Békés Megyei Népújság, 1986. október (41. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-11 / 240. szám
1986. október 11., szombat o f— Békés József: A sekrestyés — Halljátok? Sekrestyés volt! Hozzátok ide azonnal a tisztelendő urat! Együtt lesz mindjárt az egész anyaszentegy ház! A hosszú, sovány ember kihajolt a hatalmas Büssing teherautó vezetőüléséből, és úgy nevetett, hogy majdnem kiesett a fülkéből. — Szóljatok a tisztelendő úrnak — kiabált. — Ilyen még úgysem volt! Ekkor már sokan állták körül őket, és mindenki nevetett. Az új ember halványan mosolygott, és nyugodtan állt a teherautó mellett. Gódor Sándornak hívták, és ma jelentkezett új helyén, a 25-ös számú autójavítóba. Diszpécsernek került ide, pár héttel azután, hogy elvégezte az esti technikumot. Űj állását, műszaki beosztását annak köszönhette, hogy a géptant az itteni főmérnök tanította négy hosszú éven keresztül. — Nem volna kedve átjönni hozzánk? — kérdezte tőle a vizsga után a főmérnök. — Szükségünk lenne egy diszpécserre a teher- részlegnél. Maga dízelekkel dolgozott az autóbuszgyárban is... Gódor gondolkozott pár napig, aztán igent mondott. És ezen a nyár eleji napon szabadságot vett ki, s eljött elintézni a hivatalos dolgokat, hogy elsején már itt láthasson munkához. Gyorsan végzett a különböző irodákban. majd az üzemvezetőnél jelentkezett. Barátságosan fogadta az üvegfalú kis fülkében, de az ott várakozó két ember, nem is túlságosan halkan, összesúgott a hát mögött: — Na már megint kintről hoztak bádogfüzetest... — Múatha itt nem lehetett volna embert találni rá... — Ja, komám, a mi pofánk nem olyan szép! — Csak akkor szeretik nézni, ha sürgős munka van. Az üzemvezető meghallotta a pusmogást. Félbeszakította a beszélgetést Gódor- ral, és a két emberhez fordult. Azok elmondták, miért jöttek, majd mindketten kimentek. Pár perc múlva elbúcsúzott Sanyi is. Ekkorra azonban már a műhelyben és kint az udvaron is tudták, hogy ő lesz az új diszpécser. S amint keresztülment a műhelyen, melyben különböző típusú teherautók álltak az aknák felett, egész a kijáratig kísérték a megjegyzések.: — Biztos már megint cukrászt hoztak ide! — Vagy péket! — Azok értenek ám igazán a motorhoz. Bevetik a kemencébe, aztán amikor megsült, kiszedik. Egyik kocsitól a másikig szálltak a hangok, nyomukban nevetési lebegett a kipufogó gázoktól sűrű levegőben. S a nevetés és a megjegyzések a nyitott ajtón keresztül kisurrantak a nyári napfényben fürdő udvarra is. Elhagyták Sanyit, elébekerültek. Mire az udvar közepén járt, még el sem érte a Büssinget, amikor annak vezetőfülkéjéből egy sovány ember kihajolva kiabáit át a szomszéd kocsihoz: — Fogadjunk, hogy pincér volt! Láttam a Gundel- nél! Sanyi tudta, nem kell túl komolyan venni az ilyen ugratásokat, de akkor csak megállt a Büssing mellett. — Téved szakikám —nézett fel a magasba, ahol a sovány test folytatásaként egy még soványabb nyakon hosszú, lógó orrú madárfej imbolygott. — Sekrestyés voltam. Komoly hangon mondta, és közben szelíd nyugalommal nézett a madárfejűre. Az meglepődött, néhány pillanatig sűrűn pislogott' színtelen szempilláival. Nyilván nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e Gódor, vagy csak „vette a lapot”. De mindenesetre jó hecc ígérkezett, s a következő másodpercben már elrikkantotta magát: — Halljátok? Sekrestyés volt! Hozzátok ide azonnal a tisztelendő urat! Együtt lesz mindjárt az egész anyaszentegyház. Szavaira mindenfelől nevetés volt a válasz, s miközben tovább kiabált, kocsitól kocsiig szállt a kiáltás: — Szóljatok a tisztelendő úrnak! Ekkor néhányan már abbahagyták a munkát, s kezdtek a Büssing mellett gyülekezni. Először egy kis termetű, fekete hajú szerelő gurult ki kerekes deszkáján a szomszédos kocsi alól. Ügy, ahogy volt, fektében, megemelte a sapkáját! — Tiszteletem, sekrestyés elvtárs! Aztán félig ismét begurult a kocsi alá, de végül csak engedett a kísértésnek, újra előjött, felállt és odalépett a Büssing mellé. Hamarosan már vagy tízen-ti- zenketten álltak ott és szórakoztak Sanyi rovására. — Igaz-e, hogy a maga harangja leharapta a nyelvét. mert nagyon meghúzta a kötelet? — kérdezte éppen az egyik nagy nevetés közepette, amikor előkerült a tisztelendő úr. Negyven körüli, magas, barna arcú férfi volt. Beillett a szerelők közé. Gódor nehezen tudta elképzelni, hogy valamikor valóban pap lehetett. Később kiderült, nem is volt az, csak magánszorgalomból tanult teológiát, mert érdekelte. Most azonban, mielőtt bármit szólhatott volna, a .madárképű harsogva kiáltotta neki: — Viktor! A szaki azt állítja, hogy sekrestyés volt. Káderezd le, légy szíves! A férfi mosolyogva nézett Sanyira, aztán fel, a mac^rfejűre. Ekkor azonban már ^ többiek is biztatni kezdték: — Ne kéresd magad! Vizsgáztasd le sekrestyés- ségből! — Na. Viktor, igazán ... — Tisztelendő úr ... — Halljuk a tisztelendő urat! — Kérdezz be neki, Viktor! — röpködtek a vidám hangok minden irányból. A férfi jóízűen elnevette magát, szemének egy villanásával jelezte Gódornak, hogy érti a viccet, aztán komoly, kenetes hangon megszólalt: — Ha szaktárs valóban egyházfi volt, tudnia kell, hogyan harangoznak litániára. — Tudom is. — No, akkor halljuk! — Hát kérem ... Litániára először is egy kis rövidet, hogy a híveknek eszükbe jusson maga a litánia. Aztán jó hosszan, hogy feltámadjon bennük a szent Gubis Mihály : Doboz korpusz Bódi Tóth Elemér: Amikor őrülten szeretnek bennünket Semmi sem ér véget, amíg minden kérdést föl nem tettünk. Emlegessétek. Tetteit és szavait idézzétek, beszéljetek rróla, addig közietek van, aki elment. Csörgőkígyót bűvölök, a csörgőt egyszer csak lenyeli mindenestől. Honnan fúj a szél, hova mennek a felhők. Egyik dombról a másikra szállók nagyokat huppanva, bársonyból vannak a dombok. Ugrándozok, táncot lejtek, az Űr előtt szöcske lettem. Éppen úgy, mint Dávid király, vésett márványlapon élek tovább. Hogyan sírnak a fák. Időbe karcolva Dávid, időbe vésve a hangszer, ami nincs ott, csak a dallam. Hordják szárnyas ragadozók, amelyek a hegyek körül szállva uralják a tájat. Asszonyt érintek, őrülten szeretlek benneteket, szól s eltűnik. Ezek a hosszú sötét éjszakák. A nyomtalanság csodái Bódi Tóth Elemér verseskönyve Tenyérbe férő formás kis kötet került a kezembe a minap. Kicsisége pártfogó érzelemre hangolt, mielőtt még elmerültem volna a versek olvasásában. Ezt a rez- dületemet csak erősítette a borítólap nőalakjának talányos kalligráfiája: egy szenvedőén tűnődő arc a kive- hetetlen test fölött, amelyet elrejt a természet ősmotívumaival elborított drapéria kígyózása. Esendőség és bonyolultság. Lépjünk beljebb, mit igazol mindebből a versek tanúságtétele! „A nyomtalanság csodái” cím valami olyat sejtet, mintha az elfoszló létezés tündérkedéseit próbálná tetten érni egy-egy elévülhetetlen költői pillanat. És valóban ... Ügy következik vers vers után, hogy a képek valami ősi közegben fénylenek föl, mintegy az utak melletti sziklákra exponálva, ahol érvényük, mint sok ezeréves jeleké és rajzolatoké, megfejtetlenül is őrzi á világba kitett ember megrendüléseinek emlékezetét. Örökös szélfúvásban zizzen a homok, csobban a víz, koccannak a kövek, kardok villannak, emberi áldozatok tüzének füstje száll, de csillag is gyúl, levél is rezdül, szerelem páráll, lánykezek ujjai nyílnak-csukódnak, mint virágok szirmai... Az élet örök díszletei közt ágál a vissza nem fordítható emberi dráma. Mindezt fölülről láttatják a versek, valamiféle titkos magaslati nézőpontot ajándékozva az olvasónak, de olyat, ahonnét a részletek még kivehetők annyira, hogy érzelmeket is keltsenek, nem felzaklatókat, hanem belenyugvást keltőeket, minthogy ami itt történik, az amúgy is végleges. Sziklafeliratok vagy homokba írtak? Sub specie aeternitatis egyre megy. Érvényük azonos, ha léti gazságokat fogalmaznak meg. A költői tett maga a megfogalmazás. Erre az érvényességre néz eltökélten a költő, erre utalnak tételesen is a versekben felbukkanó árnyalakok, kódexíróké és illu- minátoroké, a kő törvénytáblák, a pergamentekercsekre rótt betők tudói. Erre emlékeztet a történelemből a szimbólumok szférájába emelkedett nevek-szavak zenéje: Ararát, Urartu, Ehna- ton, Ninive. Itt már nem áhítat. Végül megint egy rövidet, hogy szedjék a lábukat, inkább ők várjanak a ‘ tisztelendő úrra. ne az rájuk. Szavait általános nevetés fogadta. Ebben a nevetésben azonban már elismerés volt. Megértették, hogy ő is játszik, és tetszett nekik, ahogy csinálja. A legnagyobb nevetés közepette jött ki a műhelyfőnök. Amikor meglátták, elcsendesedtek, mert tudták, hogy nincs érzéke a tréfa iránt. De ott maradtak, mert nem volt valami nagy tekintélye sem. Az pedig úgy tett, mintha nem is venné észre, hogy a szerelők itt szórakoznak; s mintha nem is látná őket, egyenesen a madárfejűhöz in- etézte szavait: — Szollár, kérem, mi lesz már ezzel a Büssinggel? — Készen van — hangzott a magasból a válasz. — Na. kérem, akkor álljon félre vele. Keli a hely — tette hozzá, s azzal már ment is vissza a kalitkába. — Egy fenét van kész — mondta Szollár, amikor a főnök már hallótávolságon kívül volt. Hangja szomorúan kongott — madárfejéhez képest mély basszus hangon beszélt —, sajnálta, hogy megzavarták szórakozásukat, no meg az is bántotta, hogy nincs még rendben a kocsi. — A fene tudja, miért tesz így — mondta, és elindította a motort, hogy a többiek is hallják, hogyan tesz. Az érdeklődés ezzel egyből a Büssingre terelődött, Sanyiról szinte meg is feledkeztek. Tanácsok röpködtek a levegőben, de Szollár mindenre csak ingatta a fejét. — Néztem már. Nem attól van ... Gódor ezalatt nem a vitát figyelte, hanem a motor hangját. Minden idegszálát megfeszítette, hogy minél élesebb legyen a hallása, hogy elválassza a motor hangját az egyéb zörejektől. Nemsokára már meg tudott különböztetni egy halk, de mégis éles kopogást, mely kétszer jelentkezett a motor minden fordulatára. Ekkor már biztos volt a dolgában. — Az AC-pumpát nézte már? — kérdezte Szollár- tól. Az ránézett. Arcán néhány szempillantás alatt suhant át a meglepetés, azel- gondolkozás, majd az elismerés kifejezése. ... Tíz perc múlva pedig sűrű kézfogások között búcsúztak leendő diszpécserüktől a 25. számú autójavító szerelői. egy-egy ország valóságos színteréről van szó, nem valamely meghatározott népről, hanem a földrajzi célzások látszólagos konkrétságán túl az emberi sors általános érvényű leképezéséről. És ezen nem változtat a váratlanul (és szükségtelenül!) közbeékelődő fejezetcím: a „Pannon változat" sem. Minden folyik tovább, az élet megannyi jelenése, jelképivé szűrt emberi gesztusokba kódolva, eltűnőben, mégis folyton önmagát ismételve. Mindehhez a költői eszközök, a verselés külső formái többnyire diszkréten visszafogottak, a rímek mértéktartó hangzatai, a ritmika gyakran csak felszín alatti hullámverése, sokszor nem is a soroké, hanem a gondolatoké. Mint amikor madár röppen ágtól ágig, kolibri virágról virágra, hogy szívogassa a létezés kesernyésre fűszerezett mézét. Alföldy Jenő a könyv hátsó borítóján azt írja: gyönyörű versek. Egyhúztom- ban olvastam el őket, háromszor is, és nem találtam rá okot, hogy túlzásnak tartsam ezt az értékelést. Ajánlom az értő olvasónak, járjon utána maga is. (Az ötvennyolc verset tartalmazó kötet az Ifjúsági Lap- és KönyvkiadórVáltalat és a Karancs Mgtsz támogatásával jelent meg.) Szúdy Géza Arcok közelről Gubis Mihály Gubis Mihály grafikusművész lakásában a telet idézzük az őszi kánikulában. Néhány fotó, dia kerül elő, rajtuk behavazott táj, a skandináv faházak jellegzetes látványával. Hogyan kerül egy csabai művész svédországi műtélepre? — Deim Pál — a magyar absztrakt képzőművészek kiválósága — sokszor hangoztatja, hogy tiszteletbeli szentendreinek tekint. Maguk közé számítanak az ott élő fiatal grafikusok (Bereznai, F. Lugossy, Ef. Zámbó, Wa- horn) és ennek bizonyságául magukkal vittek ez év februárjában a Stockholmban rendezett művésztelepre. — Mennyiben hasonlítható ez a tábor a csabai hasonló fórumhoz? — Míg nálunk — magunk választotta — kötött témában tevékenykedtünk, addig ott szabad témaválasztással készítettük alkotásainkat, mint a csabai művésztelep korai időszakában. Mindkét helyen meghatározó a hangulat, a jelen lévő művészek kommunikációja; itthon az alkalmazott grafikai műfaj élgárdája, ott néhány hasonló korú művész Európa több országából — vett részt az eszmecserében. — Szó esett a Magyarország jelképét megfogalmazni kívánó csabai művésztelepről. Meddig tekinthető kísérletnek, mikortól várhatók eredmények ezen a telepen? — Az eddigi összes táborban részt vettem és mondhatom, semmi mással nem pótolható inspirációkat szereztem az eltelt egy évtized alatt. A legutóbbi évek vállalkozása nemcsak tiszteletre méltó, de nehéz feladat is. A művésztelep záró kiállításán és a legutóbbi országos szemlén a Békéscsabán lezajlott Alkalmazott grafikai biennálén már olyan műveket láthatott a közönség és a szakma, amelyek ígéretes elképzelések. Ennek ellenére úgy gondolom, amíg nem lesz szerves egységben a grafika, a bírálat és az alkalmazás, élő — tehát mindenki által használt — jelet nehéz lesz megfogalmazni hazánkról. — Hosszú éveken át szitanyomatokat készítettél a szülővárosod által biztosított speciális műhelyben. Az elmúlt nyáron a gyulai várban zászlókat állítottál ki, legutóbb Békés-Tarhoson olajképeket mutattál be. Mi foglalkoztat most? — Mondanivalóm változatlan, ha a technikát varri- álom is. Minden ábrázolás vizuális értelmezés. Egy tárgy észlelésénél vagy megragadjuk a lényegi tulajdonságokat, vagy meg sem látjuk azt. Azt szeretném elérni, hogy a körülöttünk lévő alakzatok belső, dinamikus jellege felfokozódjon munkáim által. Ehhez eszköz a fény, a szín, a forma, a tér, a mozgás. Most alapozás nélküli vászonra Sestek; a textil és az olaj festék találkozásának lehetőségében rejlő alkotással fejezem ki mondandóm. Emellett a természetben, az erdőben feszítem ki, vagy engedem a szél játékának nagy méretű textiljeimet. Cs. Tóth János
