Békés Megyei Népújság, 1986. december (41. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-13 / 293. szám
o IgUilUKtilcj 1986. december 13., szombat SZÜLŐFÖLDÜNK Helységneveink nyomában m A é, á» « } *> ?& \' ":?í t : JSI b f ‘ fe^,, ..^á?l..ylWB<<1, A település nevének Be- rény utótagja — ami törzs- névszerű elszórfságban másfelé is előfordul — török eredetű lehet, s összetartozhat az óorosz származású ótörök herendi (jelentése: megadta magát) szóval. A Mező névelem megkülönböztető szerepű és a vidéknek a mezőgazdasági jellegével kapcsolatos. Karácsonyi János, a Békésvármegye története című munkájában ószláv eredetről ír: „Egyideig a szomszédos Gyúr helységről Gyur-Be- rénynek nevezték, s csak a múlt században kezdték Me- ző-Berénynek írni. 1723-ban azonban egyszerűen Berény a neve. Neve az ó-szláv »brnije« szótól származik, a mi sarat jelent.” Megint más magyarázattal szolgál Haán Lajos a Békés vármegye hajdana című kötetében: „A falu neve Íratott hajdan Kőrös Berénynek, Bi- rinnek, Birinkének. Most más hasonnevű helyektőli megkülönböztetés végett Mező Berénynek neveztetik. Hogy honnan vehette ezen nevét, szabad legyen e részben véleményemet, következőkben kifejtenem: az any, eny végzetet a magyar nyelvben többnyire oly helyneveknél találjuk, melyeket valami személy vagy családnévről lehet származtatni s ilyenkor az any, eny annyit jelent, mint: birtok, péld. Abany, Őszi dny, Balkány azaz Aba, Őszi, Balk családnak birtoka. így eredhetett Berény neve is e személynévtől: Bere Priscus rhetor említi Bérét Atilla fővezérét, ki az asztalnál előlült s róla azt mondja: hogy gazdag úr volt s Atilla birodalmában sok falukat bírt. Lehet hogy még ezen Bérétől, mint birtokosától, kapta Berény a maga nevét. Ez nem példátlan. Béla Király névtelen jegyzője szerint, Buda, Tárnok, Keveháza szintén oly helynevek, melyek még a hunkorból maradtak fel s magokat mind ekkoráig fentartották.” Berény megalakulását a történészek az 1030 körüli évekre teszik. A tatárjárás után újratelepült község két külön faluból állt, s mindkettőnek temploma is volt. A századok folyamán még többször elnéptelenedett, de mindannyiszor ismét benépesült. Az 1703-as rácpusztítás után öt évvel visszatele- pülőkről például Karácsonyi János a már említett könyvében a következőket írta: „S úgy látszott, hogy állandóan meg akarják ülni a falut, mevt községi pecsétet csináltattak ezen körülírással: »M.-Berény helysége pecsétje 1708«. ■— A pecsét czímerében a mezőt egy folyam két részre osztja. Az alsó mezőben égy szántóvas látható, a felső mező ismét két részre oszlik, s az egyikben 3 búza kalász, a másikban szöllőfürt van ábrázolva.” ' Fényes Elek az 1851-ben megjelent Magyarország Geographiai Szótárában Me- ző-Berényről írva gimnáziumról és virágzó mezőgazdaságról tesz említést: „Azon gymnasium, melly itt 1802 óta virágzott, 1836-ban Szarvasra tétetett által. —• Határa nagy kiterjedésű; földe fekete agyagos és felette termékeny; lakosai sok és szép búzát, árpát, kukori- czát, zabot, kendert, répát, dinnyét, luczernát, lóherét termesztenek, s ez utóbbiak magjaival jutalmas kereskedést folytatnak. Szőlőskertjei nagyok s ezekben sok nemesített gyümölcsfát láthatsz; bora nem állandó; jó lovakat, ökröket, birkákat tenyészt.” A múlt század végén — a korabeli lexikonok szerint — Mezőberénynek már takarékpénztára, négy gőzmalma, ipartestülete, alsófokú ipariskolája, „többféle egyesülete és ipartársulata” volt. Mezőberényben született többek között Grlai Petries Soma (1822. október 22.) festőművész, Petőfi barátja, Halmi Ferenc (1850. április 5.) színész, Kosinszky József (1863. október 25.) szőlész, a filoxéravész utáni szőlőfelújítás egyik vezetője és Szilárd Béla (1884. január 20.) kémikus, a francia Becsület- rend lovagja. A községet 1851-ben 7850- en, 1891-ben 12 469-en, 1986. január 1-én pedig (Csárda- szállás nélkül) 11 964-en lakták. Fotó: Szóke Margit Még egyszer: Kötegyánról Véletlenül kezembe került a Népújság azon száma, melynek — tiszteletreméltó módon — „Szülőföldünk” rovatában éppen Kötegyán községet mutatták,be vázlatosan az olvasóknak. A cikkben hivatkozott Fényes Elek, a reformkor egyik szellemi vezetője és az 1848-as forradalom egyik előkészítője, tudós statisztikus és közgazdász egyik művéből, a Geographiai szótárából valók a Kötegyánra vonatkozó adatok. Legérdekesebb a lélek - szám, amely a múlt század derekán 1665 volt. Biharme- gye monográfiája a század- forduló idején 2974, a húszas években pedig 3300 körül volt a statisztika szerint a község lakóinak száma, pedig egy hosszú világháború után voltak. A szomorú következtetés — mint cikkükből kitűnik — (az 1984-i lélekszám 1637 számadata), hogy közel felére csökkent 60 év alatt a lakosság. Ami azonban a .tollat kezembe adta, cikkük utolsó bekezdése. Engedje meg a tisztelt szerkesztőség, hogy lényeges kiegészítést fűzzek Fényes Imre személyéhez, s ezzel Kötegyán hírnevét növeljem. Nevezettet Japántól Nyugat-Európáig; a Szovjetuniótól Amerikáig ismerték, mint elméleti fizikust. (Helmholtz — Fényes elv.!). A termodinamikán kívül a kvantumelmélet területén tűnt ki. Életműve és biográfiája tömören megtalálható az „Üj Írás” 1973. januári; a „Látóhatár” 1973 áprilisi számában, valamint a Magyar Életrajzi Lexikon III. kiegészítő kötetében. Halála után, 1980-tól sok cikk jelent meg munkásságáról, magyar és külföldi rádiók méltatták postumusz művét. Megérdemelné Fényes Imre, az elméleti fizika professzora, a fizika tud. doktora, a nemzetközi hírű tudós, hogy szülőhelyén Is büszkék legyenek rá, s megbecsüljék ugyanúgy, mint Szeghalmon, ahol érettségizett. Egy szerény kis emléktáblával leróhatnék tiszteletüket iránta. Szent-Imrey Pál oki. mérnök * * * Szent-Imrey Pál levelében arról is szól, hogy hasznos lenne, ha az olvasók színesebbé tennék leveleikkel a „Szülőföldünk” lexikális adatokon alapuló cikkeit. Egyetértünk vele, ezért is adunk helyt készséggel kiegészítésének. Természetesen nem csak a „Helységneveink nyomában” című rovatra gondolunk, hisz olvasóink észrevételeit, papírra vetett aggodalmát egy-egy elhanyagolt értékes épületért, a szűkebb környezetért, mindig szívesen vettük, s vesszük a jövőben is. N. A. A honismereti mozgalom és sajtója Egy őrségi parasztember szép kézírással, jól olvashatóan megírta faluja önkén- testűzoltó-egyesületének százesztendős történetét. Nem akart ezzel országos hírnevet szerezni, csupán az vezette, hogy megőrizze a múlt emlékeit, legalább ilyen kis darabján az országnak. Addig talán nem is hallott arról, hogy van— a Hazafias Népfront égisze alatt — honismereti mozgalom. (Azóta már tud róla, írását fakszimile-kiadásban jelentették meg.) Pedig nem is ő volt az egyetlen „öntevékeny” művelője ennek a mozgalomnak. Szerencsére egyre többen vannak, egyénileg és szervezetten is. Lelkes lokálpatrióták kezdeményezik a honismereti kiadványok megjelentetését. Szerveződtek honismereti szakkörök, ezek vezetőit — mint az idei honismereti akadémia tanácskozásain elhangzott — pedagógusképző intézetekben oktatták, s ehhez az anyagi alapot a megyei tanácsok és a Népművelési Intézet pénztárából kapták. Ám a pénz egyre kevesebb lett... Mégsem lankadt a kutatási kedv. Országszerte vannak, akik szenvedélyesen és rendszeresen kutatják szülőföldjük, vagy jelenlegi lakóhelyük múltját és jelenét. Mint például a debreceni II. Rákóczi Ferenc honismeretiművelődési szakkör tagjai, akik a nagyváros egy utcájának házairól készítettek sokszorosított füzetet a szervezett honismereti mozgalom és saját szakkörük fennállásának negyed százados évfordulója alkalmából. Üj lendületet adott a honismereti mozgalomnak és füzetei megjelentetésének 1984 ■^85-ben a felszabadulás negyvenedik évfordulója. Jó alkalmat adott ahhoz, hogy az akkori eseményeket felelevenítsék, s a szemtanúkés résztvevők emlékezéseit megörökítsék. S ahhoz is, hogy — kiindulópontnak véve a 40 évet — tovább kutassanak, részben az azóta eltelt évtizedek eseményei közt, részben a korábbi múltban. Mindezt segítik a Néprajzi Múzeum és a munkásmozgalom pályázatai. Az eredmények igen különbözők: néhol és némelykor alig-alig akad pályázó, máskor — és ez a gyakoribb — alig győzik elbírálni a rengeteg beérkező pályamunkát. S ha ezek közül sok a sikerült, értékes alkotás — antológiába gyűjtve adják ki. Bizonytalan viszont a honismereti híradók sorsa. Vannak megyék — például Baranya, Borsod-Abaúj-Zemp- lén, Somogy —, ahol a művelődési központ, a pedagógusképző intézmények, a Hazafias Népfront és a megyei tanács — esetleg még néhány kulturális intézménynyel összefogva — adja ki rendszeresen ezeket a füzeteket. Másutt viszont, vagy megjelennek rendszeresen — vagy csak egyszer-egyszer. Nem annyira a lokálpatrióták lelkesedésében van hiány — mint inkább pénzben. Annál inkább, mert a honismereti híradók többsége ingyen kerül az érdeklődőkhöz, vagy ha van is ára, annak bevételéből a kiadások töredékét sem tudják fedezni. Annak ellenére, hogy a szerzők — csaknem kivétel nélkül — társadalmi munkában dolgoznak. Eddig összesen kétszer hívták össze országos értekezletre a honismereti híradók szerkesztőit: 1982-ben Balatonalmádiban, 1984-ben pedig Budapesten tárgyalták meg a mozgalom — és írott sajtója — időszerű kérdéseit. Ha nem is zárták ki ezekről a tanácskozásokról a nyilvánosságot, de — ma már aligha lehetne megállapítani, kinek a hibájából — kevesen tudtak róla. Pedig a honismereti mozgalom egyik éltetője éppen a nyilvánosság. Minél többen tudnak létezéséről, tevékenységéről, annál jobban gyarapodhat híveinek tábora. Jelenleg huszonöt honismereti kiadvány jelenik meg. Van köztük megyei — általában gazdagabb tartalommal, átfogóbb kérdéseket taglalva, vagy külön számot adva egy-egy tájegységnek —, s vannak városiak. Például Özdon, Marcaliban, Hajdúlszoboszlón és még néhány helyen. Bizonyára több is lenne, ha másutt is megtalálnák azokat az anyagi forrásokat, amelyekből támogatni lehetne a kiadványokat. Afelől nincs vita sehol, hogy megérné, megérdemelné a támogatást a helyismereti mozgalom. Annyi, korábban ismeretlen helytörténeti — s nemegyszer országos jelentőségű — emléket derítettek fel eddig, hogy okkal tételezik fel: még több maradt mindeddig rejtve. Az idő pedig sürget, hiszen ma még a legtöbb helyen élnek szemtanúk, akik a város, a község két világháború közti, második világháború alatti életéről be tudnak számolni. Múltja még alig van a honismereti mozgalomnak, sajtójának jelene pedig felemás: lelkes résztvevők, szűkös anyagiak. De hogy jövője van, az kétségtelen. Egyre több diákszakkör kapcsolódik be a mozgalomba, ök hivatottak arra, hogy még jobban fellendítsék a hely- és honismereti kutatásokat. Amelyekhez pénz is kell ugyan — de elsősorban a szülőföld iránti szeretet. V. E. Hazai tájakon Cece paprikája Ott, ahol a Dunántúlt észak —déli irányban átszelő 63- as, meg a nagyjában kelet— nyugati irányú 61-es főközlekedési útvonal metszi egymást, egy ismerősen csengő falunév köszön vissza a térképről: Cece. Ezt a két egyforma szótagot nyilván még az is hallotta emlegetni, aki azt sem tudja, hol folyik a Sárvíz, s hogy egyáltalán, merre bújhat meg ez a falu. A Fejér megyei Cecének a kitűnő minőségű paprika adta hírt. Két jellgzetes fajtáját is kitenyésztették ennek az Európába az 1500-as években elérkezett növénynek. A cecei édes volt az egyi,k — ezt a fehér színű, hegyes, csőrös étkezési paprikát a kiváló növénynemesítő, An- geli Lambert terjesztette el —, a másik pedig az úgynevezett cecei korai csípős. (Ez utóbbi inkább az égő piros fűszer alapanyaga.) A bolgár kertészeknek hála, hamarosan egész körzetté nőtte ki magát a cecei paprikás birodalom: 7-8 ezernyi katasztrális holdon termesztették ezt a nagyon mutatós, ízletes, kelendő növényféleséget. És aki útját a Sárvíz tektonikus völgyébe kanyarítja, láthatja, hogy hatalmas táblákban termesztik ma is! Paprikaszüret után, a csípő- sebb őszi, téleleji időkben egyrészt az ereszek alatt felfűzött paprikafűzérek tanúskodnak a vidék eme jellegzetességéről, másrészt meg azok a kis asztalkák, amelyeken az őrölt paprikával teli zsákocskák, üvegek kí- nálgatják magukat. Cecének más nevezetessége is van: egy tábla hirdeti az imént említett két főútvonal találkozásánál, miszerint a mögötte álló ház kiváló festőművészünk, Csók István egykori otthona. A Züzü-so- rozat jól ismert és népszerű alkotója lakta egykor ezt az oszlopos kúriát, ahol most képeinek meglehetősen gazdag válogatását őrzik. Csók István 1865-ben született a közeli — egy picit északabbra fekvő ,— Sáregresen, s miután előbb a pesti Minta- rajziskolában, majd Münchenben, ezt követően pedig Párizsban elsőrendű piktorrá érett, újból visszatért szülőföldjére megnyugodni, erőt gyűjteni, és természetesen festeni. Hanem aki a szintén a Sárvíz menti, tarkaságával, túldíszítettségével híressé lett sárközi népviselet darabjait keresi Csók István képein, annak csalatkoznia kell. Noha kézenfekvő lett volna, hogy az ő szülő- és lakhelyétől délebbre elnyúló vidék messze földön ismert, és valóban ecsetre való selyemrokolyáit, rojtos kötényeit, aranyszállal hímzett pártáit örökítse meg, ő inkább a sokáé népesség asszony- és leányalakjait vitte vászonra. Igaz, ez a népviselet sem szűkölködik színekben — jó példa rá Csók egyik leghíresebb képe, az Ezt cseleked- jétek az én emlékezetemre (másik nevén: az Ürvacsora) —, de korántsem annyira tobzódó textíliákból áll ösz- sze. Inkább nagy, egységes foltok jellemzik. A. L. Ilyen asztalkákról árulják az őrölt paprikát a cecei főutca házai előtt (Németh Ernő felvételei — KS) Jiezőberény
