Békés Megyei Népújság, 1986. október (41. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-25 / 252. szám
1986. október 25., 6zom bat o Helységneveink nyomában A település nevének Lökös előtagja a Lőrinc személynév becéző alakja. Az utótag előbb — amikor még Lökös- egyh'áz néven jegyezték a települést — a magyar egyház (jelentése: templom) szó volt, majd a birtokos személyraggal ellátott ház (köznapi megfelelője: lakóhely, otthon) szó lett. Az egykor Zaránd, majd Arad vármegyéhez tartozó pusztán Fényes Elek — Magyarország geographiai szótárában olvasható — leírása szerint a múlt század közepén virágzó gazdaság volt: ..Határa egészen róna és 14 000 holdat foglal el. A föld legnagyobb részt gazdag fekete homok, de van nagyon homokos is, és egy pár száz hold szik. A birtokosok haszonbérbe szokták adni, s leginkább szántják vetik, úgy hogy gyep alig van már 1000 hold. Birkamajor csak egy van, t. i. a Bánhidy Antalé, ki itt igen szép nemes birkákat tenyésztet, e mellett gyönyörű gyümölcsöst állított egészen franczia rendszerre, s már is 80 legválo- gatottab faj találtatik; ugyan ez az uraság építtetett legelső igazi hollandiai szélmalmot egy hamburgi ácsmester által. E szélmalom 3 köre van, s jő évben behoz 1000 köböl vámot." Lökösháza lélekszáma 1984. január 1-én 2199. Fotó: Szőke Margit Régi és új hidak az Élővíz-csatornán Fotó: Fazekas László és Pleskorücs András Az arra járók láthatják, hogy a békéscsabai Élővízcsatorna mentén három helyen épül kerékpárhíd. Három híd — három stáció. Azért írunk stációt, mert a mozgalmasság nem éppen jellemző a hídépítő vállalat munkálataira. Szemérmességből nem írjuk le, hány hónapja „folyik” az egyhónaposra tervezett munka. Most mindenesetre a tél beálltáig, november végéig, december elejéig érvényes a legutóbbi ígéret, miszerint addigra mindhárom hidacs- ka elkészülne. Mindenesetre, már így is tetszetős az összevetés a rozzant régi és az újak vasbetonkevélysége között. A Fényes-tanyák felől a város felé haladva, már csaknem teljesen kész a Meteorológiai-híd (felső képünk). A Keleti-kertek térségében épül az ún. Borjú- réti híd (középső képünk). A Málnás utcai hídnak még csak az alépítményét fektették le (alsó képünk). (plan) Egy őskori falu életéből A mezőberényi körgát és a laposi kertek közötti ősi gyep feltörésével egy újkőkori falu maradványai kerültek a felszínre. A nagyközségi tanács és az Aranykalász Tsz támogatásával azonnal megindult a feltárás. Favázas, vesszőfonatos, sár- tapasztásos ház, talán nádtetővel. Ez volt a család otthona, mely hatezer évig aludta „örök” álmát a mezőberényi határban. Férfiak, nők, kisgyermekek, összesen heten. Tragikus haláluk okát nem tudjuk pontosan, éppúgy lehettek tűzvész áldozatai, mint valamely betegségé, járványé. Illően eltemették őket, a kor szokásának megfelelő, zsugorított helyzetben, oldalukon feküdtek egymás mellett, illetve felett. A gödör alján hanyatt fekve talált idős férfi csontváza a hajdani családfőt sejteti. A feje mellett levő szépen díszített kis edényben valószínűleg élelem volt, s övén ott függött legfontosabb eszközeit — kova- és obszidián pengéit — tartalmazó erszénye. De kik is voltak valójában ezek az emberek? írásos adatok híján sem nevüket, sem annak a népnek a nevét nem tudjuk, amelyhez tartoztak. Karcolt vonalakkal díszített edényeik alapján az alföldi vonaldíszes kerámia népének nevezte el őket a régészettudomány. Az Alföld északi határterületén a korábban ott élt népcsoportok fejlődése során alakult ki e kultúra, majd délre vándoroltak, s kb. 4—500 évig birtokolták e területet. A három évvel ezelőtt feltárt sír, vagy a lakóházban, vagy közvetlen közelében volt. A partoldalon álló házból, vörösre égett paticsos omladék, berendezéséből ösz- szetört cserépedények maradtak. Az egykori Köröság közelében levő településről évről évre többet sikerült megtudnunk. A meder felé haladva találtuk meg az emberek munkaterületét, különböző rendeltetésű gödrökkel. Ezekben keverhették a sarat, dolgozhatták ki az anyagot, formázhatták, égethették a kerámiát, darabolhatták az elejtett állatokat, gyűjthették, száríthatták a terményeket. . . Más gödrökről egyértelműen kiderült, hogy homokot vagy agyagot bányásztak belőlük. A később szeméttel betöltött gödrök a régészek kincsesbányái: a kerámiatöredékekből a használati edények egész sora állítható össze, de találunk kőbaltákat, kőpengéket, csonteszközöket is. Az edények egy részén különböző, bekarcolt motívumok, gyakran szövés- és fonatmintát utánzó díszítések vannak, de előfordul az edények festése is. A tároló konyhai edények diszitetlenek, legfeljebb a fogást könnyítő bütykökkel, fülekkel látták el őket. Az állatcsontokból az ősök által vadászott, illetve tenyésztett állatokat ismerhetjük meg. Az őrlőkövek; sarlópengék e telepen a földművelés közvetett bizonyítékai. A háziasszonyok a földön kucorogva, a markukba fogott őrlőgolyó segítségével az őr- lőkövön zúzták össze a magvakat, majd lepényszerű kenyeret készítettek belőlük, amit fölbe vájt, kitapasztott kemencében sütöttek meg. A kemencét szinte teljes épségében sikerült megtalálnunk. A víz a legfontosabb tényező egy-egy telephely megválasztásánál. A folyó közelsége ellenére annak is szükségét érezte a lakosság, hogy nagy munkával mély kutat ásson a falu legalacsonyabb pontján. Lehetséges, hogy a szárazabb időben csak így juthattak elegendő és megfelelő minőségű vízhez. Az ásatások során a középső újkőkori szakálháti kultúra és a korai rézkori tiszapolgári kultúra leletei is előkerültek e területen, ami azt bizonyítja, hogy ezer évvel később is volt itt élet, majd az Árpád-kor embere telepedett meg a vidéken. Talajmunkák során az elmúlt években az alföldi vonaldíszes kerámia népének két magányos gödörrendszere is előkerült Mezőberény egy távolabbi pontján, a Bó- disháton, és a felszíni vizsgálatok azt mutatják, hogy még néhány településüket rejti a herényi határ. Az elkövetkező évek ásatásai feltehetően választ adnak a falvak kiterjedésére, lehetővé teszik az egyes időszakok elkülönítését, a leletanyag elemző vizsgálata pedig fényt derít a telepek egymáshoz való viszonyára. Ezzel is közelebb kerülünk elődeinkhez. akik már évezredekkel ezelőtt megalapozták itt az életet. Nikolin F.dit A család, mely hatezer évig aludta „örök” álmát a mezőberényi határban „A kerámiatöredékekből a használati edények egész sora állítható össze .. Katonafogás kétszáz évvel ezelőtt Nagyon érdekes riportszerű tudósítás maradt ránk 1792 májusából. A Tolna megyei Gerjen község elöljárói — mintegy magukat mentegetve — leírták, hogyan is esett a „legközelébb elmúlt regrutérozás”, azaz a katonatoborzás. A magyar hajdú- és huszárezredek feltöltése névleg szabad jelentkezés alapján történt. Az egyes községekre kivetették az újonclétszámot, a teljes kiállításért a bíró volt a felelős. Amennyiben a létszámot nem tudta kiállítani a megadott időpontra, az alispán vasra is verethette. A falu közössége elsősorban a dologkerülőktől és iszákosoktól akart megszabadulni, ezeket sorozták be először. Másodsorban az idegen vándor- legényeket és útonjárókat. A legvégső esetben került sor a földműves családok gyermekeire. Gemejben — az elöljárók le? írása szerint — mielőtt még a verbuválási parancsot megkapták volna, a község legényei megtudták, hogy Pest vármegyében elkezdték a katonafog- dosást. Ezért azonnal „ki hajóra, ki az erdőre vetette önnön magát úgy annyira, hogy közülük csak egyet is alkalmatos!” nem tudtak fogni. Az elöljárók megtudták, hogy két legényt az urasági kocsmáros, Faddon rejteget. A gerjeniek elküldték az egyik esküdtet, kérje meg a kocsmárost, küldje a legényeket haza. A kocsmáros nemhogy meghallgatta volna az esküdt kérését, sőt „azt is arra ösztönözte, hogy vinné oda fiát, mert onnan sem az Nemes Vármegye, sem más hatalmasabb tisztviselők ki nem vihetik a legényt katonának”. Most már két esküdtet küldtek a gerjeniek, hogy az urasági ispánt, Kámy Józsefet kérjék meg, adja ki a két legényt. De a másodszori, sőt harmadszori kérésnek sem lett semmi eredménye. A gerjeni küldöttek megtudták, hogy Cseh László főbíró is Faddon van, ezért elmentek hozzá, és kérték, intézkedjen az ügyben. Közben a sorozó hadtisztet is megkérték, legyen türelemmel, és adjon erősítést, hogy a két legényt ki tudják hozni a kocsmából, „mivel azok közül valamelyik minden bizonnyal alkalmatos lészen a katonaságra.” A hadtiszt is Cseh Lászlót sürgette, adjon vármegyei segítséget, mert az ispán a királyi parancs ellen lázadó. A főbíró kiküldte a vármegye strázsamesterét két közlegénynyel, hogy a gerjeni fiúkat okvetlenül fogják meg katonának. Meghagyta, „hogyha pedig az már megnevezett ispány úr nem engedelmeskedne az felséges királyi parancsolatnak, és az gerjenieknek két legényit ki nem akarná adni, magát kötözzék meg, mint felséges királya ellen engedetlenkedőt, és vigyék bé Tolnára.” A strázsamester is először a kocsmárost szólította fel, adja ki a két újoncnak valót. A kocsmáros nem engedelmeskedett, azt mondta: nem tudja hói vannak. A lánya azonban elárulta, hogy a két legény a padláson rejtőzködik. A padláskulcsot a kocsmáros nem adta oda. Erre a strázsamester az ispánhoz ment a legények kiadatásáért. Az ispán éppen vendégségben volt. Amikor a strázsamester felszólította a legények kiadatására, Kámy József azt felelte: „Isten, Mária, uccse, nem adom én, sem meg nem hagyom fogni. Nékem a főbíró parancsolatja csak olyan, mint a haj dinum dánom." A vendéglátó házigazda megkérte az ispánt, ne nála lármázzon, hanem menjen haza. El is indult Kámy József, de a kert közepén hirtelen megfordult, „töltött puskáját felfogván a strázsamester úrra, ezt mondá: Ebadták, mit kísérg ettek engem. Mely puska felfogásakor a strázsamester úr a puskát kitekervén kezéből, úgy kísértette haza.” Mivel a legények kiadását a sok kérés ellenére megtagadta, megkötözték, és a kocsmához vitték. Itt engedve az erőszaknak, elkérte a kocsmáros- tól a padláskulcsot, és felnyitotta az ajtót, de a két fiú már nem volt ott. Végül az egyik gerjeni legényt megtalálták a szántóföldön. A fiút az elöljárók bevitték Tolnára a sorozó hadtiszthez. Mivel megfelelt katonának, a tiszt azt mondta az esküdteknek: most már semmi bajuk nem lesz, mehetnek békével haza. Kámy Józsefet a királyi parancs megtagadása miatt a törvényszék elé idézték. A katonának befogott legény sorsa pedig hasonló lett a többi erőszakkal katonának áhítottéval, elvitték az osztrák birodalom valamelyik messzi tartományába, ahonnan csak 20-30 év múlva került vissza hazájába, ha el nem esett az egyik csatatéren. Kisasszondy Éva Lokösháza
