Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
o lüHd'Mitj--------------------------------F énylő ígérete a Szépnek 1986. szeptember 6., szombat Fülöp Károly versei: Este 9. Este 9. A vad harc elviharzott, csak néha szól még itt-ott ágyúszó... Feljött a Hold, a Naptól búcsúzó, és megvilágít sok száz hullaarcot. Pihenni tér mindkét felöl az ellen. Az erdőben szétömlik a setét, megrázza szellő a fák levelét, s azok susognak, mint száz éji szellem. Alomra hajtám én is a fejem ... Lábamhoz egy beteg galamb esik; a halál már kis szívét verdesi: golyó letörte szárnyát szívtelen . Búsan kötöm be véres tagjait; könnyes szemébe bámul két szemem: „Ide, szegény, mért jöttél esztelen, ég s földet most a Halál lakja itt? Rossz emberek vad szenvedélye itt vért, jajt és szenvedést okoz, míg gonoszul csak mindenki fokoz, míg eltiporja mindet sorsa kénye. Kis gerlicém, a párod mért kerested, ahol a szeretet nem melegít? A gyűlölet lövé át kebled itt; vergődve hull a porba ifjú tested ... Míg így panaszlok, szívverése halkan elcsöndesül, kicsiny feje lehull... Kimúlt szegény kezembe’ szótlanul; gránátgödörbe földdel eltakartam. (Brezanyi erdő, 1917. július 1. este) Egy vándor voltam Egy vándor voltam életedben, ki fáradtan bejött az ajtón s egy pohár vizet kérve halkan a küszöbön megállt sóhajtón. Akikhez pár kedves szót szóltál de jól az arcát meg se nézted; nem is tudod, hogy lelke reszket mert két szemeddel megigézted. Akitől résztvevőén kérdéd: „Az útja messze visz vájjon még?’ És nem láttad, hogy itt maradni bús vágy a két szemében ott ég; s mutattad, hogy a gyalogösvény az országúiba hol vezet be ... És arca, hogy kiment az ajtón soh’sem járt már többé eszedbe. Az együttműködés példája Az Erdélyi Helikonról, hatvan év után Tudás-kehely, Hit-gyöngyszem, Szeretet-őv, Remény, Szerelem, Bűn és Kétség. Egyetlen versben a költő: Fülöp Károly. Különös-é, vagy megérthetetlen, hogy a vers címe: Mors. Hogy a vers címe: Halál. Különös-é vagy megérthetetlen, hogy Nagyenyed világokat és történelmeket, virágzást és borzalmakat megélt falai közül kényszerű útra kelve „vándor volt” a magyar életben, irodalomban, közért munkálkodásban? Különös-é, vagy megérthetetlen, hogy éppen Szeghalom vívta, hogy éppen Szeghalomra érkezett, ahol akkor, a húszas években fennmaradásáért küzdött egy iskola, ahol arra taníthatta diákjait, hogy „Non scolae séd vitae discimus”: nem az iskolának, az életnek tanulunk. Azt írta róla Elek László, akiben egykori tanáromat is tisztelhetem. „Én nem tudom életre kelteni őt, az élet szerelmesét. Nem eszményíteni akarom, ez méltatlan lenne hozzá. A szoborrá merevítés volt a legtávolabb tőle. Nem hitt soha gáncs nélküli, eszményien tökéletes Grál-lovagok- ban. Az esendő, a gyámolí- tásra és istápolásra szoruló embert szerette, azt tartotta lelki testvérének.” Elgondolkozom felette, amikor verseit olvasgatva, válogatva, kötetté sorakoztatva arra hív a kötelesség, hogy az első oldalakat fellapozó olvasót valami hasonló és megmagyarázhatatlan szeretettel köszöntsem, ahogyan ő fogadott nem túl sokszori találkozásaink alkalmával otthonában; ahogyan ő vezetett be írószobájába, ahol az ajtóval szemben az írás szent oltára, íróasztala állt, és ahol a falakon képek, festmények késztettek ámulásra. Szeretnék visszaadni valamit abból a melegségből, ahogyan Enyedről, az ifjúságáról beszélt, mit is, hogy beszélt: mesélt inkább, és anek- dotázott, úgy, ahogyan más nem tehette, ahogyan más nem tudhatott. Először és nagyon sokáig a tanárt tiszteltem benne is, be kell vallanom, olyan mélységesen, hogy felnőtten diáknak éreztem magam nála, felnőtten is hz örök Tanítóra emlékeztetett. Jósága, tiszta szíve, baráttá fogadó gesztusai úgy fénylenek bennem, mint az ember, akiből fogyhatatlanul sugároztak, itt lenne most is, fogná a kezem, és vezetne arrafelé, ahol a Tudás-kehely, a Hitgyöngyszem csillog, a SzereA közelmúltban jelent meg a szeghalmi Péter András Gimnázium és Szakközépiskola, valamint a Sárréti Múzeum Baráti Kör közös kiadásában az 1896-ban Kolozsváron született és 1973-ban Szeghalmon meghalt gimnáziumi tanár, Fülöp Károly válogatott verseinek gyűjteménye, Vándor voltam címmel. Az 1927-ben Magyarországra átköltöző fiatal tanár haláláig Szeghalmon maradt, melynek művelődési élete sokat köszönhet tehetségének, agilitásának. Szerkesztett újságot, válogatta Sinka István és Hegyesi János első verses kötetét, propagálta a haladó magyar irodalmat, Adyt, a Holnaposo- kat; ébren tartotta az erdélyi irodalom iránti érdeklődést. ötven évig tanított Szeghalmon: verseinek válogatott, kis gyűjteménye valami törlesztés abból, amit Szeghalomért tett. tet-öv védelmez, ahol a Remény és a Szerelem selymei hódítanak, de ahol a Bűn és a Kétség is csatáz ellenem, mert az élet ilyen, mert „féltett kincseink” egyszer úgyis odavesznek. Egyben azért mégis tévedett. Amikor 1922- ben azt írta utolsó sorául Mors című versének: „Tudtam, nekem nem lesz feltámadás.” Tévedett. Fülöp Ká- rolynak nem is kell feltámadnia, mert verseiben él, amíg csak Tudásra, Hitre, Szeretetre, Reményre, Szerelemre, Bűnre és Kétségre születő ember lesz, és amíg a költészet nélkülözhetetlen. Igen, először a tanárt tiszteltem benne, pedig tudtam, hogy költő. Móriczot, Áprilyt, Karinthyt idéző emlékezései mellett szívesen adta közlésre néhány versét, hogy jelenlétét és ragaszkodását a Körösök vidéke irodalmi életéhez ezzel is bizonyítsa. Tudtam, hogy költő, de rejtett világát, a költői eszközökkel kimondott titkokat, életszeretetét, lángolását, nyugalomvágyát csak jó évtizeddel végső elmenetele után értettem és láthattam meg, hogy mostanra tudjam tévedhetetlenül: Fülöp Károly tragikusan egy azok közül, akik nagy formátumú költővé lehettek volna, és nem rajtuk múlott, hogy nem azzá lettek. Hogy hol kezdődött? Mivel? Hogy talán azzal, hogy az első és a nagy szerelmet, Lámiát a szarajevói pisztolylövés nyomában felviharzott pusztító háború örökre elszakította tőle? Hogy azzal folytató- dott-é, hogy a szülőföld téréit, kényszerűen „új hazát keresve” ugyanúgy és ugyanaz a háború vette el tőle, amely a szerelmet? Hogy a „kis Víz utcán” már négy év után csak a „tűnt ifjúság” jött szembe vele? És sodorta az élet új tájakra, ahol mind ritkábban érezte, tudta „fénylő ígéretét a Szépnek”, ahol a sok is kevés volt ahhoz, hogy a tehetség, melyet annyi kétséggel mért, teljesen kibontakozhasson, így történt, hogy egyszer leírta a sort, az önmaga- nyugtatót, a mindent megmagyarázó szavakat :„ A Szép, melyhez lényem lázban hajolt, / Csak képzelet álomjátéka volt.” Elgondolkozom most felette, amikor őt kérdezem, hogy együtt olvassuk verseit, hogy ezek a versek legyenek ezután útitársaink, hogy ez a kis könyv legyen ezután féltett kincseink egyike; elgondolkozom és nyugalmat érzek: Fülöp Károly a költő, a tanár, az ember, barátunk immár. Verseiben a kor lenyomata, azt és úgy élte meg, amit középkelet-európaisága kimért rá; azt és úgy élte meg, amit nem élhetett meg másként: a teljességre törekvő, kétségek gyötörte életet, melyben a versek kínnal születő gyöngyszemek valahány. Sass Ervin * Elöljáró szavak Fülöp Károly Vándor voltam cimű versgyűjteményében. Hatvan évvel ezelőtt Kemény János író levélben hívta meg marosvécsi kastélyába baráti eszmecserére az erdélyi irodalom számos képviselőjét. A találkozóra 1926. július 16—18. között került sor, s « házigazdán kívül huszonheten vettek rajta részt, többek között Áp- rily Lajos, Bánffy Miklós, Kós Károly, Kuncz Aladár, Makkai Sándor, Tamási Áron, Tompa László. A találkozó célja voltaképpen az volt, hogy a világháború utáni rendkívül nehéz helyzetben csak igen lassan kibontakozó erdélyi magyar szellemi élet számára az eszmecsere alapján kibontakozó cselekvési programmal segítséget adjon. Az ilyen célkitűzések ritkán szoktak sikerülni. Ez esetben azonban másként történt. A marosvécsi találkozót évről évre megrendezték, s csak a második világháború zárta le történetüket. A találkozás irodalomtörténeti jelentőségűvé vált. Alighanem annak köszönhetően, hogy programjuk reális volt. Nem illúziókat próbáltak kergetni, hanem a lehetőségeket számba venni. Ehhez mindenekelőtt az kellett, hogy felismerjék a jó értelemben kompromisszumos politika szükségességét. Hogy nem azt kell az adott helyzetben keresni, ami szétválaszt, hanem azt, ami ösz- szeköt. Ami összeköti a különböző világnézetű, különböző művészeti elveket valló magyar írókat, és ami ösz- szeköti Erdély népeit. Az Erdélyi Helikon a megbékélés cselekvő akaratának szellemében jött létre. Sikerüknek oka volt az is, hogy nem kezdtek el szervezetes- dit játszani. A Helikon íróközössége teljesen kötetlen, „népfrontos” társulás volt. Csak lazán kapcsolódott hozzá két nagyon fontos, az írpi munka létfeltételeit biztosító szervezet: az Erdélyi Szépmíves Céh nevű, 1924-ben alakult könyvkiadó, és az Erdélyi Helikon című folyóirat (1928—1944). A könyvkiadó teremtette meg voltaképpen az erdélyi magyar irodalom fellendülésének le-» hetőségét. Ez a bizonytalan anyagi alapokkal induló vállalkozás az írócsoport meg- szerveződése után, éppen az írók aktív munkájával lendült fel, s vált a két világháború közötti korszak egyik legjelentősebb kiadójává, elsősorban Kós Károlynak köszönhetően. Ugyancsak az első marosvécsi találkozón határoztak arról, hogy irodalmi folyóiratot kell életre hívni. Ennek az anyagi feltételei csak 1928 tavaszára teremtődtek meg. A lap főszerkesztője Bánffv Miklós volt, első szerkesztője Áprily Lajos. Sem a folyóirat, sem az írótalálkozók sorozata nem tudott minden erdélyi írót maga köré tömöríteni. Ez talán célja sem volt, s valamiféle statisztikai teljességnek értelme se nagyon lett volna. Mégis azt lehet mondani, hogy a többség folyamatosan jelen volt, főleg a lapban, s hogy az újabb nemzedékek képviselőit folyamatosan bekapcsolták a munkába. S akikkel vitában voltak — főleg Gaál Gáborral, és a Korunk című fo-. lyóirattal —, azokkal sem ellenségként, hanem ellenfélként vitatkoztak. A haladásra képes erőknek ez a fajta tragikus megosztottsága, amely a harmincas évek magyarországi szellemi életére olyannyira rányomtá bélyegét, Erdélyben szerencsére nem alakult ki. Végül is szűkebb értelemben két évtized erdélyi irodalmának volt igazi nyitánya az első marosvécsi találkozó. Tágabb értelemben viszont nemcsak e két évtizednek, hanem a kisebbségi sorba került romániai magyarság szellemi életének, önálló irodalmának adta •meg a kezdő lökést. Tette ezt a transzilvanizmus sokat vitatott, de alapvetően pozitív szándékával is. Erdély, Transzilvánia történelmi, kulturális önállóságának tétele nem az elzárkózást kívánta szolgálni, hanem a történelmi realitások figyelembevételét, s a passzív visszahúzódás helyett a társadalmi hasznú cselekvést. A Helikon írótalálkozója valóban jelkép lett. Ahogy Dsida Jenő írta egyik versében a „honfoglaló nagy író- nemzedék”-ről: „A vétetek való baráti lét / avatta széppé életem felét", s „A térképen kereszttel 1 jelölik majd, hol áll a vécsi vár / s tanítják: itt volt az erdélyi Keszthely j és fényt vetett egy elborult, sivár / világba.” (Tükör előtt.) Az Erdélyi Helikonra való visszaemlékezésnek nemcsak irodalomtörténeti jelentősége van. Az emlékidézés tanulságot is kínál számunkra: a különböző nézetű emberek párbeszédének és együttműködésének példáját. Vasy Géza Szavak, szavak Ismét szeptember ( Hűtlen gólyamadár, de hamar itt hagytál. Mintha tegnap lett volna, amikor igazgattad a fészked, nevelted a fiókáid. Gyorsan felnőttek a kicsinyek, nekivághattak a nagy útnak. Veletek együtt elrepült a nyár. Darab ideig a fecskék még itt bohóckodnak körülöttünk, de már ők is készülőfélben vannak; Maradunk mi, verébhűségűek, gyönyörködni az őszben, telet váró serénységgel. Bizony ránk fér az okos szorgalom, van bepótolnivaiónk, különben gyorsan elszalad az év, múlik az élet. Kell a számvetés. Többek lettünk-e, mint ahogy tavasszal terveztük, s vajon jövő ilyenkorig herdáljuk-e tovább vissza nem térő lehetőségeinket? Gyerekkorom éles emlékképei közt őrzöm azt a Körös-parti estét, amikor egy öreg csősz bölcselkedett nekem. Krump- • üt sütöttünk, hamuban, s amíg a szikrázó pernyéből kotorásztuk a forró csemegét, távolba révedő szemekkel beszélt a töpörödött bácsika. — Jönnek az emberek, megkérdik, mire vittük a nyáron — mondta. — Miféle emberek? — csodálkoztam. — Hát a szeptember, a november, meg a december. (Ügy látszik, az október nem fért a sorba, nincs benne „ember”!) Azóta minden ősszel, amikor sárguló levelek hátán libeg a szeptember, felvillan előttem a régi hangulat, és rossz álmaim vannak, ha elmulasztott tennivalók torlódtak a nyáron. Szerencsére ilyenkor még oly sók minden pótolható. Csillagfényes esteken már foga van a levegőnek, jólesik meleg pulóverbe bújni, ám déltájban még barátságosan simogat a napsugár, a vénasszonyok nyarat is ígérnek. Szőlő érik, levelek színesednek, s túl a bolond kánikulán, alkotó erőinket kordába szedve, értelmes tettekkel gazdagíthatjuk magunkat. De jó is lenne már, ha biztató holnapok elébe néznénk, és nem kellene mindig csak kimagyarázkodni a félig sikerült tegnap miatt. Még ifjú szívünkben a lángsugarú nyár! Végén se járunk a szeptembernek. Iskolai csengőszók szabdalják tanórákra a délelőtti időt. Friss, szépre-jóra fogékony fejeket illene megtölteni okos, modern tudományokkal. Behozni végre a lemaradást, feltölteni a szakadékot, ami az előrehaladottabb nemzetek eredményeitől elválaszt Valahol el kell kezdeni! Amíg a génjeink nem károsodtak, nem ivódott belénk, nem örökítjük a hajlamot a tessék-lássék munkára. Gyerekeink még romlatlanok, legyen bennük a bizodalom. És szoktassuk rá a • nebulókat, hogy becsüljék meg azt a világot, amit előbb-utóbb örökségbe kapnak. Addig viszont bízzunk a jó példa erejében, és mutassunk is belőle valamicskét, hogyan érdemes élni e hazában. Hasznosan, értelmesen, önmagunk és a világ gyönyörűségére. Vándormadaraink, ha ismét megérkeznek, derűsen gondoljunk az elmúlt őszre, télre, mert jó] sáfárkodtunk a ránk szabott idővel. Andódy Tibor .......... N ászay Csilla: Könyörgés
