Békés Megyei Népújság, 1986. október (41. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-01 / 231. szám
NÉPÚJSÁG 1986, október 1„ szerda Beálltam-e könyvbarátnak? Most járt le az Országos Könyvbarát Körbe való belépés határideje. Amikor még csak rebesgették, hogy egy könyvbarát-szö- vetséget tervez a népfront, magam is kíváncsian, sőt egy kis izgalommal vártam, na, mi lesz belőle. Tudniillik évek óta alig tudok könyvet vásárolni, az első, amihez öntudatlanul hozzányúltam, amikor csökkenteni kellett a kiadásaimat, az a könyv volt. Mint neofita, első nemzedékbeli értelmiségi, fiatal koromban éltem-haltam a könyvekért; ha volt egy kis fölös pénzem, már mentem a boltba, hogy egy könyvvel többet birtokoljak ismét. Pedig könyvtáros voltam, ez a vicc az egészben Később — amikor láttam, úgysem férek tőlük, s amikor.«' egy kicsit alább hagyott a hitem a könyvekben — már csak a hozzám legközelebb állókat vásároltam meg, amik nélkül csakugyan lehetetlen élnem. Még később, amidőn pedig már könyvtáros sem voltam, egyszerűen hűtlenné váltam a könyvesboltokhoz. Egy-egy esztendőben könyvre már alig költöttem, annyira fölment az áruk, az én fizetésem pedig annyira nem ment föl, hogy szinte könyvetlen ember lett belőlem. Noha olvasó. Ügy, hogy rákaptam a könyvtárakra. Bár nagyon sok hátránya, hátulütője van: nem biztos, hogy akkor kapod meg a könyvet, amikor csurog érte a nyálad, s amikor megkapod, esetleg éppen nincs rá étvágyad, már réges-régen mást kívánsz. Aztán a »könyvet időre vissza kell vinni, az pedig sokszor nem megy, mert nem tudsz odafigyelni rá. Szóval nehézkes egy kicsit, de még mindig a legkifizetődőbb, a legpraktikusabb. Vártam tehát a könyvbarát társaságot: hátha vissza tud téríteni könyvvevőnek. Ha belépek, talán annyi előzékenységet, udvariasságot, s főleg akkora kedvezményt kapok árban, választékban, hogy az ellensúlyozni tudja gazdasági nehézségeimet, s újra támogatni fogom a könyvterjesztés ügyét, s főleg, ismét új meg új könyveket fogok birtokolni. 1986 közepén, az ünnepi könyvhéten aztán meghirdették az Országos Könyvbarát Kört. Évente húsz forint a tagdíj, s legalább ötszáz forint ára könyvet kell vásárolni, hogy a tagság érvénybe is lépjen, tudniillik, csak akkor jut a belépő ahhoz a bizonyos kedvezményhez, amiért egyáltalán belépett a körbe. Ez a kedvezmény az, hogy ötszáz forintos vétel után egy ötven forintos könyvutalványt kap. (Meg egy ingyenes illetménykötetet, továbbá egy „kiskönyvtár”-at, ha olyan szerencsés, hogy kihúzzák a nevét: mert az is van: sorsolás a tagok közt.) S nem állottam be könyvbarátnak. Ugyanis elhibázottnak vélem a kiindulópontot, azt, hogy nem a teljes magyar könyvtermésből válogathatok, csupán egy rámoktrojált karéját fogyaszthatom. Ez már kereskedelem, ez már tiszta üzlet: azt adnak, amit ők akarnak, eszem, nem eszem, nem kapok mást. A díszkiadásos illetménykötettel még csak-csak kibékülnék, de a választéknak ötvenöt könyvre való redukálása nekem már egyenesen luxus. Nem engedhetem meg magamnak, hogy csak azért vegyem meg X. Y. regényét, akit mellesleg rossz írónak tartok, hogy eljussak a kemény ötszáz forintos határig, amikor is ötven forint jutalmat kapok, nagyjából egy könyvnek az árát. S ennyi az egész előzékenység, kedvezés, kitüntetett helyzet. Móricz Zsigmond hasonlóan könyvnemvásárló, ínséges időben, 1930-ban, a gazdasági válság beütésekor mint a Nyugat tulajdonosa, szerkesztője létre akarta hozni a Nyugatbarátok Irodalmi Szövetségét a Nyugat zilált pénzügyeinek az egyenesbe hozatalára. Így tervezte: „1. Folyóiratot adunk a tagoknak. 2. Évi tagdíj fejében tíz kötet elsőrangú szép- irodalmi munkát adunk. "3. Minden könyvet, ami a magyar piacon megjelenik, olcsóbban szállítunk, mint ahogy az a rendes könyvkereskedelmi forgalomba be volna szerezhető. 4. Külföldi könyveket szintén kedvezményes áron adunk. 5. Részletfizetésre is alkalmat nyújtunk.” Ez igen, ez kedvezmény, ez üzlet a vevőnek! Nem is lett belőle semmi. Ha az Országos Könyvbarát Kör csak a felét ajánlaná — úgy látszik, képtelen rá —, továbbra is fönnálló gazdasági nehézségeim ellenére magam is beállnék könyvbarátnak. Így csak olvasó maradok. Fehér László Szépen magyarul Közigazgatási anyanyelvűnk Vannak — és nem is kevesen —, akik azt hiszik, hogy a hivatalos nyelvben csak idegenszerű, nehézkes szakkifejezések vannak. A hivatalos nyelv a pontatlanságtól tartva valóban létrehoz a köznyelvben ismeretlen, vagy alig ismert fordulatokat, szóalkotásokat; de túlzás lenne azt állítani, hogy minden, ami hivatalos, egyszersmind nyakatekert vagy körmönfont. Pedig hivatalos nyelvünk képes — és nem is ritkán! — közérthető szavak alkotására, illetve arra is, hogy ezeket a köznyelvi szavakat hivatalossá tegye. Lássunk példákat is! Amikor ezt halljuk: település, helység, vagy teljesen hivatalosan: közigazgatási egység, akkor tudjuk, hogy ezek az elnevezések összefoglaló jellegűek. A tanya a legkisebb egység, de ismerünk bokortanyát és tanyaközpontot is. őket a falvak (más szóval: községek) követik. Jó pár évvel ezelőtt a kis lélekszámú helységek (azaz: aprófalvak, aprófalvas települések, törpeközségek) megszűntek önálló tanácsú községnek lenni. A közös tanács egy közel lévő nagyobb településen működik, amelyet székhelyközségnek szoktak nevezni. Egy-egy székhely vonzásköré be több kisebb falu is tartozhat; ezeket kevéssé szerencsés kifejezéssel csatolt község nek hívják, noha jobb lenne társközségnek nevezni, ezzel utalhatnánk a mellérendeltségre. Erősen hangsúlyozza az alárendeltséget a járás helyett kialakított városkörnyék szó is; ezért meglehetősen szerencsétlen szóalkotás. Maradjunk azonban a kisebb településeknél! Sokkal bővebb a választék: nyaralófalu, üdülőfalu, szabadidőfalu, határőrközség. Avagy a település jellegétől függetlenül: gyógyhely, üdülőhely, háttértelepülés. A százezernél nagyobb lélekszámú városok nagyvárosoknak számítanak, ezzel is megkülönböztetve őket a kisvárosoktól. Azért ne feledkezzünk meg a régebbi elnevezésekről sem! Budapestet annak idején székesfővárosnak nevezték, aztán egyszerűen főváros lett. Ismertünk termelőszövetkezeti, illetve szocialista községet is. Az olvasók becsületére legyen mondva, elég sűrűn fognak tollat nyelvünk védelmében. Néhány évvel ezelőtt az egyikük kifogásolta a községfejlesztési adó elnevezést, mivel ő budapesti. Az adónem első kivetésének idején a község szónak még közösség (azaz egy-egy helység lakossága) jelentése volt. Az eredeti jelentés megmaradt a hivatalos nyelvben, a köznyelvben pedig kiveszett; ez okozta a nyelvérzék ingadozását. Nos, hivatalos nyelvünk alkalmazkodott a köznyelvhez, s létrejött a településfejlesztési adó, illetve hozzájárulás kifejezés. Igaz, kissé terjengős, de lerövidítették: tefo, illetve teho. Ez viszont már szörnyszülemény, különösen az utóbbi nagyon kellemetlen hangulatú. A felsorolt szavaknak, kifejezéseknek csak egy része hivatalos. A mindennapi életben azonban gyakran használjuk őket mind szóban, mind írásban, őrömmel fogadjuk, hiszen megtörik a hivatalos elnevezések egyhangúságát: egy-egy fogalmat változatos formában, árnyaltan fejeznek ki. Kívánatos lenne, ha hivatalos nyelvünk ezen az úton haladna, azaz a köznyelvből merítve fejlődne tovább. Mizser Lajos —— aoHMmsi un Számítógép a megyei könyvtárban 0 néphatalomért, a megújulásért o Frakcióharcok, szektás ellentámadás Azok a látogatók, akik mostanában a megyei könyvtárban jártak, különös dolgot tapasztalhattak. A kölcsönzőpulton számítógép, a mögötte ülő fiatal könyvtáros elmélyülten üti be az olvasójegyek számát és várja az eredményt. Pillanatok alatt feltűnnek a monitoron a szükséges adatok, a tévedés kizárt. A könyvtár új „csodájáról” Varga Gábornét, az olvasószolgálat osztályvezetőjét kérdeztük. — Mióta segíti önöket a gép, és hogyan készültek fel a fogadására? — Országosan is nyilvántartott kölcsönzési programot használunk, s a számítógép ilyen mértékű felhasználása az olvasó-nyilvántartásban az országban egyedülálló. Komoly feladatot jelentett az eddigi „tasakos” módszerről való áttérés a korszerűbb számítógépesre. A programot a békéscsabai SZÜV munkatársa, Szalay Attila készítette. Januártól ismerkedünk a számítástechnikával. Kezdetben egy Comodore 64-es gépen, majd a program továbbfejlesztése; után ezen a mostanin:az IBM PC—XT-n tanulunk. A kölcsönző csoport 12 tagja felváltva dolgozik az új rendszerben; ők elvégezték az alapfokú számítástechnikai tanfolyamot. Szeptember 1-től teljesen áttértünk erre az olvasónyilvántartási rendszerre. Munka közben a „gépkönyvtáros” Fotó: Gál Edit — Miben látja az új módszer fö előnyét? — Hosszú távon igen nagy idő- és energiamegtakarítást jelent. Azelőtt egyenként striguláztuk a kikölcsönzött könyveket, és hatalmas adminisztrációs munkát végeztünk. Most perceken belül megtudhatjuk, hogy az olvasók hány százalékánál nincs könyv; ki nem iratkozott át egyik évről a másikra^ ki tartozik valamilyen dokumentummal, sőt azt is kikeresi a gép, hogy egy-egy fontosabb könyv, lemez jelenleg kinél van, hol található. Sokan úgy gondolják, hogy ebbe a programba már betápláltuk a könyvtár egész állományát, s ily módon dokumentum-feltárást is végezhetünk. Sajnos ilyen igényeket nem tudunk kielégíteni, mivel — bár a program bővíthető — ezt a hatalmas, nemzetközi munkát igénylő változtatást egyelőre nem tervezzük. — Hogyan fogadják az olvasók a „gcpkönyvtárost”? — Igyekszünk úgy irányítani a munkát, hogy látogatóink továbbra is személyes kapcsolatban legyenek könyvtárosainkkal, szeretnénk emberközelivé tenni a gépi nyilvántartást is. Ennek érdekében mindig két kolléga fogadja az olvasót; az egyik beszélgetve diktálja az adatokat a gépet kezelő társának. Természetesen észrevették látogatóink az új rendszert, s aki érdeklődik iránta, annak szívesen adunk felvilágosítást. — Egy-egy áramszünet esetén nem történhet baj? Hiszen írásos nyoma nincs az adatoknak. .. — Minden problémára gondoltunk, s úgy irányítjuk a programot, hogy az a lehető legbiztonságosabb legyen. Számítógépünk rendszeresen készít napi, illetve havi mentési programot, amit tárol, s bármikor előhív. Egyébként bármi kinyomtatható a gép segítségével, mostanában már a felszólító leveleket is „ő” írja meg... Gajdács Emese Az előzőekben már szóltunk arról, hogy — az 1953. júniusi fordulattól kezdve — kisebb-nagyobb, burkoltabb vagy nyíltabb formában kifejezésre jutott a pártvezetésben két irányzat, amely Rákosi Mátyás és Nagy Imre személyében meg is testesült, és fokozatosan frakciószintre süllyedt. Mindennek megvolt az objektív, a társadalmi viszonyokban gyökerező háttere is. Az új szakasz politikáját általában az egész társadalom elfogadta, hiszen az a megelőző helyzethez képest az életkörülmények javulását és szabadabb közéleti légkört hozott. De például a nehézipari termelés csökkentése, beruházások leállítása nemcsak a gazdasági vezetők, hanem az ezekben a szektorokban foglalkoztatottak egy részét is aggodalommá töltötte el. A termelőszövetkezeti parasztság egy része is nyugtalankodott az agrárpolitikai változások miatt. A párt- és állami apparátusban is jócskán akadtak olyanok, akik régebbi erőszakos állami intézkedésekben játszott — még ha olykor kényszerű — szerepüknél fogva féltek a lakosság esetleges reakciójától, bizonytalanná váltak. A nézeteltérések, felfogásbeli különbségek és az elvi kérdések legfeljebb a különböző vezető testületek zárt ülésein kaptak hangot. Kifelé az egységet hangoztatták. Ez volt a helyzet az MDP 1954. májusi III. kongresszusán is: Rákosi Mátyás referátumában kinyilvánította, hogy a párt „a II. kongresszus óta tovább erősödött. elmélyítette gyökereit, tapasztalatait, edzettebb, összekovácsoltabb és egységesebb lett.” Ez persze nem felelt meg a valóságnak, és csak arról árulkodott, hogy a pártvezetés — elvtelen kompromisszumban Rákosi és Nagy! — továbbra is ragaszkodik az egységkoncepcióhoz, vagy inkább az egységfikcióhoz, és nem kívánja a tényleges véleményeltéréseket föltárni és megvitatni. Némileg változott a helyzet 1954 őszén. Az ország gazdasági helyzete ismét feszültebbé vált. Elfogyóban voltak a tartalékok, az élet- színvonalat javító és a parasztság helyzetét könnyítő intézkedések felemésztették azokat. Viszont mindezek kedvező hatása a termelésre ilyen rövid idő alatt még nem mutatkozott. Az intézkedéseknek szükségszerűen volt bizonyos „tűzoltó jellegük”, a gazdaság átállításának és az irányításnak hosz. szú távú, átfogó rendszeréről akkor még csak a kutató munka folyt a tudományos és szakmai körökben. A helyzet szinte kínálta, hogy a két póluson elhelyezkedők egymásra mutogassanak, amikor a felelősség eldöntéséről és persze a teendőkről volt szó. Az egyik szárny — pontosabb híján illessük őket a „baloldali” jelzővel — a nehézségek alapvető okát abban jelölte meg, hogy a júniusi határozat nyomán az életszínvonal emelésében túl nagy lépés történt. Ezek a vezetők nem voltak hajlandók arra emlékezni, hogy a bajok gyökere a régi gazdaságpolitikai koncepció, a feszített ütemű iparosítás, a realitásokkal nem számoló tervezés. A másik szárny — illessük őket a jobboldali jelzővel — az új szakasz politikájával szembeni ellenállásban, a régihez való ragaszkodásban, az újra való átállás és átcsoportosítás nem megfelelő ütemében jelölte meg a bajok okát. Mondani sem kell, hogy Nagy Imre az utóbbi nézetet vallotta, míg Rákosi Mátyás inkább az előbbihez húzott, bár, mint jó taktikus, ebbeli vélemé- tyét álcázta, kifejtésével várta az arra kedvezőbb pil. lanatot és légkört. Ilyen helyzetben ülésezett 1954. október 1—3-án az Új iskola Orosházán, a Rákóczi úton GAL EDIT KÉPRIPORTJA
