Békés Megyei Népújság, 1986. október (41. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-11 / 240. szám
1986. október 11.. szombat JgUiWkfcM KOROSTAJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A Békéscsabára áttelepült szlovákiai magyarok jeles napjai Békéscsabára a lakosság- csere nyomán 1947—48-ban települtek a szlovákiai kisalföldi magyarok. Főként Érsekújvárról, Gutáról, Komáromból jöttek, de érkeztek Csatáról, Garammikoláról, Nagymegyerről, Vágfarkasd- ról, Negyedről, és még más helységekből is. MiveF az áttelepülők a régi lakosok közé szétszóródva telepedtek le, a kalendáris szokáshagyományuk szembesült az itteni magyar és szlovák népességnek az esztendő jeles napjaihoz fűződő szokásaival. Így az egész közösség előtt lejátszódó korábbi szokásaikat, kezdettől fogva nem gyakorolhatták. Megmaradtak viszont azok az elemek, amelyek megközelítően azonosak voltak az itteni szokásgyakorlattal, illetőleg amelyeket szűk családi körben valósítottak meg. A közel négy évtizedes ittla- kás következtében néhány új szokáselemet át is- vettek. A régi lakóhelyükön a farsang mindhárom utolsó napján: farsangvasárnap, farsanghétfőn és farsangked- den táncoltak, s az el nem kelt lányokkal tüsköt húzat- tak. E szokásukat Békéscsabán már nem elevenítették fel, mert nem voltak meg a kellő közösségi kapcsolataik. Elhangzott a Kis magyar néprajz című sorozatban, a Kossuth rádióban, 1986. augusztus 13-án. Emiatt maradt abba az ala- koskodó lucajárás, a' karácsonyi ablak alatti éneklés, a mendikálás (Komáromban: meditálás), és a Mikulás-járás, amelyet Érsekújvárban, Gútán párosán, Miklós püspök és az ördög, a krampusz végzett. Mivel a gútaiak Pitvarosra nagyobb lélekszám- rrial érkeztek, itt néhány évig még élt a mendikálás és a páros Mikulás-járás is. Békéscsabán már nem állítottak májusfákat sem, mert ekkorra a szokás a régi lakosok körében is elhalt, de Pitvaroson, a gútai származású legények még kedveskedtek vele a kiválasztott lányoknak. Ugyancsak elmaradt a húsvéthétfői locsolással párhuzamosan végzett korbácscsal, vagy más néven sibával való korbácsolás is, mert a Délkelet-Alföldön csak locsoltak — a korbácsolás ismeretlen volt. A szokás egyébként már Érsekújváron is elhalt, csupán élelmes, idős asszonyok árusítják a fonott korbácsokat, amelyeket a szülők játékként veszik meg a gyermekeiknek. Egyházi vonatkozásai miatt él tovább a virágvasárnapi barkaszentelés, a vízkereszti házszentelés: a három király neve kezdőbetűjének a felírásával együtt, továbbá a Balázs-napi áldás. Sokáig megtartották a hamvazószerdái böjtöt, s a korábbi napok zsíros húsételei maradékát is szinte napjainkig az ún. torkos csütörtökön fogyasztották el. A karácsonyi asztal alá is behozták a szénát, a lószerszámokat. A szénát az abrosz alatt is szétszórták. A karácsony böjtjén Negyeden és Gútán tejfölös bablevest, Érsekújváron lencselevest ettek. Ezt a rituális ételt ma is főzik. Az újév napján egy ideig eljártak a rokonokhoz köszönteni a fiúk. András napján a lányok még Békéscsabán is egész nap böjtöltek, hogy éjfélkor felébredve, megtudják jövendőbelijük nevét. Néhány szokásuk azért maradt meg, mert Békéscsabán a régi lakosoknál is így valósultak meg. A márciusi havat ugyanúgy eltették, mint a csabai szlovákok, a lucanaptárt is ezért készítették továbbra is. (Békéscsabán lucanaptárt napjainkban is készít minden hagyományhű család — tekintet nélkül etnikai származására.) A tehenek tavaszi György-napi kihajtása is megegyezett. Részt vettek a Katalin-napi bálakon is, főként azért is, mert a karácsony másnapjáig ez volt az utolsó közös szórakozási lehetőség. Az ádventi időszak miatt — ahogy Komáromban mondták — András bekötötte a hegedűt. És tovább éltek a Nagy-Alföldön is általános Mátyás-, Zsuzsanna-, Gergely-, Medárd-napi időjárás- jóslások. A környezet hatására gazdagodott is a szokásviláguk. Régi otthonukban húsvéthétfőn a locsoló legényeket csak szerényen vendégelték meg: „Nálunk nem volt ilyen nagy terítés, mint itt. Csabán korán kelünk, és amit el lehet képzelni, sonkát, tojást, kolbászt, süteményeket, tortát, sört, bort, üdítőt készítünk.” A szilveszteri rétest is Békéscsabán kezdték sütni. Ideköltö- zésük előtt csak a karácsony hetében vágtak hízót, Békéscsabán, a nagy-alföldi szokás szerint már András napjától kezdve. Régen csak Péter-Pál napján ülték meg a Pálok névnapját, Békéscsabán pedig — az itteni hagyománynak megfelelően — január 25-én. Felújultak elfeledett hie-* delemjárások is. A negyvenes évek végén Békéscsabán, Telekgerendáson, Kétsop- ronyban még hitték, hogy ha Luca napján idegen asszony jön a házhoz, elviszi a szerencsét. Ezért az így bevetődött nőt a háziak seprűvel űzték ki. A betelepült magyar asszonyok nem tudták mire vélni, hogy e napon a tanyasi jószomszédok miért zavarják el őket, míg meg nem értették, hogy az itteni szlovákok még élő hiedelméről van szó. A több évtizedes együttélés közelebb hozta az eltérő népi kulturális elemeket, de az áttelepült magyarok sok tradicionális szokása szívósan továbbél, és színesíti Délkelet-Magyarország amúgy is változatos szokásvilágát. Dr. Krupa András Antalfy István versei: Mi hát e fény...? Szám őrzi még az ízeket. Szemem a fényt. A színeket. Karom a régi erejét. Szivem még-ifjú ütemét. Még hallom a zenét, a dalt,- rostjaimban a viadalt. Az égzengést. A napsütést. Csontjaimban a rámverést. Vagy nincs is így. Csak így hiszem. Fáradt a szív. Tépett hitem. Tépett hitem? Mi hát e fény? Csillan a lélek üvegén ... Az erdő hallgat Riadt erdőkben nem fakad remény, talált tárgyak között a kegyelem kiváltható — tépett leveleken esőkönnyekből ha csillan a fény, simogatnám, de nem mozdul kezem, hol ülök a világ e rejtekén, csak annyi van, amennyi vagyok én, nincs benne se bűnöm, se érdemem. Hamubasült pogácsám elfogyott. Az erdő hallgat, ahogy hallgatott amikor — dehát mit emlegetem? Talán még megmozdul kezem simogatásra . .. mint a csillagok, ha a világ jégheggyé fagyhatott... Ősz Gyűlnek az emlék-fecskék. Lezuhannak a porba. Melyik marad ott végleg? Melyik repül fel újra? Mivel írjunk? Tisztelettel nézek minden gépelt műre. Nem megy az írás, ha „kézzel’ írok, pontosabban: golyóstollat, vagy ceruzával. Mindjárt igényesebb leszek, ha gépbe ütöm be gondolataimat. Tudat alatti papírtallarékosság, vagy a „szabályosság” bűvölete. Nem tudom. De a fehér lapra pöttyentett kis nagy nyomtatott betűk már a nyomdai levonatot idézik. Ünnepélyessé, már-már publikációvá minősül az anyag. Olyan, mintha máris olvasná valaki a képzeletháttérből. A kézírásnak is megvan a maga varázsa, értéke. A fakszimile mindig jól mutat egy folyóirat belső borítóján, az olvasó (főleg a grafológia térhódítása óta) szívesen böngészi a nagy nevek hieroglifáit. A javítgatások, áthúzások elárulnak valamit a művészi személyiség titkaiból. Műhelyszagú aura képződik. Az sem mindegy: ceruzával, vagy tollal írok? A puha ceruza gördülékeny, gyors, radírozható, tehát biztonságos. Bármit leírhatok, ha később megbánom, eltüntethetem. A golyóstoll kissé köznapi, az átlagember használati tárgya. Recept, számla, űrlap kitöltésére megfelel. Unalmas, lehangoló dolgok kelléke lehet. Persze, remekművek is születhetnek „golyó alatt”. Ám mutatósabb sorokat róhatunk töltőtollal. (A tinta szebb kék!) Bár a mai, patronos, technicizáltabb változat szegényesebb, nélkülözi a régi rekvizitumait: kalamárist, tintásüveget, itatóst, amelyek szinte szertartássá bűvölték a cselekvést, ha szivattyús töltőtollal „körmölt” az ember. Legromantikusabb mégis a mártogatós toll. Ott a pacák kockázata! A cserélhető, szétnyíló hegyek. A kézbe simuló tollszárak. A száradási idő. Mind megannyi gyönyörűség. Amit nem szeretek: a filcek, rostirónok. A szagosak és nem szagosak. A fluoreszkáló, alkoholos tökélyek. Már-már írni sincs kedvem, amikor rájuk nézek, A vad, elütő színek, az árnyalatnélküliség irritál. Hol van a grafit plasztikusságától e modern vívmány? (Ezért is áll hozzám közelebb például Szikszai Károly grafikája, mint Bari Károly filcrajzai.) Mindez persze, az irodalom kapcsán jutott eszembe. Nézegetvén a Kortárs 1980-as, ’81-es számait, amelyekben megtaláltam Lengyel Menyhért, Nemes Nagy Ágnes, Berény Róbert, Hubay Miklós, Gyurkovics Tibor és még sok más művész kézírását. Aztán leemeltem a polcról dr. Agárdi Tamás: Grafológiáról mindenkinek című könyvét, megtalálván benne a következő idézeteket: „ ... sokszor azzal és arra írunk, amink éppen van ...” Másutt: „Minél mélyebben hatolunk tehát az írásba, annál mélyebben vagyunk a megismerendő lelkivilágában, és á megválaszolt kérdésekkel arányosan növekszik az újólag felvetődött kérdések száma.” Vagy: .......amint ceruzát, tollat v eszünk elő, firkálni, vagy rajzolni kezdünk, máris önmagunkból adtunk valamit a külvilágnak.” Gazdag világ az írásművészet. Még részletkérdései is fölizgatják az „ínyencekre” is vágyó szellemet. De ne feledjük, amit József Attila írt a (Le vagyok győzve című) versében: S „dolgozom”, ímhol e papírhalom — a működésben van a nyugalom. A mit és hogyan írjunk — kérdésfeltevése a célra és a módszerre irányul, mellé hadd kerüljön oda az eszközre utaló, hangulati motívum: „MIVEL?” is. Kántor Zsolt Gubis Mihály : Anno-nimus Köves István: // Őstermelő vagyok Mit tehetnék «a mérlegek és mérlegelések adók adósok adások korában Szívem nem beköltözhető agytekervényeim egyirányúsithatatlanok csontvázam eladhatatlan (Ej-ej, uram, ez a gerinc!) Mit tehetnék őstermelő vagyok Szégyen nélkül árulom világomat Petrőczy Éva : A cserépkályha... A cserépkályha savanykás, hideg szaga, és meleg bőröd málnaillata (naponta szedtük) összecsapott orromban, ott, a hajópadló- nyoszolyán, ahová a túl éberen alvó ősök, s utódok fülelése elöl leköltöztünk a szülői házban az öreg, nyikorgó páros ágyról, egymást szeretni. Négy év. Erdei tisztás vagy szálkás, korhadt deszka, egyremegy: csak elfogadja, s elfogadd szerelmedet, szerelmemet. Gubis Mihály : Stációk
