Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-06 / 287. szám
lEMiUMte1986. december 6„ szombat Kőváry £. Péter: Irány Csaba! Részlet a szerzőnek „A szik virága" című, a Magvető Kiadónál megjelent könyvéből A gyerek az apja mellett ült. Most felugrott, megfogta a pék széles tenyerét, másik kezével igyekezett átkarolni. — Ne hagyjatok itt! A férfi fölállt, zavartan szólt: — Ülj rendesen, fiam! A gyerek némán nézett rá, a férfi az öregasszonyhoz fordult. — Néhány hónapra ' Prágába megyünk, mielőtt végleg hazautazunk Telegdre. — Csaba nem tetszik nektek? — kérdezte az özvegy, nem túl nagy érdeklődéssel a hangjában. — Százegyesekkel voltam fogságban, ők sírva meséltek a Körösökről, a nagy malomról, népegyletről, téglagyárról. Én Telegddel meg Váraddal vagyok ugyanígy. Szánnal tették meg az utat az állomásig. A vonaton Jenci nem mozdult el az ablaktól, szótalan figyelte a szemhatáron lassan elforduló tájat. Apja, új anyja vele szemközt foglalt helyet, fojtott hangon beszélgettek. A férfi a legvégén fölcsattant: — Űjra kell kezdeni mindent! Ha majd Telegden egyenesbe jöttünk, akkor szóba jöhet Várad is. De ez nem olyan egyszerű, meg kell várnunk még azt is, hogy mit csatolnak ide, mit meg oda! A nő szájon cuppantóttá. — Halkan, édes. A gyerek. Fejével Jenci felé intett, a férfi dörmögött. — Még az is lehet, hogy műhelyestül elveszik az egészet. Tudod, a direktórium ... A nő most az ujját tette a férfi szájára. — Látod. Csabán erről se tudnának. A férfi nem válaszolt, szeme a szerelvény mellett elfutó fákra révedt. Samu apja nyakába ug. rótt az állomáson, mostoháját is hosszan ölelte, köny- nyeket csalva a szemébe. A vacsoránál Jenci meg sem kóstolta a nagynéni kuglófját. Nem nyúlt a csokoládés tejhez sem. Egész éjjel nyugtalanul aludt, apja végig ott ült az ágya mellett, úgy fedezték föl a gyerek testén a korbácsnyomokat. Reggelre rosszabbul lett, hat hónapig nem tudott fölkelni. Szeptember közepén megjöttek az esők, akkor megkönnyebbült. Tíz napig áztak a fák, az utak, a háztetők. A tizenegyedik reggelen verőfényes vasárnapra ébredtek. A fiúk délig a békákat kergették a kert pocsolyái között. A felnőttek a tornácon élvezték a hirtelen támadt meleget. — Szerencse, hogy nálunk nem sikerült ez a tanácskormány. Most jött vissza fogságból az egyik szomszédunk, ő meséli, hogy a szovjetkormány rendeletbe adta, a tanácsköztársaság minden színházában meztelenül tartoznak táncolni az ösz- szes táncosnők. Ezt te is biztos hallottad, Ödön, míg kinn voltál. Gizella várakozón nézett az öccsére, de az csak mosolygott. A férfi folytatta: — Szóval amondó vagyok, hogy a szovjetkormány a kénytelenségből csinál erényt. Valószínűleg igen nagy lehet a ruhahiány, mert ez a tanulatlan, »földtúró népség hogyan is lenne képes egy ekkora országban az ellátást, termelést megszervezni, ahol ráadásul még polgárháború is dúl? A mi szállítási cégünk csupán százegynéhány embert foglalkoztát, mégis mennyi gond van a munka megszervezésével. Érveinek elhangzása után Gizella cégvezető férjé elismerést követelőén tekintett sógorára. Sóvágó azonban unott arccal állt föl a helyéről, megropogtatta a csontjait, és egy belvárosi sétát indítványozott. A Károly hídon már tarka ruhák, színes kalapok forgataga fogadta őket. Átballagtak a Vencel téren a tizenkét apostol órájához a gyermekek legnagyobb örömére, akik képesek lettek volna reggeltői estig itt állni, a szentek elvonulását lesve. Még tíz percük volt négy óráig. Üvegcsörömpölésre, kiabálásra riadtak föl. Átéllenben botokkal fölfegyverzett suhancok szakállas öregembert lökdösitek. A pék elengedte fiai kezét, tekintete végigsiklott a kövezeten, fölmérte a terepet. Két egyenruhás közeledett, odalépett hozzájuk. — Jöjjenek velem! Az egyenruhások a pék kinyújtott mutatóujjának irányába néztek. Az egyik megkérdezte : — Rokona? Sóvágó meglepetten intett nemet, az egyenruhások szó nélkül továbbmentek. A pék elsápadt. Döngő léptekkel indult a tetthelyre. A verekedők már eltűntek. A kisöreg a falhoz támaszkodva állt, reszkető kezekkel törölgette az orrából szivárgó vért. — Segíthetek valamiben. A szakállas rámeredt, lába elé köpött, és belépett az alacsony boltívű üzlethelyiségbe. A férfi utánaéredt, de útját állta a lezörgő redőny. Orrát friss sütés illata csapta meg. Másnap hazautaztak ... Amikor megérkeztek, a te- legdi kutyák vakkantásra se méltatták őket. Elbújt még a hold is. — Itt legalább nyugalmunk lesz egy darabig. Valaki megkocogtatta az ablakot, a felnőttek egymásra néztek. — Ki az isten lehet ilyenkor?! A résre nyitott ajtón a szomszéd csusszant be. Bólintott csak, macskaléptekkel az ablakhoz osont, óvatosan kikémlelt, majd végignézett a sötétedő szobán. — Gyorsan pakoljanak vissza mindent, fél órán belül itt vagyok a szekérrel! Az asszony kitágult pupillával kérdezte: — De hát miért? A késői látogató a pékhez fordult. — Csak a legszükségesebbeket hozzák! Ne tűnjön fel, hogy már visszajöttek. Sóvágó gyorsan igent intett, a férfi nesztelen távozott, az ajtóból visszanézett. — A lisztet már elhordták az emberek, a műhely le van pecsételve, oda ne is menjenek be! Amikor a falut elhagyták, a kocsis felsóhajtott. — Akkor most merre? A pék a takaró alatt átölelte az asszonyát. Előbb a holdba rohanó felhőkre nézett, csak azután szakadt ki belőle: — Csabára! A kocsis fél kézzel a gyeplőt tartotta, fél kézzel meg cigarettát sodort, hátranyújtotta a péknek. — Még fél óra, és a Tis- pan-banda bottal ütheti a Sóvágó úrék nyomát. A pék hümmögött, mélyen leszívta a füstöt. — Csak nem az ellátmányból maradt» még mindig dohánya? A kocsis már a második cigarettát sodorta. — Azt hiszem, mind jól jártunk, váradi huszárok, akik az őrmester úr századába kerültünk. Sóvágó kiegyenesedett a szekéren. — Szívesen osztottam, nem a magaméból ment. Hajnalra a város határához értek. A főúton végigguruló motorvonat láttán Jenci kétségbeesetten kezdte ráncigálni szunyókáló bátyját. — Nézd, Samu, nézd! Itt vagyunk a korbácsos nagymamánál. Megismerem a villamost. — Ez nem villamos, hanem motorvonat — torkolta le a nagyanyja a meg-megrebbenő kisfiút, amikor a lovak megálltak a háza előtt — Az itteni népek csak kávédarálónak mondják — tette hozzá, azután merev arccal a fiához fordult. — Hamarabb itt vagytok, mint gondoltátok volna. Na és hol szándékoztok lakni? A pék egy tekercset mutatott föl. — Ez megér egy házat, a másikat a kocsisnak adtam. Igaz, először a biciklit akarta, de hát arra nekem is nagy szükségem van. A város ésszakkeleti részében, a Szikszavának nevezett negyedben sikerült méltányos áron üresen álló házat találniuk. — No, ez aztán legalább egy óra járásra esik a főtértől — elégedetlenkedett a felesége, de a pék nem figyelt rá, hosszan méregette a hatalmas éléskamrát. — Ezt fogom átalakítani. Sarkával böködte a földet. — Itt nem lesz nehéz a fuszgrundot kiásni. — Hacsak a víz föl nem tör közben — duzzogott tovább az asszony, undorodva rugdalva el a gyalogbékát a küszöb elől. Sóvágó lement az elvadult kertbe, husángokat vágott, azután a szobában négyzet alakban két-két méterre egymástól négyet a földbe vert. A hosszabbakkal keresztben összekötötte a kiálló cölöpöket, majd az így kialakított szerkezet tetejére vesszőfonatot erősített. — Hozhatjátok a szalmazsákokat — mondta csöndesen, azzal átbaktatott a szemközti malomba. Zsák liszttel a vállán tért vissza egy óra múltán, enyhén kapatos volt. Üzletnyitás napján ott tolongott a környék apraja- nagyja a frissen meszelt bolthelyiségben. Legtöbben merített, márványos papírból készült meghívót szorongattak a kezükben, amelyre Tevanék, a város köztiszteletben álló nyomdászai bíbor betűkkel azt is rányomtatták : A MEGHÍVÓ ELLENÉBEN MEGÍZLELHETI PÉKSÜTEMÉNYEINKET A pult mögött egyenes derékkal a pék felesége állt Kimért mozdulatokkal osztogatta a vendégcsalogató zsemlényi cipócskákat. Egy veres orrú férfi félrevonta a péket. — A maga felesége nem való ebbe a negyedbe, Sóvágó úr! A pék kérdően nézett rá. — Itt nem fognak meggazdagodni. Tudja, hogy ki a közvetlen szomszédjuk például? Sóvágó felvonta a vállát, a férfi hirtelen kezet nyújtott. — Na, majd megtudja. Én Mellák vagyok. Enyém a 'kocsma itt a malommal vizává, a sarkon. Heherészni kezdett. — Krcsme Melláko, Pri sánci, ahogy a művelt franciák mondják errefelé... D AOÓ r\ r'l p4 Janus pajzánságai Aranycikornyás díszítésű, tetszetős, kemény fedeles borítóban jelent meg a Helikon Kiadó újdonsága. A fedélből kivehető, kézzel fűzött, vágatlan víznyomásos lapokból áll a füzetnyi könyvecske: Janus Pannonius Pajzán epigrammák című válogatása. A latinul verselő költő a köz tudatban gyakorlatilag másfél évtizede lett magyar. Halálának 500. évfordulójára adták ki az első komolyabb gyűjteményeket műveiből, méltó fordításban. A most megjelent kétnyelvű — latin—magyar — verseskönyv újabb jelentős adalék a 15. századi poétáról kialakuló teljesebb képünkhöz. Több mint 400 epigrammája közül harminc-egynéhányról az irodalomtörténet eddig jobbára szemlesütve hallgatott. A kényesebb tárgyú verseket „kozmetikázva”, a kor ízléséhez szelídítve interpretálták. Igen, az erotikus írásokról van szó. A kötet szerkesztője és fordítója, Csorba Győző inkább a pajzánságot ajánlja gyűjtőfogalomnak, az itt-ott már egészen „szaftos” versi- kékhez. Igaza is van, mert a válogatás a serdülő-ifjú Janus Pannonius ferrarai éveiből való. A kamaszok túlfűtött érzéki fantáziája, a közösségben élő legénykék obszcenitása akkor — öt évszázada — sem, és ma sem meglepő, furcsállni való dolog. Nyilván nem a férfiember érett erotikája, csupán játszadozás a „gondolattal”. Vagy talán mégsem az már? Csorba Győző utószavában érdekes fejtegetést olvashatunk arról, hogy mi lehetett a valós élményalapja a verseknek. Catullus óta valljuk: más az élet és más az irodalom. És ha mégsem? Azt hiszem, Janus pajzán epigrammáinak fickós bájából és irodalmi értékéből ez sem, és az sem von le semmit. A műfordító rugalmas megközelítéssel, a mai diáknyelvhez igazítja a versikéket és teljesen egyetérthetünk azzal, amit a vaskosabb kifejezésekről vall: nem lehet a mai fül számára sok az, amit a reneszánsz fül elbírt! Füleljünk csak oda a mai diákok közé is... — a baj csak az, hogy ők gyakran az utcán, hangosan művelik a nyelvnek ezt a hagyományát. Janus Panno- niusra visszatérve: hálásak lehetünk azoknak, akik a papnak, sőt püspöknek megismert első kiemelkedő magyar költőnk teljesebb személyiségével, Janus másik arcával is megismertettek bennünket. * * * Bezárva a könyv patentját, felvillan még egy kérdés-: vajon, nem rejteget némi prüdériát a könyv extra jellege, és ennek megfelelően ijesztő ára? Tudom, kell a szép könyv is, sőt becses ajándékként magam is megkülönböztetve dédelgetem gyűjteményem díszhelyén. Nem értek a kiadói fogásokhoz, de most úgy tűnik, hogy az ilyen manipulációval a pikáns témák iránti sanda szemléletet erősítjük a köz- gondolkodásban, a fiatalokéban is. Hasonló érzéseim voltak a korábban megjelent, egzotikus szerelmi kultúránkat bemutató kiadványokkal is. Végül is, nem hinném, hogy ezek „18 éven aluliaknak nem ajánlott” könyvek, még kevésbé kellene, hogy az „ötezren aluliaknak” nem ajánlottak legyenek. .. Pleskonics András Képeink Bíró Mihály plakátjaiból mutatunk be mai számunkban kettőt, a jeles grafikus budapesti kiállításának anyagából Szente Béla: Menyhárt Hány falvai hagysz még el, míg Betlehembe érsz, s hányán intenek még nemet, ha enni kérsz? Hányszor hűsítik homlokod lázas téli éjen, mennyi bánatot látsz még az anyák szemében. Hány leány mosolya ád néked majd erőt, hányszor árulnak be a sors-kereskedők, És hányszor kell még ígérned békét-üdvösséget, míg a sajátodat majd végtére eléred ... De vajon kit találsz, ha Betlehembe érsz, mi szorítja torkod, ha a bölcsőhöz lépsz? Boldogsága dicső és örökvaló rendnek, vagy az, hogy utad keletnek kellett volna venned? Kín a választás, kínzó gyönyörűség — méhibe’ az ikrek, alku és hűség. Csecsén majd felnőnek, s fölcseperedve tanyát ütnek árva, egyetlen szívedbe’.
