Békés Megyei Népújság, 1986. október (41. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-22 / 249. szám
NÉPÚJSÁG 1S8S. október 22., szerda Gondoljuk tovább! II nemzetiségi kultúra „híd” szerepéről Hozzászólás a nyelvtanuláshoz Örömmel olvastam Ples- konics András Tűnődés sok szemmel a nyelvtanulásról c. figyelemfelhívó eszmefuttatását. A felvetett és megválaszolásra váró kérdések között szerepel az is. vajon javul-e a helyzet megyénkben a kisiskolás-nyelvoktatás terén a tanitóképzö főiskola ide településével? A válaszom nagyon röviden egyetlen szó: nem! Ennek a nem-nek a megválaszolása viszont nagyon sok gondolatot serkent. Egy stockholmi minisztériumi ‘előkészítő tárgyalásunk alkalmával a bennünket fogadó előadó a belépéskor azt kérdezte. milyen nyelven kívánunk tárgyalni? Nem tudom, hogyan zajlana le ugyanez nálunk. Ismerve az idegen nyelv ismeretének országos szintjét — hála" a tv-nek! 1 — el tudom képzelni. Volt orvostanhallgató fiamtól ismerem az orosz nyelv kötelező és ingyenes egyetemi szintű oktatásának és követelményrendszerének mikéntjét. Ugyanakkor mindazok, akik szakmailag előbbre akartak és akarnak lépni, magánúton óriási pénzeket fizettek ki valamelyik nyugati — elsősorban az angol — nyelv tanulásáért. Az érettségivel és felsőfokú végzettséggel rendelkező fiataloktól joggal kellene elvárjunk, hogy egy adott köznapi szituációban az angol, francia, német vagy orosz nyelv valamelyikében többet produkáljanak a kéz- zel-lábbal történő — adott esetben magyar nyelven kísért cinikus — mutogatásnál ! A sors lehetővé tette, hogy több alkalommal voltam Nyugat-Európában. Jártam- ban-keltemben a tőlem független magyar turistacsoportok primitív időtlensége minden vonatkozásban elképesztő szintet jelzett. És itt nemcsak a nyelvismeretre gondolok, hanem viselkedési normáink hiányosságaira is! Kérdés, az idegen nyelv tanulása és tudása terén jelenleg hol tartunk? Az iskolarendszerű — kötött óraszámú és kötelező — nyelv- oktatás csak az orosz nyelvre terjed ki. Ennek „hatékonyságát” jelzi, hogy 8-10 évi „előtanulmány” — általános és középiskola — után a tanítóképző főiskola hallgatóinak többsége a főiskolán tanul meg — ha ugyan megtanul — oroszul összefüggően olvasni és szótár segítségével úgy-ahogy oroszról magyarra fordítani. Nem állok egyedül azzal a véleményemmel, hogy az orosz nyelv tanításában és tanulásában súlyos szakmai, módszertani és tartalmi hiányosságok vannak. Mindezek párosulnak a hozzáállás közömbösségével. Ennek igazolására elegendő átlapozni az ide vonatkozó pedagógiai irodáimat. Éppen ezért: ha az idegen nyelv — és ezenbelül különös tekintettel az orosz- nyelvtanításban előbbre akarunk jutni, márpedig előbbre kell jutnunk (!). előbb-utóbb reprezentatív felmérésen alapuló vizsgálatot kell(ene) indítani és. a miértekre válaszolni. Tudomásul kell vennünk, hogy az idegen nyelv tanulása és tudása nemcsak politikai kérdés, hanem kultúr szintünk nemzetközi megméretése is! Mi lehet a tanítóképző főiskolák szerepe a hallgatók idegen nyelvű felkészítésében? Mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, rögzítsük: a tanítóképző főiskolákon az idegen nyelv kötelező (formában történő) tanítása egyedül az orosz nyelvre korlátozódik. .Azért, mert az orosz nyelv tanítása már az általános iskola 3. osztályában kezdődik — kezdődhet — ott, ahol a személyi feltételek adottak. A minisztérium 1975-ben az ún. készségtárgyak — testnevelés, rajz, ének, orosz, technika — minél korábbi, a 3. osztálytól szakrendszerben történő oktatása céljából a tanítóképző főiskolákon létrehozta a szak kollégiumi képzés rendszerét, melynek az a lényege, hogy a félsorolt készségtárgyak valamelyikét tanuló hallgató az emelt szintű képzés és a letett vizsgák eredményeként a tanítói oklevél mellé külön oklevelet kap, amely feljogosítja az adott tárgy tanítására. A tanító ebben az esetben nem lát el osztálytanítói feladatokat, heti óraszámát saját „szakja” adja. Mindazok a hallgatók, akik nem oroszszak-kollégisták, az első 4 félévben heti 3 órában hallgatják az oroszt, majd záróvizsgát tesznek. Minden hallgatónak megvan a lehetősége, hogy a kötelező orosz nyelv mellett heti 2 órában, fakultatív formában, más idegen nyelvet is tanulhat. Ez a képzési oldal. 1975- től több orosz szakkollégiumot végzett tanító hagyta el a főiskolát, jelezve, hogy a képzési oldal reagált — végrehajtotta a minisztériumi elképzelést és utasítást. A bevezető sorokban jelzett nem magyarázata a társadalom oldaláról igazolódik. Megbízható adatok alapján — minisztérium, főiskolák, a megyei tanácsok művelődési osztályai — az elmúlt 3 évben 4108 tanító végzett, akik részére 7359 állást hirdettek meg. A meghirdetett 7359 állásból az orosz szakkollégiumot végzettek iránti iskolai igény mindössze 70. Békés megyében maradva: a megye az elmúlt 3 évben 276 általános iskolai alsó tagozatos állást hirdetett meg, de ezek között egy álláshelynél sem jelezte az orosz szakkollégiumi végzettség igényét (!!). Nem hízelgő a helyzet a többi megyére nézve sem, hiszen a 19 megye és Budapest 3 évi álláspályázataiból a 70 oroszos állás “évenként csak egyet- egvet jelent, ami egyenlő a nullával! Ugyanez vonatkozik a többi szakkollégiumra is. A 3 év alatt végzett 4108 fiatal tanító mindegyike rendelkezik valamelyik szakkollégium tanítására jogosító oklevéllel, ugyanakkor az iskolai igény mindössze 332! Országosan is figyelmeztető, hogy Vas megye az elmúlt 3 évben a meghirdetett 106 állásból egy szakkollégiumi végzettséghez kötött állást sem hirdetett, Fejér megye a 375-ből 2-őt, Veszprém megye a 468-ból 3-at. Nóg- rád megye a 110-ből 4-et, Békés megye a 276-ból 5-öt. stb. Látható, hogy alapvető ellentmondás van a képzési oldal s az iskolai — társadalmi? — igény között. Ennek az ellentmondásnak a feloldása a megyei és a városi tanügyi vezetés feladata nemcsak Békés megyében, hanem az egész országban. Vannak tehát nemcsak az orosz nyelv tanítására képzett tanítók, hanem minden készségtárgy szakszerű tanítására is alkalmas fiatalok. Kérdés, meddig húzható-halasztható ez a tartózkodó iskolapolitika? Végre tudjuk-e hajtani azt a minisztériumi elgondolást, tervezést, hogy a 90-es évek közepére az általános iskolák 3. osztályától kezdve a készségtárgyakat a tanítóképző főiskolák szakkollégiumaiban végzettek tanítsák? A számok félremagya- rázhatatlan megléte késztetett a NEM kimondására. És ezért a NEM-ért nem a képzőintézmények a felelősek! * Dr. Földesi Béla kandidátus, a Debreceni Tanítóképző Főiskola békéscsabai kihelyezett tagozatának vezetője A tudás hatalom? A tudás hatalom — szoktuk mondogatni, korábban komolyan, ma inkább egy kis gúnnyal, kérdőjellel. A szállóigévé vált mondás szerzője, Francis Bacon XVI. századi angol filozófus a vallásról való elmélkedésében írta le ezt a mondatot, pontosabban így: maga a tudás is hatalom. Ez a bölcsesség évszázadok alatt nem változott, bár jól tudjuk, mai társadalmunk» ban egy érettségi bizonyítvánnyal önmagában nem sokat lehet kezdeni, sőt a diplomák rangja, megbecsülése sem a régi, vagyis csökkenőben van a tudás presztízse. Hogy ez mennyire így van, tanúsíthatják maguk a tanítók, tanárok, akiknek közmegbecsülésével kapcsolatban azóta baj van, mióta az eszemet tudom, vagyis az utóbbi három évtizedben. Igaz, a tanítók, tanárok egyetlen társadalomban sem tartoztak a leginkább megbecsült értelmiségi szakemberek közé, hiszen — idézőjelben — „csak” gyermekeit bízza rá a polgár, nem pedig egészségét, vagyonát, peres ügyeit. Pedig a tudás, a szakképzettség ma is hatalom, csak talán nehezebb „helyzetbe hozni” ezt a tudást. Mert azt aligha vitatja valaki, hogy egy analfabéta nehezebben érvényesül, mint egy írni-olvasni tudó ember, talán azt sem, hogy a nyelvtudás igen hasznos dolog, még ha nem is azonnal felmutatható és megtérülő az eredmény. Van becsülete, keresettsége a modern, divatos, ritka képességeknek, képzettségnek és szakmáknak, de valljuk meg: amit sokan tudnak vagy tudni vélnek, annak kisebb az ázsiója. „Művelt, olvasott ember, szépen beszéli anyanyelvét? No és, mennyivel keres többet?” — hallom azonnal a vállrándító ellenvetést, melynek többnyire, sajnos, van igazsága: a legtöbb munkahely nincs arra berendezkedve, hogy dolgozóját teljes emberként értékelje, vegye számba. Tizenhét éve tanítom a leendő tanárokat, s évről évre növekvő mértékben tapasztalom a leendő diplomások fásultságát, igénytelenségét. Mind nehezebben értik meg, hogy bizonyos alapműveket akkor is illik elolvasni, ismerni, ha azok majdani közvetlen munkájukban, munkakörükben nem hasznosíthatók. Leendő irodalomtanárok, ha ugyan nem csábította el őket máris egy jobban fizető, a tudást közvetlenül honoráló szakma, és nem érdekli őket az irodalom, nem szeretnek olvasni, a klasszikusokra a kötelező olvasmányoknak kijáró undorral tekintenek, tisztelet a kivételnek. Tudom, sok érték megy mostanában veszendőbe, még több került átmeneti válságba, de ezek a fiatalok a tudás letéteményesei, ha tetszik, kiválasztottjai, és mégis: szemükben sem hatalom már a tudás. Sajnálom és féltem őket, s még inkább azokat, akik az ő felvigyázásuk alatt érnek művelt, olvasó emberré. Vagy ennyire szó szerint kellene érteni a másik szállóigét: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk? Szentmihályi Szabó Péter Groza Péter, a messzibbre látó román politikus mondta annak idején, hogy a két nyelvet beszélő nemzetiségiek hidat képeznek itt a Duna völgyében, ahol évszázadok óta együtt él különböző határok között több nemzetiség. Hazánkban egyenlő jogokat biztosítanak minden nemzetiségnek, anyagi és erkölcsi támogatással segítik kultúrájuk fejlesztését: általános, kpzép- és felsőfokú iskolákat létesítettek anyanyelvűk művelése céljából: nemzetiségi kultúrházak és klubok működnek, nemzetiségi nyelven írott lapok, évkönyvek és egyéb kiadványok tanúskodnak a minőségi változásról. Képletesen mondva: fényt sugárzó otthonokat teremtett az állam nemzetiségeink számára. Mindezeknek a haszna azonban azon- is múlik, hogy vannak-e mindenhol hozzáértő emberek, akik nem hagyják a világító tüzet kialudni. Nemzetiségeink életében, gyakran adódott olyan helyzet, hogy olyanók irányítottak, akik többet ártottak, mint amennyit használtak a nemzetiségi ügynek. Ahogyan Ady írta: „Csörtettek bátran u senkik, és megla- pull a: hinti ember." Sok tehetséges ifjú ember, aki nagy hasznára lett volna a közösségnek, a meg nem értés miatt kénytelen volt. másfelé orientálódni. Mint a román szövetség és a TIT-szervezet egyik aktív tagja, aki évtizedek óta jártam és járom a nemzetiségiek által lakott helyeket Békés, Bihar és Csongrád megyékben, az utóbbi időben alkalmam volt meggyőződni, hogy egyre kevesebben yesz- nek részt egy-egy ismeretterjesztő előadáson, mindegy ki az előadó és miről beszél. Az idén — többek között — Battonyán, Békéscsabán, Budapesten és Magyarcsanádon tartottam előadást a helyi klubokban, olyan témákról, amit a vezetők kértek. Itt is megállapítottam azt, hogy egyre kisebb a tábora azok- \nak, akik érdeklődést mulatnak az anyanyelvű kultúra iránt. A közömbösség egyre feltűnőbb. Persze, jól tudom, hogy megváltozott az életforma, és az emberek nemzetiségi tudata, mégis fájlalom, ha egy népcsoport — akár nálunk, akár más országban —, egyre távolodik az anyanyelvtol. Ezért örülök annak, amikor olyan híreket olvasok, hogy Szabadkán szobrot emeltek Kosztolányi Dezsőnek, aki , ott született Annak is örültem, amikor olvastam :i Népújságban. hogy Aradra még Brassóból is zarándokoltak a tizenhárom vértanú emlékművénél rendezett koszorúzási ünnepségre. Azon a napon, október 6-án tartottam ismeretterjesztő előadást a békéscsabai román klubban. Ott két lelkes aktivista: a kétegyházi születésű Grósz György és a méhkeréki születésű Kozma György klubtagok arról informáltak, hogy a megye- székhelyen él vagy 65—70 család, akik román nemzetiségűek, de anyanyelv iránti érdeklődést már csak azok tanúsítanak, akiknek a foglalkozásuk miatt ez követelmény. Tanárok, vámtisztek, újságírók. Battonyán egy idősebb szerb nemzetiségű ember, aki románul is tud, azt mondta, hogy a fiatalabb generáció nem kötődik úgy az anyanyelvhez, mint az. idősebbek. Nekem az a meggyőződésem, hogy ha néha nem kapnak külső segítséget a nemzetiségi kulturális intézmények, s ha néha nem fordítják reflektorfényeiket a megyei és országos lapok a nemzetiségiek kulturális intézményei felé is — mivel az anyanyelvű lapoknak nyelve^ zetük miatt eléggé korlátolt a kisugárzó erejük —. a világító láng már csak pislogni fog. Ivánus Illés Orosházi siker Dunaújvárosban Dunaújváros adott otthont október közepén az V. országos szakszervezeti amatőr népi iparművészeti kiállításnak. Az országos kiállítás megnyitóját követően adták át a kategóriákban legjobb teljesítményt nyújtó amatőr népi iparművészeknek az elismeréseket. Az Orosházi Üveggyárból Kiss Sándor munkavédelmi előadó és fia, ifjabb Kiss Sándor szakmunkástanuló. valamint Nász Mihály, a gyár nyugdíjasa mutatkozott be alkotásaival a nagyközönségnek. Az egyéni kategóriában Kiss Sándor kovácsoltvas-munkáival bronz oklevelet nyert, A kiállítással egy időben folytatódtak a szakmai találkozók szekcióülései, amelyek napirendjén a szakszervezeti amatör népi iparművészeti mozgalom feladatainak megvitatása szerepelt. A dunaújvárosi találkozó vendégei voltak: Borbély Jolán, Novák Ferenc, Varga Marianna, Péterffy László, a Népművészeti Egyesület elnöke, valamint Karsai Zsig- mond festőművész. Az említett neves néprajzkutatók mellett elmondták véleményüket az egyes szekciókban az amatőr művészek is. Megállapították, hogy a szakkörökben, alkotóklubokban dolgozók munkáját látják előremutatónak a jövőben, mivel így a közösségben jobban tudják kibontakoztatni képességeiket. Az elismerés és az öröm mellett egy kis „ürömben" is osztozniuk kellett a résztvevőknek. A pályázatot meghirdető, rendező szervek költségvetéséből a kiállítás megnyitójára már csak a közösségek, szakkörök arany vagy ezüst oklevélben részesülők díjazására futotta. A többi amatőr egyéni alkotónak olyan minimális díjat tudtak volna csak átadni, hogy ehelyett inkább vendégül látták őket a kétnapos kiállításon. Az orosházi Kiss Sándorék családjában hűen ápolják és őrzik a népi iparművészeti hagyományokat, így az apáról fiúra száll a kovácsmesterség tudománya. Nász Mihály a dunaújvárosi kiállításon bemutatott faragott faszobraiért emléklapot kapott. Az idén már bemutatkozott a nagyközönségnek az országos fafaragó kiállításon, de találkozhattunk munkáival a balatonboglári és a nagylaki tárlatokon is. V. L. Mindig az élet sűrűjében „DECEMBER 9-ÉN ÉJJEL KAPTUK A FELADATOT, HOGY DOBOZON AZ ELLENFORRADAI.MÄROK ÁTVETTÉK A HATALMAT. MENNÜNK KELI.'. MEGKEZDŐDÖTT A CSETEPATÉ. ÉPPEN A SORAINKAT RENDEZTEM, FUTOTTAM AT AZ ÚTON. AMIKOR KÖZELRŐL, VADÁSZFEGYVERREL RÁM LŐTTEK. A TESTEM ELBORÍTOTTA A SÖRÉT ÉS A VÉR .. Szarvas. Esze Tamás utca 6. Csendes, nyugalmas környék. Lenyomom a takaros családi ház kapujának vaskilincsét. A teraszon ott áll Huszarik György András. Halk szavú, zömök ember, ötvenhat éves, de már 1978- ban nyugdíjba kényszerült. I Ül a fotelban és vár, a háta mögött a könyvespolcon | megpillantom Simonffi I András Kompország katonái című művét. Az életét szeretném megismerni, mondom zavartan. Husz'árik György pedig csodálkozik: — Nincs abban semmi rendkívüli. Az ötvenhatos eseményekben részt vettem ugyan, de semmivel sem tettem többet » néphatalom védelmében, mint a társaim. Hangja komoly, higgadt. Keresi a szavak fonalát. — Szarvason születtem, 1930-ban. Alig voltam hét esztendős, amikor elvesztettem az apámat, aki cselédsorban élt. A fiából is az “lett. Libapásztor, kanász, napszámos. Éppen Kondoroson szolgáltam, amikor jöttek a felszabadítók. Leventeként gyakorlatoztunk, már vittek volna Nyugatra. I amikor éjjel fél kettőkor elmenekültünk. Á szovjet katonák hoztak haza Szarvasra. — Könnyebb idők következtek? Felnéz. Homloka az időt rendezi. Komorulat nélkül mélyülnek rajta a vonások. — Dehogy. Nyáron -A mezőgazdaságban dolgoztam, télen Pestre jártam kubi- kolni. Angyalföldön forgattam az ásót, a . lapátot, építettem a Ferihegyi repülőteret. Szervezett munkások, kommunisták között forgolódtam, eljárogattam a pártrendezvényekre. Ott tudatosodott bennem, hogy hova tartozom.. Itthon részt vettem az ifjúsági szervezet munkájában, jelentkeztem a pártba. Két évig tagjelölt voltam, 1952-ben vettek fel. Mozgalmas időszakot éltünk. Gyűlésekre jártunk, hallgattuk Rákosit, majd jöttek a választások. Agitáltunk a kommunisták mellett, előfordult, hogy a tanyákban ránk engedték a kutyákat. A vállalatnál előreléptem: elküldték iskolára, normás és bérelszámoló lettem. Aztán bevonultam a határőrséghez. — Milyen volt akkoriban a katonaélet? Sóhajt. Most látom először mosolyogni. — Nehéz. Volt horthysta tiszthelyettesek és tisztek vettek körül. Finoman fogalmazva szigorú bánásmódban részesültünk. Olykor a hátunkon csattant a sétapálca. De ez nem sokáig tartott. Elvégeztem a tiszthelyettesi és a tiszti iskolát. következett a mély .víz. Örsparancsnok lettem, tíz év után hadnagyként szereltem le. — Miért? Nem jön indulatba, nyugodt természete van. — El kellett jönnünk. Talán sokan voltunk ilyenek. Nagyon sajnáltam, de megbékéltem. A feleségem is megnyugodott, megszűnt az örökös vándorlás, költözés. A tanácshoz kerültem, a begyűjtési hivatalba. — Űjabb erőpróba. Hitt abban, amit akkor csinált? Nem lepi meg a kérdés. Hosszan elgondolkozik. — A módszerekkel nem
