Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-06 / 210. szám
1986. szeptember 6., szombat NÉPÚJSÁG Kesergő a gyulai vár furcsa históriája fölött tevéi a múzeumigazgatótól Lapunk augusztus 20-i számában „A gyulai vár furcsa históriája” címmel cikket közöltünk a jeles műemlék lepusztulásának történetéről és helyreállításának esélyeiről. A társadalmi összefogásért is kiáltó írás megpróbált választ keresni arra, kik a felelősek a százmillióra rúgó állagromlásért. Eközben a tulajdonosi érzet hiányát is kifogásoltuk. Időközben levelet kaptunk a vár gazdájának, a gyulai Erkel Ferenc Múzeumnak az igazgatójától, dr. Czeglédi Imrétől. Hozzászólásnak is beillő sorait — melyeket elsősorban a maga védelmében és jogos elkeseredésében írt — kissé rövidítve, de a mondanivalót nem csorbítva közöljük. Tisztelt szerkesztőség! A cikk legnagyobb részével mélységesen egyetértek, csupán ott kívánok hozzászólni, ahol véleményem nem egyezik a cikkel. Előzményként annyit, hogy néhány éve kerültem a „vártulajdonos’’ Erkel Ferenc Múzeum élére. Amikor munkába álltam, rövidesen kiderült) hogy a múzeum négy egységéből egyikben sem rózsás a helyzet. Az Erkel-emlékházban elkezdődött egy 2 millió forintos felújítás, itt „csak” a felújítás ütemére és az iparosok noszogtatására kellett ügyelnem. A Kohán-képtár- ba belépve azzal fogadott a kolléganőm, hogy lemondott a magas sarkú cipőről, mert az évek óta gombásodó parkettába besüllyed a cipősarka. A Dürer terem 18 év óta — amióta átadták — minden javítás ellenére is beázik. Később az is . kiderült, hogy az emeleti része- nyáron az alacsony páratartalom és a magas hőfok miatt alkalmatlan kiállításra. Az igazgatói iroda épülete legalább olyan siralmas képet mutatott, mint a vár. Az ereszcsatornát annyira elette a rozsda, hogy méteres darabok hiányoztak belőle — hány éves lehetett!!! —, az irodaablakok talán az építéskor voltak utoljára festve. S végül ott van a vár, ismert problémáival, omló falaival, minden percben hullani készülő tégláival. Volt tehát mit tennem, rangsorolnom, mivel kezdjem a teendőket. Tudtam, hogy anyagi támogatásra aligha számíthatok, hiszen ezek a hibák évek óta megvoltak, s elődöm éves jelentéseiben jó részüket mindenkor jelezte. Elsősorban tehát csak magamra számíthattam. Megpróbáltam! Amikor felmentem a vártoronyba, amely évek óta el volt zárva a közönség elől, élrozsdásodott korlátot, elhanyagoltságot, a legfelső emeleten a boltívről lefagyott nagy mennyiségű téglatörmeléket ‘találtam.- A tornyot védő ajtó egész télen át nyitva maradt, kitéve a torony belsejét az eső és a hó szabad prédájának. A várban a lebontott — romlás elől megmentett — kiállítás helyébe egy „alibi” kiállítás készült, ahol fényképekkel pótoltuk a tárgyakat a vár és a város történetének illusztrálására. Ezek a fényképek penészedés esetén bármikor újra cserélhetők. (Megvallom, a megyei múzeumi szervezet egyetlen fotósának még ezt a képcserét sem sikerült beütemeznie 1985-ben.) A kiállítás helyett így a toronyból a várlátogató elé táruló szép kilátás talán pótolja a várt látványosságot, a várlátogatás élményét. Elkezdtem keresni a lehetőségeket, hogyan lehet pénz nélkül elfogadhatóvá tenni a vártornyot. Kutattam a régi kapcsolatokat, hol vannak régi diáktársaim, egykori tanítványaim, akik önzetlenül segítenének a munkában. És segítettek! A kertészeti vállalattal be akartam vakoltatni a torony legfelső szintjének omladozó boltívét. De a szakemberek kiderítették, hogy nem lehet vakolni, mert olyan nagyok a mélyedések. Egyetlen megoldás lehetséges, leverni, ami le akar omlani. Hozzákezdtek, s néha hajmeresztő mutatványokkal leverték a málló téglákat, hogy biztonságosan feljuthassunk a tetőre. A szakmunkásképző iskola növendékei és tanárai következtek: lefestették a csigalépcső évek óta rozsdásodó korlátját, majd ráadásul — mert nekibuzdultak — a torony összes ajtaját is, a kapusfülkével együtt. A regionális vízmű Erkel brigádja vállalta a torony teljes belső kimeszelését, aztán kiderült, hogy állvány nélkül ez nem megy, mert a szokatlanul hosszú meszelőnyeleket nem lehet megfordítani, hogy a meszesvödörbe mártsák. Következett a galambvadászat, a sokat emlegetett guano megszüntetésére. A munkát a kertészeti technikum tanulói vállalták. Kibontottuk fő fészküket, a toronyerkély beszegelt ajtaját; bűzlött az erkély a vastag guanótól és a döglött galamboktól. A többiek lent takarították a termekben maradt, rothadó, málló göngyölegeket, gyűjtötték a hulladékokat, szék- és bútor- maradványokat, elmállott posztamenseket. Megtelt a technikum vontatójának pótkocsija. Végül a mintegy 15 méter magasan lévő erkély elé — kirekesztve belőle a galambokat — hálót szereltünk. A várszínház sem maradt tétlen. Az előző évadból a tetőteraszon hagyott törött székeket, deszkadarabokat, s ki tudja még mit összeszedettek, hogy a bástyára jutó idegen ne lássa a tetőn hagyott rendetlenséget. Lakatot szereltünk a bástyából a gyilokjáróba vezető ajtóra, nehogy valaki kijusson, mert egyetlen mozdulattal lelökhet egy téglát a vár alatt sétálókra. Március 1-én vettem át a múzeum vezetését 1985-ben, s május 1-én a vártorony ismét megnyílt a közönség előtt. Munkánk feletti megnyugvásunk másfél hónapig tartott. Június közepe lehetett. Megérkezett a várszínház műszaki gárdája, amelyikről már korábban rémtörténeteket meséltek a bennfentesek: majd meglátod, ha megkezdődnek a munkák! Megkezdték! Leszedték a madárhálókat, a lakatkulcsot nem keresve — .régi szokásukhoz híven —, leverték a lakatot a gyilok- járó ajtaján, építés közben betörték a múzeum földszinti raktárának ablakát, ami több héten át úgy is maradt. A rombolás láttán úgy álltam ott, mint a gazda, akinek elverte a szőlőjét a jég. Eltelt másfél hónap, felvették a gázsit, és augusztus 1-e után eltűntek, mint a törökök. Azt hittem, amit elbontottak, vissza is állítják, mert nem csak várszínház van a várban, múzeum is. Nem így történt. A vármúzeumba vezető lépcsőhöz a díszlet miatt lebontott korlát helyére néhány szeggel rögzített korlátot szegeitek, aminek nem volt szabad nekidőlni, mert egy embert nem bírt meg. Hosszú jegyzőkönyvezések, sürgetések után négy hónap múltán decemberre (!) elkészült a biztonsági előírásoknak megfelelő korlát. A madárhálókat is visszaszerelték valamikor, de a szélső párnafát meghagyták hálón kívül a galamboknak, legyen hol pihenniük. Eljött az új tavasz. A toronyba felérve, megdöbbenve tapasztaltam, hogy a tél ismét megtette a magáét, a boltív tovább vékonyodott. Statikus mérnököt hívtam, aki csak aíádúcolással javasolta megnyitni a vártornyot, erre pedig nincs pénz. így maradt zárva ezen a nyáron. Az idén nyáron újra megjöttek a színháziak. A torony kulcsát átadtam, használják egyedül ők. Néhány hét múlva felmentem a toronyba. Elképedve láttam, hogy az összes ajtó nyitva van (a tetőn is, a gyilokjárón is), így szabadon ömölhetett az eső a torony belsejébe — volt is belőle elég. A látottakról írásban értesítettem a városi tanács művelődési 'osztályát. Ez évben újabb ötlettel gazdagodott a vár. A színpadi részen ügyesen, alig észrevehetően ereszcsatornát szereltek fel — hogy a szereplőket megóvják a csepegő víztől —, de az nemhogy bekötve nincs a várudvari csatornába, de még az eresz- csatornáknál szokásos könyökrésszel sincs ellátva. Ennek hiányában a víz közvetlenül a várfal tövére zuhan le. A várszínház tehát megoldotta a maga számára kellemetlen körülményt, de hogy ennek milyen következménye lesz a várra, erre már senki sem gondolt. Utólag — bár befejeződött a várszínházi évad és kiosztották a jutalmakat — javaslom a „kontárok kontá- ra”, esetleg a közelgő múzeumi hónap alkalmából a „műemlékvédelem bunkója” címet adományozni a lelketlen munka elkövetőjének. Szóval nemcsak a felújítási keret hiányával van baj — bár ez az alapvető —, hanem a szemlélettel is. Azzal, hogy a várról gyakran elsősorban mint várszínházról beszélnek, és mellékesen múzeumról és műemléki értékről. A <sorrendet sürgősen meg kell fordítani mindenki fejében. A vár elsősorban olyan műemlék, amelyből még csak egy van a történelmi Magyarországon, Vaj- dahunyad vára, így őrizni, menteni kell mindenkitől, aki nem tudja tisztelni értékét. Másodsorban vármúzeum — az év 12 hónapjában —, s harmadsorban várszínház másfél-két hónapig. Két év tanulsága — no, meg a korábbról hallott történetek — után nyugodtan kijelenthetem, hogy csak olyan embert engednék be a várba várszínházi munkára, aki álmában is fújja a műemlék- védelem tízparancsolatát. Hosszú ideig időztem a vár és a várszínház kapcso- latánák de hosszú évek óta viaskodtak elődeim is a várszínház mindenkori felelőseivel. S mindezt azért érzékeltetem, hogy a gazda nem elég, ha az albérlő nagyobb úr, és kirekeszti a birtokából. Ami a cikkben említett további javításokat illeti, az már pénz kérdése. Ilyen a téglák rögzítése, a vártetőn és várfokon lévő fű és cserje kiirtása. A fakorlátokat ki kellene egészíteni. A festéshez pénz, anyag és ember kell. A vár takarítását 1000 forintért végzi egy teremőr, takarítja néha napi 2-3 ezer ember után a termeket, a várudvar és a folyosó guanóját. A cikkben említett éktelenkedő kötelet minden bizonnyal nem a muzeológusok és a várlátogatók hagyták ott. Ami a vár környékét illeti, ez közterület, tisztán tartása tehát nem a múzeum feladata. Kétségkívül némi karbantartást tudnánk végezni a váron, sőt a korláton is, ha lenne karbantartója a múzeumnak, de nincs. A gyulai négy múzeumi egység adja a megyei szervezethez tartozó múzeumok összes látogatóinak 53—60 százalékát. A 200 ezer látogatót mindig meghaladja, s egy ekkora „üzemben” nincs egy gondnok, karbantartó, aki a négy egységben lévő meghibásodásokat kijavítaná, apróbb teendőket elvégezné. Lehetne a múzeum kertjéről is beszélni, amelyre évi 12 ezer forint van engedélyezve, de az árak emelkedésével egyre kevesebbet dolgozik érte a kertész. Az Erkel- ház udvarát egyszer-egyszer lekaszáltatom, ha már tűrhetetlenül nagy a gaz, de a kaszáláshoz mindig külön engedély kell. Javasoltam egy önálló kertész felvételét — aki a gondnoki teendőket is ellátná —, de aligha lesz foganatja. Végezetül érdemes lenne közelebbről megnézni azt is, mennyire gazdája egy gébi- nes a rondellának (5 hónapja lyukas a tető, néhány cserepet nem hajlandó feltenni, szemetes a környék, senki sem bünteti meg érte, nem tartja be a működés szabályait). A múzeumigazgatónak nyilván igaza van. De erőfeszítéseit, drámainak is beillő küzdelmeit elismerve, azért továbbra is az a véleményünk, hogy az elmúlt negyedszázadban helyi erőből is lehetett volna többet tenni a várért. Másfelől úgy véljük, hogy több társadalmi segítőkészség van a városban annál, mint amire eddig építettek. Lehet, hogy az összefogás megszervezésére egy ember kevés, de hát mi nem személyre, és nem a mai napra, hanem intézményre és az elmúlt 25 évre címeztük megjegyzésünket. Amiben — a negyedszázados leromlást ismerve, és afölött keseregve — talán túl sokat nem is tévedtünk. A témát nem kívánjuk lezárni. Szívesen adnánk helyt — a tisztánlátás és a jövőbeni teendők jobb megszervezése végett — a múzeumigazgató levelében érintetteknek, de másoknak is. Fotó: Fazekas László MOZI Tüzvonalban „Krónikáját írom Eger várának.” Mióta csaták és háborúskodások voltak, mindig akadtak haditudósítók. Érdekelte az rfnbereket, hogyan is történtek az események, s talán leginkább, hogy ki lett a győztes. Ama hírneves futó, akinek az emlékére a modern olimpiákon a maratoni távokat tudják le a versenyzők, az utolsó leheletével hörögte el a csatahírt. Számomra Tinódi Lantos Sebestyén a legközelebb álló, bár ő valójában csak „ment az események után”: amikor már lezajlott az ostrom, szépen összeírta, kik voltak a résztvevők, hogyan vitték végbe dicső cselekedeteiket. Akkurátus ember volt, még a lova széna fogyasztását is feljegyezte a költségei között. Nem tudom, ugyan kin hajtotta be a számlát? Hemingway tői Chrudinák Alajosig széles a skála a modern haditudósítók listáján. Talán nem nagyot tévedek, ha a Tüzvonalban című amerikai film készítőit nem sorolom a legjobbak közé. Nem azért, mert a munkájukon érződik, hogy az operatőr a valóságos tűzvonal helyett műteremben járkált a kamerájával. Ettől még lehetne művészi hitele, lásd fentebb, a végvári krónikás példáját. Bármennyi vér, robbanás, erőszak itatja át a filmet, mégsem érezzük úgy, hogy a helyszínen vagyunk, szemtanúként. Sok mindenről szól a Tüzvonalban című film, de' valójában nem szól semmiről sem. Végigvonul a cselekményen egy szerelmi háromszög a sekélyesebbek közül való, szóra sem érdemes. A fiatal bika legyőzi a gacsos agancsú öreg hímet. Bármely szarvasbőgéskor pompásabb kivitelű párviadalokat láthá- tunk. Van ezenkívül egy karrierhistória, a haditudósító dicsőségéről, ám ez számunkra annyira idegen, hogy jószerivel nem is nagyon érthető. Talán ezért nem tud a szívünkhöz férkőzni sem a főszereplő fényképész, séma riporternő, mert valójában nem élő emberek, csupán egy foglalkozás kigondolt művelői. Teljesen zavaros a Jean-Louis Trintignant által eljátszott ügynök figurája is. Még leginkább a zsoldoskatona érthető: őt megfizetik, tehát öl. Sok kusza szereplő kavargása közt fájón hiányoltam azt a légkört, amit egy nemzeti felszabadító harc jelent. Nicaraguában, a Somoza-diktatúra végnapjaiban játszódik ugyanis a film. A gerillaháborúról és a katonai terrorról próbálnak a filmesek híradást adni, ám közléseik csak általánosságban, .a felületről szólnak. A diktátor gazdag, kegyetlen és szereti a nőket. A nép szegény, jólelkű, s a nép fiai ugyancsak szeretik a nép lányait, legalábbis a sok gyerek láttán erre lelhet következtetni. Ám a harc mélyebb gyökereiről, vagy egy-egy emberi portréról már szó sincs. Amíg a filmet néztem, más harcterekről látott híradások jutottak eszembe, szörnyű képsorok, véres háborúkról. Felrémlett riporterek halála, akiket ismeretlenül is elsirattam. S amikor a Tüzvonalban egyik szereplőjét a „szemem láttára” megölték, bizony csöppet se sajnáltam. Ha a filmbeli „életével” ' nem éreztem együtt: ugyan miért rendítene meg egy kitalált lény elmúlása? (Andódy)
