Békés Megyei Népújság, 1986. november (41. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-20 / 273. szám
o 1986. november 20., csütörtök HANGSZÓRÓ Magyarországon egyre több a nyugdíjas, idős ember, sokan közülük magányosak, betegesek, támogatásra szorulók. Az ő gondjuk a társadalom gondja is. A legrászorultabbak- ról sokféleképpen gondoskodnak: a házi szociális ellátás különböző formáin keresztül egészen a bentlakásos gyógyintézetekig. Ez utóbbi intézetek a köztudatban „elfekvő”- ként, „utókezelődként élnek. Ezek az elnevezések igencsak kegyetlenek, embertelenek véleményem szerint. De ugyanígy nyilatkozott az egyik budapesti hasonló intézmény orvosa is a szombat délelőtti Családi tükör egyik riportjában. Mert nem igaz ma már az — ahogy mondta —: ide csak olyan idős, beteg emberek kerülnek, akik már menthetetlenek, akikről már lemondtak, s itt csupán az utolsó napjaikat töltik el. Sikeres kezelésekről, rehabilitációs tevékenységekről is beszámolt, olyan esetekről, amikor is az itteni gyógyító munka eredményeként több idős ember is visszakerülhetett otthonába, ahol megfelelő gondoskodás mellett, saját megszokott körülményeik között lehetnek. De nemcsak erről szólt a riport, hanem sokkal megdöbbentőbb dolgokról is. Arról — többek között —, hogy bizony a legtöbb esetben a gyerekek megfeledkeznek szüléikről, nem látogatják őket, mondván jó helyen, megfelelő kezekben vannak. Pedig az idős emberek sokkal inkább vágynak a rendszeres találkozásokra, s természetesen elsősorban a gyermekeik látogatására, hiszen ez jelenti nekik a külvilággal való kapcsolatot is egyben. Persze, nem teljesen igaz, hogy soha nem látogatják ezeket az idős embereket. Mert vannak időszakok, amikor is, csodák csodája, a gyerekeknek eszükbe jutnak szüleik, s megjelennek ezekben az intézményekben. Talán mondanom sem kell: a nyugdíjfizetések idején szaporodik meg a szeretet a gyermeki szívekben, akkor jelennek meg. S hoznak ezt-azt, még néhány kedves szavuk is van, és azután távoznak. Persze, nem üres kézzel, vagy zsebbel, mert viszik a nyugdíjat is magukkal... De olyan esetek is előfordulnak, hogy már csak akkor jönnek el a legközelebbi hozzátartozók, amikor elhunytról kell intézkedni. S természetesen, nekik is ki kell adni az elhunyt évek óta összegyűlt nyugdíját, legtöbbször igen jelentős összegeket. Természetes állapot-e ez? Nem hiszem. Mindenképpen változtatni kellene e?en a helyzeten, s ezeket a nyugdíjakat azok rendelkezésére — intézményre, magánszemélyekre — kellene bízni, akik ténylegesen az idős, beteg emberek érdekében tevékenykednek, akik valójában is segítenek rajtuk, akik értük dolgoznak. Igazságtalan lennék, ha nem szólnék arról is, sokan vannak olyanok, akik nem feledkeznek szüléikről, s jelentős áldozatokat is vállalva ápolják, gondozzák őket. Sajnos, az ilyen emberek — akik nem feledkeznek meg kötelességükről — vannak kisebbségben ... Tudomány és gyakorlat Hosszú évek óta sokat beszélünk az innovációról. Cikkek, rádió- és tévériportok sokasága foglalkozott, foglalkozik ezzel a témával. Mindez nem véletlen, hiszen a megújulásra égetően szükség van, elsősorban gazdasági téren, hogy állhassuk a versenyt a többi országgal, hogy előbbre juthassunk. Az bizonyos, a szellemi tőkével nem állunk rosszul. Az viszont már kétséges, jól sáfárkodunk-e az adott lehetőségekkel? Ki ne hallott volna már olyan feltalálóról, aki felhagyott kutatói tevékenységével, mert belefáradt a szüntelen harcba, mely találmánya elfogadtatásáért folyt. De sok olyan újítás, találmány is volt már, melyek sokáig porosodtak vagy egyik, vagy másik hivatalban, s mire végigjárt — hosszú évek alatt! — minden egyes hatóságot, s netán végül is engedélyezték, bejegyezték, addigra már rég nem volt új dolog, máshol is „rájöttek” a megoldásra, s már alkalmazták is. Hogy ezeken az áldatlan állapotokon változtatni kell, azt már régen tudják az illetékesek, s keresik a megoldásokat. Az egyik ilyen kezdeményezésről hallhattunk kedden riportot a Kossuth adón Tudomány és gyakorlat címen, melyet Eke Károly szerkesztett. A Magyar Tudományos Akadémia és az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa néhány évvel ezelőtti tárgyalása eredményeként napjainkra mintegy száz, korábban „elfekvő” szabadalom gazdára, gyártóra talált. A megoldás szinte kézenfekvő: megteremtették a termelők, kutatók és a felhasználók közötti összhangot, megfelelő érdekeltségi rendszert hoztak létre, s így egy-egy új elképzelés a lehető legrövidebb időn belül megvalósulhat, arról nem is beszélve — mint példák is vannak erre —, az így készült termékek versenyképesek a külföldi piacokon. Bízzunk benne, ez a fajta gyakorlat gyorsan elterjed. Pénzes Ferenc A Medosz kulturális napok programjában Koszta Rozália festőművészt több kiállításon is vendégül látják. Pénteken, november 21-én délután 15 órakor a Mezőhegyesi Mezőgazdasági Kombinát cukorgyári klubházában Bihari László, a kombinát vezérigazgató-helyettese nyitja meg Koszta Rozália kiállítását. (Képünkön a művész Kettős portré c. olajképe) Kosarasok kultúrotthona A békési, egykori zsinagóga már több éve a kosárgyáriak kultúrotthona. Az épületet nemrég eredeti szépségében helyreállították. A halványzöld falakhoz jól illenek a sötétbarnára festett, boltíves ajtók, ablakok. „A Békési Kosárgyár Salix Kultúrotthona” — hirdetik a fekete tábla aranybetűi. — A zsinagógát 1952-ben vásárolta meg az Erdőgazdasági Fűz- és Kosáripari Vállalat — mondja Hégelyné Szabó Ilona gazdaságvezető, a közművelődési bizottság elnöke. — Annakidején raktál ozási célra használtuk az épületet. 1957-ben átalakításra került sor, s ezentúl a gyár termékeiből kiállításokat rendeztünk itt. Az 1978- as földrengés olyannyira megrongálta az épületet, hogy életveszélyessé nyilvánították. A gyár vezetői nem adták fel: úgy döntöttek, hogy felújítják és a közművelődés szolgálatára rendezik be. A békési kosárgyár — vidéki telephelyeivel együtt — 800 munkást foglalkoztat. A központ egy öreg malmi épületben székel, sehol nem volt olyan nagy terem, ahol termelési tanácskozásra, tanulni, művelődni összejöhettek volna. A zsinagóga szinte „kínálta” magát... — A vezetőség tudta: nagyon sok pénz kell az erősen megrongálódott épület helyreállításához, sőt! bővítésre is szükség van. Női, férfimosdót, büfét és ruhatárat alakítottunk ki. A földszinten klubhelyiség. színpad található, a nagyterem több mint 300 személy befogadására alkalmas. A galérián újabb száz vendéget tudunk elhelyezni. Több mint hatmillió forintot költöttünk el, és rengeteg társadalmi munkát vállaltak a dolgozók. Varrták a függönyöket, fonMegjelent a Kincskereső „Ifjúság, mint sólyommadár./ Addig víg, míg szabadon jár . . ." — egy szép virágéneket olvashatunk a Kincskereső novemberi számának első oldalán. A gazdag és változatos lírai válogatásban az ősz színeit idézik Ivan Bunyik, Aprily Lajos versei és Shelley híres költeménye, az Oda a nyugati szélhez. Csoóri Sándor Rikoltások-ciklusa a népi gyermekmondókákra emlékeztet, „kamasz-verseket" pedig Csorba Piroskától közöl a folyóirat. Az ismét jelentkező MIÉRT SZÉP? rovatban Juhász Gyula: Tiszai csönd című versét elemzi Bene Kálmán. Simái Mihály regényének (Szemközt az Ürtigrissel) újabb folytatásában támadásba lendülnek a „kanadaiak”, de a titokzatos feltaláló, Ignác bácsi ismét egérutat nyer. A „vissza- gyerekesített” deviáns szülők száma is gyarapodik, s a vergődésüket a háttérből figyelő gyerekek új kaland felé indulnak . . . Jack London: Az élet szerelme című müvében havas északi tájon botladozik egy magányos aranyásó. Sikerül-e emberlakta vidékre érnie, mielőtt elfogy az ereje? Izgalmas útjáról olvashatunk a novemberi és majd a decemberi számban. Egy furfangos kutya alakját örökítette meg Bársony István: Schilck, a híres kutyajellem című novellájában. Bálint Tibor Otomata bácsija azt bizonyítja be, hogy az ember minden automatánál megbízhatóbb. Nemere István fantasztikus novellájában (Bádogfickó) egy nyomozórobot segít fényt deríteni egy marsi bűntényre. Az ÖRÖKSÉG rovat Szilágyi Ferenc Vörösmarty Mihályról szóló írását közli (A házitanító), az ÉDES ANYANYELVÜNK-ben Pásztor Emil mutatja be az általa szerkesztett Toldi-szótárt. A novemberi szám illusztrációit Berta Róbert, Csala Károly, Magyar Mihály, Pásztor Csaba és Fölös Endre készítette. ták a csillárokat, karosszékeket, asztalokat, a feljáró korlátját is befonták vesszővel. Két biliárdasztal, színes tv, számos társasjáték várja itt dolgozóinkat. — A pénzt hogyan sikerült előteremteni? — Beneveztünk a SZOT által meghirdetett munkásművelődési klub fejlesztési pályázatra. Nyertünk!... A Medosztól egymillió 800 ezer forintot kaptunk, ez induláshoz nagyon jól jött. Később a tanács klubpályázatán újabb 300 ezer forintot kaptunk, ezt belső berendezések vásárlására fordítottuk. A vállalatnak is jócskán zsebbe kellett nyúlnia, de megérte. A munkálatok 1984-ben kezdődtek és 1986 tavaszán került átadásra a felújított épület. A kivitelező a kosárgyár és az Egyetértés Tsz építőbrigádja volt. Elismerésre méltó, szép munkát végeztek. A padozatot siklósi márvány borítja, padlófűtéshez gáz szolgáltat energiát. — És a tartalom? — A program is gazdag, választékos. Minden korosztály talál itt lehetőséget a szórakozásra, a művelődésre, információszerzésre. Tavasszal későn nyitottunk. így télire már nem tudtunk naprakész programot összeállítani, hiszen a jó nevű művészek, írók, politikusok idejét jó előre lekötötték mások. De nem estünk kétségbe. Csornai Imre klubvezető maga is kosárfonó, jól ismeri a dolgozók igényeit. — A gyermeknap alkalmából például a békéscsabai Jókai Színház művészei mutatták be az Árgyélus királyfit. Minden korosztályra odafigyeltünk. Nosztalgiaesteket rendezünk a békési zenekar közreműködésével. Kül- és belpolitikai fórumok iránt nagy az érdeklődés. A nyugdíjasok és a vöröskeresztes aktívák teaesteket, a szocialista brigádok játékos vetélkedőket rendeznek. A nyugdíjas-találkozóra 230-an jöttek el, s nagy sikere volt a citerazenekarnak. Itt tartjuk a jeles ünnepeket, itt lesz a fenyőünnep, a szilveszteri mulatság. A termelési tanácskozásnak csakúgy helyt ad a ház, mint párt-, tanácsi és KISZ-ren- dezvényeknek. Szívesen kölcsön adjuk a nagytermet társvállalatoknak, hiszen a földrengés óta Békésen kevés a nagy terem. — És az ifjúság? — Békéscsabáról szerződtettük Zahorán Róbertét. Az ő vezetésével minden szombaton este igen nívós műsor várja a discó iránt érdeklődő fiatalokat. A klub eddig 500 tagot számlál, de a discó-esteken nem kérünk igazolványt. Jöhetnek a város bármely részéről munkás- és tanulófiatalok. A belépő 30 forint, alkoholmentes büfénkben kávét, üdítőt fogyaszthatnak. Elmondotta Hégelyné azt is: nagyon oda kell figyelniük a programok összeállításánál, hogy kit hívjanak meg. A jó nevű előadók gázsija magas, viszont csak az ő műsorukra tudnak telt házat biztosítani. Kooperálnak a város valamennyi intézményével, a megyei és a városi művelődési házzal, hogy a drága pénzen helyreállított épület jól szolgálja a köz- művelődés ügyét. Ary Róza Sorshelyzetek Beszélgetés Grész Károllyal* (4.) — Az az érzésem, hogy 1956 októberében felnőtt, felelősen gondolkodó ember már nem várt arra, hogy majd föntről megmondják, miként kell neki erről meg erről gondolkodnia. Ugyanakkor ’56 október elején még nem lehetett tisztán látni, hogy ha itt történik valami, akkor ki kivel lesz szövetségben és ki ellen. Te akkor a Borsod megyei párt- bizottságon dolgoztál. Mi történt ott a 23-át megelőző napokban? — 23-a előtt Budapestről — elsősorban az értelmiségi, egyetemi körökből — nagyon erős szervezkedés indult meg egy általános sztrájkra. Személy szerint engem is megkerestek pesti ismerősök, akik azt mondták, hogy legyek partner ebben a dologban, és a tömeg gyakoroljon nyomást Gerő Ernőre egy teljesen új vezetés létrehozására. Ez tisztességes felfogás volt és fontos is, hogy legyen egy új vezetés, amelyiknek van erkölcsi hitele megindítani és kibontakoztatni egy új politikát. Október első napjaiban voltak ezek a találkozók. Akkor a Borsod megyei első titkár Földvári Rudolf volt (aki előtte budapesti első titkár volt), akinek én már akkor mondtam, hogy engem megkerestek ilyen ügyben és hát érti-e a vezetés, hogy itt mi van? Földvári azt válaszolta, hogy érti, hisz a politikai helyzet a megyei titkárok értekezle* A riporter: Mester Ákos tén, központi vezetőségi ülésen már vita tárgyát képezte. A politikai helyzet válságos, a szituáció nehéz. Való igaz, hogy az október 23-a előtti napokban már ennek a lázában égtünk. Jártam ki az egyetemre, a miskolci író- körökbe; akkor már szinte éjjel-nappal folyt a vita az írócsoportban, a színházban, az egyetemen az értelmiségiekkel. Csak utólag mondom — naivitásom bizonyítékaként -4-, hogy nem elsősorban a munkásokhoz mentünk, hanem ezeket a tűzoltófunkciókat vállaltuk. 23-án este volt az egyetemen egy diáktanácskozás, és én azt a megbízatást kaptam Földváritól, hogy menjek ki és akadályozzam meg, hogy kivonuljanak a fiatalok. Azon a diákparlamenti ülésen már megválasztották az egyetem diáktanácsát, a nagy előadóban megfogalmazták az úgynevezett 13 pontot, és engem kértek fel — mivel én ott hivatalosan képviseltem a megyei pártbizottságot —, hogy továbbítsam ezt az országos vezetésnek. Én két pont kivételével ezt meg is ígértem és el is fogadtam. — Melyik volt az a két pont? — Az egyik, hogy a szovjet csapatok vonuljanak; ki Magyarországról. A másik, hogy Magyarország lépjen ki a Varsói Szerződésből. — A többi 11 pontot elfogadtad? — Igen, elfogadtam, hogy továbbítom. De megmondtam világosan, hogy ezt a két pontot nem vagyok hajlandó továbbítani, mert nem értek vele egyet. Hát ott kifütyültek, lehurrogtak, nem álltak velem szóba . .. Mindenesetre azt megígértem, hogy a 11 pontot továbbítom, és hajnalban el is mentem Földvárihoz, elmondtam, mit követeltek, és hogy én visszautasítottam. Azt mondta, hibáztam, mert kivonul az egyetem, kivonulnak a munkások — akkor már a gyár és az egyetem között kapcsolat volt — és nem fogunk tudni mit kezdeni. Azt feleltem, hogy ezt nem tudom elfogadni sem taktikai, sem más meggondolásból. Ennek ellenére 24-én kivonultak az utcára tüntetni. Nekünk az volt a feladatunk, hogy próbáljuk ezt „levezényelni”, ne legyen belőle botrány. Csakhogy ennek a tüntetéssorozatnak a részeként ott már lincselés történt. . Egy gombügynököt — akit ÁVH-s tisztnek néztek — tiszta tévedésből meglincseltek. Aztán megostromolták a főkapitányságot. Több embert, nagyszerű elvtársakat — barátomat, Ráduly főhadnagyot — lábánál fogva felakasztották. Velem egykorú volt. Akkor bejöttek a bányászok és követelték az egész megyei vezetés lemondását, illetve azt, hogy a pontokba foglalt követelések jelenjenek meg az Észak- Magyarország című lapban. — Meg is jelentek. — Igen, a lap leközölte
