődése, ma Bár a magyarországi nem­zetiségek száma összesen né­hány százezer, s ők is szór­ványokban élnek, mégis helytelen lenne, ha nyelvük és kultúrájuk értékeit csak szigetjelenségnek tekinte­nénk. Több évtizede már, hogy közművelődésünk fel­ismerte, hogy a velünk együtt élő nem magyar etnikai cso­portok kultúrája a közös haza együttes műveltségének része, egyúttal egyetemes emberi érték, amelynek fennmaradását óvni, fejlődé­sét segíteni egész társadal­munk feladata. Hogyan is áll a nemzeti­ségek közművelődése ma? Mivel általános közműve­lődésünk szerves része, jel­legzetes jegyeit: értékeit, hi­báit és bajait viseli magán. Ugyanazok a divatáramla­tok hatnak rá, mint a ma­gyarra. Például a nemzeti­ségeket ugyanúgy fellelkesí­tette annak idején a Repülj páva mozgalom vagy a táncházak kibontakozása, csak mindig kisebb-nagyobb fáziskéséssel. A nemzetiségi közművelő­dés kibontakozásának kor­szaka az elmúlt 15 évre te­hető, amikor a különböző intézmények (KÓTA, Nép­művelési Intézet, Magyar Néprajzi Társaság, MTA, HNF Honismereti Bizottsá­ga. TIT, Állami Gorkij Könyvtár stb.) magukra vál­lalták a részfeladatok gon­dozását. Ezek az intézmé­nyek a mennyiségi fejlődés mellett a minőségi előrelé­pésnek is garanciái voltak. A nemzetiségi közműve­lődés legdinamikusabb ré­sze, domináns megjelenési formája a hagyományápo­lással függ össze. Ez termé­szetesen adódik abból, hogy a felszabadulás előtt a ma­gyarországi nemzetiségek je­lentős része falun élt, értel­misége alig volt, így sajátos kultúrájukat hosszú ideig a népi műveltségben testet öl­tő folklórisztikus • örökség képviselte. A szocialista vi­szonyok között kibontakozó kultúragyarapító tevékeny­ség elsősorban erre építkez­hetett, amelynek igen nagy szerepe volt az önbecsülés, a nemzetiségi értéktudat ki­alakulásában. Először tánc- csoportok, zenekarok, ké­sőbb amatőr kórusok éspá- vakörök jöttek létre. Ma is ez jellemző. Számuk 350 kö­rül van. Arányszámuk na­gyabb, mint a magyar tele­püléseken levő hasonló mű­kedvelő csoportoké. A kis együttesek nyomán a nemzetiségek körében is eleven tevékenység indult meg saját tárgyi emlékeik megmentésére, főleg annak láttán, hogy hazaiak és kül­földiek felvásárolják őket. Az elmúlt 15 év alatt 34 olyan nemzetiségi tájház- múzeum létesült az ország­ban, ahol teljes lakóház mu­tatja be (gazdasági épüle­tekkel együtt) valamely nem­zetiségi településnek XX. század elején volt életformá­ját, tárgyi kultúráját. (Ebből 14 szlovák, 12 német, 6 dél­szláv, 2 román.) S ez a len­dület tovább tart. Sajnos, az igyekezet álta­lában kimerül az értékek muzeálissá merevítésében. A hagyományápolásban is fenn­áll a veszélye annak, hogy a nemzetiség és a kultúrája közötti viszony külsődleges­sé válik, nosztalgikus kötő­déssé redukálódik. Az a tö­rekvésünk, hogy ahol lehet, a táj házobjektumok legye­nek az anyanyelvművelő, hagyományápoló közösségek otthonai és műhelyei. Kár. hogy a nemzetiségi lét elsődleges elemét, az anyanyelv művelését elősegí­tő közművelődési formák visszaszorultak. Az iskolai nyelvtanulás után kevés az olyan művelődési lehetőség, amely a fiatalok további nyelvfejlesztésére keretet nyújtana. Alig van nem­zetiségi színjátszó csoport, irodalmi színpad, öntevé­keny irodalmi szakkör, ama­tőr bábcsoport. Ez azt is jelzi, hogy oldódik, halvá­nyul a nemzetiségi nyelv tu­dása. A nyelvet megtartó kis közösségek, falvak zárt­sága megbomlott, az új kö­zegben egyre inkább a ma­gyar a hásznált nyelv. A nyelvművelés hátrányai­nak ellensúlyozására a nem­zetiségi klubok látszanak legalkalmasabbnak. 1975—76 táján bizonytalanul alakul­tak az elsők, azokat is gya­nakvás Vette körül. 1980 kö­rül már 100-ra emelkedett a számuk. Közülük igazán tar­tósnak mindössze 40 bizo­nyult. Kevés. Főleg azokban az ipari központokban vol­na indokolt a létük, ahol a termelési struktúra változá­sa, a társadalom átrétegző- dése folytán a migráció új nemzetiségi csoportokat ho­zott létre. Az új típusú — nyelvet és hagyományt meg­őrző — közösségek kialaku­lására ott, ahol a nemzeti­ségek kis számban élnek, a klubok kínálnak lehetősé­get. Könyvtár és olvasottság? Ma nincs olyan kis telepü­lés, ahol nemzetiségi lakos­ság él, hogy ne volna anya­nyelvi könyvállomány is. 1985 végén az ország nem­zetiségi könyvállománya 271 ezer kötet volt. (1970-ben 17 ezer körüli.) A bővülést a hazai kiadványok mellett fő­leg az anyanemzetektől tör­ténő rendszeres vásárlások biztosítják. Erre 1974-től évi 700 ezer forintot fordít a művelődési tárca, amely ösz- szeg azóta sem változott, a könyvek árai viszont a szo­cialista országokban sem let­tek olcsóbbak. Az olvasott­sággal azonban nem lehe­tünk elégedettek. Elsősorban a gyerekek és a fiatalok ol­vasnak. Ez abból adódik, hogy nemzetiségeink többsé­ge archaikus tájnyelvet be­szél. Az idősebb generációk a modem irodalmi nyelven írt műveket nehezen értik. Az olvasási érdeklődés ki- teljesítését viszont a nem­zetiségek körében is jól szolgálják a nyári ifjúsági olvasótáborok. Nemzetiségi könyvkiadás­ról ugyancsak az 1970-es évektől beszélhetünk. Kez­detben alig volt szerző, je­Szépen magyarul Adott a továbbképzés? A továbbképzés lehetősé­géről ma már azt mondják, hogy adott, pedig a helyes alak adva van lenne. Ma már csak ilyen mon­datokat hallunk: az öltözők zuhanyozókkal felszereltek; megállapítása bizonyított; beindítása a jövő évre ter­vezett; a probléma megol­dott; egyáltalán nem kizárt; a sor még nem lezárt. He­lyettük mindenütt a létigé­vel összekapcsolt határozói igenév a helyes: az öltözők zuhanyozóval vannak fel­szerelve, megállapítása be van bizonyítva. Ugyanígy a többi mondatban is. A határozói igenevek hasz­nálatától való félelem nyelv­helyességi babona. A lét­igével összetett szerkezetet germanizmusnak vélték. Pe­dig sok meggyőző példával igazolhatjuk helyességét. Pl. Balassi Bálint így feje­zi be egyik versét: „Az vers. szerző neve fel vagyon je­gyezve”. Károli Gáspár bib­liafordításában sokszor él ezzel a kifejezéssel: „Meg vagyon írva”. Arany Toldi­jában olvashatjuk: „A ki­rály sátora vala ott felvon­va”. Mikszáth Kálmán is nyugodtan leírta: „A Fehér Lónál öt sörös hordó lesz csapra ütve”. Madách is ezt írja: „Be van fejezve a nagy mű, igen”. De ha ez a használat hibás, akkor Má­tyási nyomán a nép is rosz- szul énekli: „Be van a két szűröm ujja kötve”. Ha a rácsos kapuról dalolunk, meg is ismételjük: „Zöldre van a, zöldre van a rácsos kapu festve”. Hiba lenne, ha így dalolnánk a nótákat: A két szűröm ujja bekötött; Zöldre festett, zöldre festett az a rácsos kapu. lenleg a szövetségeknél sor­ban állnak a kézirataikkal. A másfél évtized alatt 80 szépirodalmi, helytörténeti, néprajzi stb. tanulmánykötet jelent meg, nem számítva a nemzetiségi etnográfiai so­rozatok kiadványait, amely­ből ez idő alatt 25 került ki a nyomdából. Gondozójuk a Tankönyvkiadó Vállalat. A szerkesztés, nyomdai átfutás itt sem gyorsabb, mint ál­talában. A nemzetiségi szö­vetségekben — távlati terv­ként — felmerült egy ön­álló nemzetiségi kiadó gon­dolata is. Űjabb színfolt a képzőmű­vészet. Elsőként a szlovák szövetség gondolt arra, hogy összefogja a magukat nem­zetiségi származásúnak valló művészeket. A legnépesebb család (mintegy 50) a német szövetség köré tömörült, amely számos kiállítást szer­vez a német lakta települé­seken, de esetenként külföl­di tárlatok megvalósulását is elősegíti. 1984-ben kezdte el műkö­dését Szekszárdon a Német Bemutató Színpad, a Deu­tsche Bühne Iglódi István rendezővel, hivatásos szín­művészek közreműködésével. 1985-ben helyben és az or­szág különböző német lakta helységeiben megtartott né­met nyelvű előadásaik szá­ma 84 volt. Közművelődésügyünk e speciális területéről szólva nem lehet kihagynunk a nemzetiségi rádió- és tévé­adásokat sem. Bennük az érintettek jogaik kiteljese­dését, jó társadalmi közér­zetük kialakításának ténye­zőjét látják. Rendkívül haté­kony, sikeres művelődési fó­rumok. A jövő újdonságai közül a videózás és a nemzetiségi kisközösségek kialakulása látszik a leghatékonyabb­nak. Erre jó példa az Í985- ben Pécsett megalakult né­met nemzetiségű Lenau Mű­velődési Egyesület. Mindezek a nemzetiségek kiteljesedő gazdag kulturá­lis életének csak szeletei, de talán ezekből is érzékelhetők a tennivalók irányai. Eperjessy Ernő Ez az új kifejezésmód mára már nagyon elterjedt: minden adott, ahelyett, hogy adva volna; a jegyek kezel­tek, ahelyett hogy kezelve lennének. Visszaszorult a létigével kapcsolt határozói igenév. Ez utóbbi használa­ta akkor helyes, ha az alany állapotára utal vele. A tár­gyas igék használatában nem tévedhetünk: a búza le van aratva; az ajtó be van csuk­va. A tárgyatlan igék az alany tevékenysége nélküli történést, folyamatot fejez­nek ki: meg van bénulva a karja; a tó ki van száradva; meg van hízva; le van sülve valaki. Kiss István HANGSZÓRÓ Mielőtt mindnyájan elveszünk Bő tíz évvel ezelőtt a magyar és a finn rádió közös játé­kot hirdetett általános iskolásaink számára: „Ki tud többet rokonainkról?” Egy ügyes kislány összeszedett sok tudni­valót az ezer tó országáról, megírta dolgozatát, s ezzel már be is jutott a döntőbe. Ha jól akarsz szerepelni, fel­tétlen olvasd el a Kalevalát, mert arról biztos szó lesz — javasoltam neki. Sajnálta rá az időt, nem is került a győz­tesek közé. Pedig értékes volt a jutalom: Helsinkibe utaz­tak a legjobbak. Repülőjegyet egy könyv elolvasásáért — soha ilyen előnyös ajánlat. Gyanítom, hogy külörf prémium nélkül azóta se olvasgatja északi rokonaink nemzeti epo­szát. Arról nem is beszélve, hogy még az okmány szerint érettnek nyilvánított — érettségizett — emberek is milyen kevés művet ismernek a finn irodalomból. Saját mulasztá­som pótlására, valamelyes alkalom kínálkozott az elmúlt szombat este, amikor a rádió harmadik műsora sugározta Juha Mennerkorpi finn író Mielőtt mindnyájan elveszünk című drámai költeményét. Különös érdeklődéssel hallgat­tam az adást, hiszen Pálfy Margit, a Békés Megyei Jókai Színház művésze volt a monodráma életrekeltője. Életről és halálról, a legnagyobb kérdésekről szól Juha Mennerkopi drámája. Mindennapjaink apró-cseprő bajai fejfájóssá, tovább nem folytathatóvá teszik a létezést, ám a halál himnusza mégis, mindenek ellenére az elfecsérelt időt siratja. Elszigetelt sorsok, egymásra nem figyelő em­berek csak elmúlásukkal írhatják be magukat az együvé- tartozás jegyzőkönyvébe. Csupán a vég, a meg nem for­dítható múlt idő von közös burkot fölénk. Riasztó felisme­rés! Maja Salminen éjszakás nővér, a dráma hőse is átlé­pi a hiábavalóság határát, amikor nincs idő, nincs fájda­lom, érzések sincsenek, mert ami életében történt, az ke­gyetlen zene, diszharmónia, értelmetlen lángolás. Aki odafigyel mások munkájára, önmagát gazdagítja, ha örülni tud sikereinek. Jó érzés volt hallani Pálfy Mar­git produkcióját! Mégiscsak valami, teljes órán át, egy szál mikrofonnal lekötni a hallgató figyelmét, eljutni az éterhullámokon ót szerte az országba, még azon is túl. Példa is, íme, hogy nem végzetes fátum a távolság Békés­csaba és a főváros között, néha elég a tehetség, meg a csillagok kedvező állása. Szerencsés csillagzat alatt szüle­tett Pálfy Margit előadásai, roppant megmérettetés volt, amelybe nem roppant bele. Igaz, emberi teljesítmény! Ab­ban az értelemben is, ahogy szerepe szerint mondta: a hibátlanság mindig embertelen. Tucatnyi szereplő „bőré­ben” szólalt meg, néha túljátszottá a szerepét, ám voltak tiszta, drámai hangjai, amelyek jó reményeket ígérnek. Tiszta vizet a vizekbe Mióta az eszem tudom, minden nyáron fürdők a Körös­ben. Büszkélkedem is mindenütt, hogy mifelénk ilyet is lehet tenni. Gyerekkoromban Gyoménál még inni is lehe­tett a Hármas-Körösből. Kedd délután a Kossuth adón su­gárzott Tér-idő című tudományos figyelőben is arról szól­tak többek közt, hogy 1892-ben Gyulavári lakossága nem kívánt kutakat fúratni, mert itt a nép a Fehér-Körös vi­zét issza. 1986-ban senki se próbálkozzék hasonlót csele­kedni! Bár folyóink szennyezettsége nem romlik mostaná­ban, Békés megyére pedig különös figyelemmel tekint aa ország, mégis beláthatatlanok a feladataink. Minden tett és minden okos szó — amely ráadásul a rádióban hangzik el — hasznos, mert a közös ügyet, az életet szolgálja. Előtérből hátra Ha csak lehet, mindig meghallgatom az elmúlt hetek legjobb műsorait felidéző válogatást. Szeretem felidézni a kellemes perceket. Most csöppet sem irigylem a böngészde szerkesztőit, nem lesz könnyű dolguk, ha csak a szépre akarnak emlékezni. Bár, az is lehet, hogy az én hangula­taimmal volt baj, talán a boorngós idő tette, vagy csak peches kézzel nyúltam rádióm kereső gombjához. Amikor jegyzetet ír az ember, illik több műsorra is odafigyelni, legyen választék, amiről van valami véleménye. Most vi­szont az a helyzet állott elő, hogy egymás után hagytam félbe a műsorokat, annyira érdektelenek voltak. Persze, meg lehetne írni, miért kerülnek adásba a félresikerült felvételek. Nem egy-kettő, hanem tömegével. Legutóbb például a mikrofon előtt kacarászó, jópofa riporter(nő) bosszantott fel, aki előre okos, mindent tud, mégis butács­ka. A nyafkák, kékharisnyák, rámenősködők az éter rossz zörejei közé tartoznak. Se kedvem, se energiám, hogy ve­lük törődjem. Ám mivel bosszantani se hagyom magam, először csak lehalkítom őket, s ha „háttérrádiózáskor” is zavarnak, máris katt. Mindjárt csönd lesz. (Andódy) Küldetése: a szakemberképzés Több mint huszonöt éves múltra tekint vissza a Gép­ipari Tudományos Egyesület (GTE) oktatási bizottsága, megyénkben. A műszaki szakemberek képzésében és továbbképzésében elért eredményekről és gondjaik­ról kérdeztük meg az okta­tási bizottság titkárát, Övári Mihályt, aki ezt a tisztét másfél évtizede látja el. — Az MTESZ keretében működő tizennyolc alegyesü- let egyike a Gépipari Tudo­mányos Egyesület, amelynek fő célkitűzése a műszaki, szakmai színvonal emelése a megyében, a termelés igé­nyei szerint. Az oktatási bi­zottság , főleg azon szakmák képzésével foglalkozik, ame­lyeknek intézményes oktatá­sa nem megoldott a megyé­ben. Évente indítunk tanfolya­mokat különböző szakterüle­teken. Az idén 15 szakterü­leten jelentkezhettek az ér­deklődők. Tanfolyamonként, átlagosan húszán jönnek össze. Akik sikeres vizsgát tesznek, országos érvényű bizonyítványt kapnak. — Milyen volt a jelentke­zés az idén? — Annak ellenére, hogy minden jelentősebb termelő- egységet megkerestünk a megyében, most nem a leg­jobban indult az év. Néhány szakmában eddig nem je­lentkeztek elegendően. A he­gesztő, a kezdő és haladó műszaki rajz, a villamosgőz- turbina-kezelő, a tűzvédel­mi és munkavédelmi szak­vizsgára felkészítő, a rak­tárgazdálkodói, az anyagel­látási, szabvány ügyintézői, valamint a személyiszámító- gép-kezelői, -programozói tanfolyamainkra még várjuk az újabb résztvevőket, hogy elegendő létszámmal indul­hassanak. A tanfolyamoknak mintegy fele már beindult. — A korábbi években há­nyán végeztek a tanfolya­mokon, és mennyire kitar­tóak a résztvevők? — Évenként, átlagosan 350—400 résztvevő tovább­képzését biztosítjuk. A résztvevők 80—90%-a meg­felelő érdeklődést tanúsít, és el is végzik legtöbben a tanfolyamot. Tevékenysé­günk a vállalatok körében elismert. Azt hiszem, elég sokat mond önmagában is, hogy csak a minőségi ellen­őrzés területén csaknem 600 szakembert adtunk már a megyének, a raktárgazdálko­dás és az anyagellátás köré­ben is vagy kétszázat, ösz- szesen több mint tízezer szakember került ki a tanfo­lyamainkról. — Mi lehet az oka a mos­tani apálynak? — A hatvanas években, a kezdetek idején egyszerűbb volt a helyzet. A kollektivi­zálással felszabadult mun­kaerő az iparba áramlott a mezőgazdaságból, és a kis­ipar felől is. őket fel kellett készíteni. Ma, a vállalatok jobban meggondolják, hogy mire adják ki a pénzt, és gyakran kell a körültekintés hiányával is számolnunk. Ügy tűnik, hogy nem min­dig jut el az érintettekhez a tájékoztatás. — Hogyan végzi szervező munkáját az oktatási bizott­ság? — Magam is, mint a bi­zottság többi tagja, társadal­mi* munkában látom el tisz­temet. A tanfolyamok szer­vezése jórészt ebből a közös társadalmi munkából alakul ki. A költségvetésünk épp­hogy az előadói díjakra és az egyesületi rezsire elég. Keddenként, az esti órákban szoktunk összejönni, az elő­készítő és egyeztető megbe­szélésekre. Kifejezetten ba­ráti, jó kollektívánk alig változik az évek során, min­denki szívesen teszi a dol­gát. Körülbelül 60 fővel kell tartanunk a kapcsolatot, akik részt vesznek az okta­tásban. — Mennyi a „tandíj” eze­ken a tanfolyamokon? — Általában 2—5 ezer fo­rint, amely nem túl nagy összeghatár, ha a 150—200 órás kurzusokat tekintjük. Megemlíteném, hogy volt olyan eset, hogy az utazási költség több volt, mint a részvételi díj. Hogy mennyi­re fontosnak tartják sokan ezt a képzést, mutatja, hogy egyre többen vannak az egyéni jelentkezők, akik sza­bad idejük rovására, ön­állóan is beiratkoznak. — Milyenek a képzési szintek? — A betanító jellegű tan­folyamok után a hallgatók szakmunkásvizsgára jelent­kezhetnek. A középfokú, to­vábbképző tanfolyamunk érettségihez kötött. Országos bizonyítványt adunk ki pél­dául ellenőrző és ügyintéző tanfolyamaink végzőseinek. Az anyagellátási területen felsőfokú képzést is folyta­tunk. Az iskolarendszerű szak- tanfolyamokon kívül spe­ciális képzést is indítunk a gazdálkodó egységek igényei szerinti tematikával. — Jó példák? — Igen jól szervezik a to­vábbképzést a Békéscsabai Mezőgép Vállalatnál, a Ha- fe és a Forcon üzemeiben. Tőlük kiemelt támogatást kapunk a gyakorlati isme­retszerzés segítésében is. Sok segítséget kapunk a közeli oktatási intézményektől, az Ipari Minisztérium illeté­keseitől, valamint az Ipari Szakmai Továbbképző In­tézettől. Ezek alapján sze­retnénk tovább erősíteni a tevékenységünket. Szívesen várjuk az újabb jelentkezé­seket a decemberben és ja­nuárban induló tanfolya­mokra, hogy elegendő lét­számmal indíthassuk a szak­képzést mind több területen. — őszinte reményem, hogy ez a beszélgetés is hoz­zájárul a további sikerekhez! Pleskonics András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents