Békés Megyei Népújság, 1986. szeptember (41. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-02 / 206. szám

1986. szeptember 2., kedd 175 éve született Heckenast Gusztáv Bél Mátyás könyve Buda visszavivásáról „A Mindenható Isten ke­gyelméből beköszöntött vé­gül a Krisztus születése utáni 1686. esztendő, mely Budára vészt, a mieinknek Szerencset hozott...” — kezdi Bél Mátyás (1684— 1749) európai hírű poli­hisztor Notitiá Hungáriáé novae historicp geographi­ca, magyarul Az új Magyar- ország történeti és földraj­zi ismertetése című, négy­kötetes hatalmas művének 1737-ben megjelent III. kö­tetében az Ö- és Üj-Buda történetét, valamint XVIII. századi állapotát bemutató részében Buda 300 évvel ezelőtti ostromá­nak leírását. A szöveget Déri Balázs ültette át magyarra, s ugyancsak ő írt hozzá be­vezetőt, jegyzeteket és glosszáriumnak nevezett összeállítást az eredeti, XVIII. századi latin szö­vegben található kifejezé­sek, szavak értelmezéséről, megadva mindenütt elő­fordulási helyüket is, ami egyúttal mutatja, hogy mekkora nehézséget kell leküzdenie annak, aki e korszak latin nyelvéből fordít. A mai olvasó sze­rencséjére és örömére, Dé­ri Balázs ezt a munkát magas színvonalon, nagy tudással végezte el. A könyv három oldalon beszél az ostrom előkészü­leteiről, majd nyomban rá­tér Buda körülzárására, a csatározásokra. Ismerteti a Víziváros, vagyis az ugyan­csak fallal övezett külső városrész elfoglalását, s máris benne vagyunk a fősodorban, az elhúzódó ostrom (június 18—szep­| tember 2.) változatos, gyak­ran izgalmas leírásában. i A könyvből megismer­jük a fővezér, Lotharingiai Károly és alvezérei maga­tartását, személyes bátor­ságukat. Akit csak egy kicsit is érdekel hazánk múltjá­nak ez a meghatározó ese­ménye, az ne sajnáljon ki­adni 26 forintot ezért a könyvecskéért. Dr. Csonkaréti Károly Milyen világ volt hazánk­ban a múlt század elején? A történelemből tudjuk, de alig lehet elképzelnünk: óriási paraszti tömegek; földművesek, állattartók, halászok, gyűjtögetők; szer- teszéjjel szinte ázsiai elma­radottságban, igencsak írás- tudatlanul, mégis magasren­dű, ám korlátozott népi kul­túrájukkal, (amelynek érté­keire akkor még alig fi­gyelt a Faluéival kezdődő, s épp csak kibontakozó népi­esség), és e paraszti töme­gekben is megannyi nemze­tiség; a városokban pedig vékony, de mind öntudato- sabb magyar nemesi és jól megalapozott — német mű­veltség. Német volt az ipar, kereskedelem. Hogy miként lett ebben az igencsak né­met városi világban magyar közélet és kultúra, az a nemzetté válás valódi cso­dája. Csodák persze nincsenek, csakhogy vannak közös ér­dekek, igények, van a fej­lődés; mindebből — nyugati hatásra is — létrejön a füg­getlenség, sőt a népiesség gondolatköre, amely már magyar közéletet teremt, a politikum hat a gazdaságra, meg a kultúrára — és vi­szont. Ez a reformkor ideje. Mindezt most a magyar könyvkiadás — mondhatni — megalapozójának, Hecke­nast Gusztávnak a 175. szü­letési évfordulója kapcsán mondjuk el. Igen, alapozó volt ő, ha tudniillik komo­lyan vesszük, hogy minden­nek gazdasági alapja van. Mit ért (volna) a magyar szellem anélkül, hogy könyv­ben testet öltsön? És ha e könyvet el nem adják? No persze, nemcsak hazafiú ér­zületből, hanem kifizetődő üzletként is. A szegénysorban született kassai kisfiú mit sem tudott a könyvekről — mindaddig, míg szinte gyerekként Pest­re nem költözött. Rokoni kapcsolat révén került Wi­gand könyvkereskedő boltjá­ba, s huszonegy éves korá­ban már átvette az üzletet. Nem éri be a kisszámú ma­gyar könyv árusításával: egyre nő a kereslet, maga is fantáziát lát a kiadásban. 1840-ben társul Länderer nyomdásszal: így együtt van kiadás, nyomda, kereskede­lem. (Bár ma is így lehet­ne!) A nyomdában szintén csupa idegen nevű, de a ha­ladást a magyar polgároso­dással egynek látó mester dolgozik, ők szedik, korri­gálják, s nyomtatják mind­azt, ami a mindinkább vi­rágzó Heckenast-cégnél meg­jelenik: Bajza, Berzsenyi, Csokonai, Czuczor, Eötvös, Garay, Gyöngyösi, Jókai, Jó­sika, a két Kisfaludy, Köl­csey, Virág meg a többiek posztumusz és új műveit. Eljön a nagy nap, 1848. március idusa. A forrada­lom zajára Heckenast elsze- lel, Länderer pedig diszkré- ten-okosan azt tanácsolja Petőfiéknek, hogy ha cenzú­ra nélkül akarnak nyomtat­ni, „foglaljanak le” egy gé­pet. Irinyi teszi rá kezét a sajtóra, s a nyomdászok gyorsan elkészítik a Tizen­két pontot és a Nemzeti {íaít. Magasztos pillanatok! Épp csak az előtérben levő fősze­replők eltakarják azt, ami a háttérben meghúzódik. Pél­dául magát Heckenast urat, akinek kétségtelen érdemei vannak (és lesznek!) a ma­gyar kultúra szóhoz juttatá­sa terén, aki azonban — osztrák ügynök; a szabadság- harc után pedig rögtön ki­rúgja legjobb nyomdászai egyikét, Hruszka Jánost, mert épp március 15-én va­lami megjegyzést tett tulaj­donosi személyére . .. Hát igen, a portréhoz ez is hozzá tartozik. Mint ahogy az is, hogy Heckenast a leg­keservesebb Bach-korszak- ban is megteszi, amit lehet, s amit tehet a magyar iro­dalomért, és sokat tehet, hi­szen saját személyében „megbízható”. Ilyen a zsar­nokság abszurditása. Az üzlet és vele a fiatal magyar iro­dalom tehát virágzott. 1873- ban Heckenast aztán átadta cégét a frissen alakult Franklin Társulatnak. Ahogy mondták: „közmegbecsülés­től övezve” élt 1878-ig. Kristó Nagy István KÉPERNYŐ Nagyszerű alakítás Jó és hasznos dolog, ha irodalmunk ilyen vagy olyan ok­ból elfeledett íróit, költőit több évtizedes szünet után újra megszólaltatjuk műveik által. Ebben a nemes törekvésben jó ideje élen jár a Magyar Televízió. Most, a két világhá­ború között ismert, termékeny író-újságíró. Surányi Miklós egyik színművéről fújta le a feledés porát Hajdufy Miklós rendező. Tehette, mert Surányi A halhatatlan emberben örök emberi problémákat fogalmaz meg. A történelmi miliő ebben a darabban csak mellékes je­lentőséggel bír, bár kétségtelen, hogy a Mátyás király ne­véhez fűzött történetek önmagukban is vonzerőt jelente­nek. Surányi ügyesen és ravaszan élt ezzel a lehetőséggel, mi több, érzelmes és „vadmagyaros” szerelmi történetet is tálal, de amiért érdemes volt újraéleszteni darabját, az az örök nő és az öregedő tudós — ebben a viszonylatban mindkét fogalom fontos — párharca. A nagy humanista tudós, Caleotti Marzio élete főműve­ként elkészíti a halhatatlanság elixírjét, hogy megmentse egy nagy birodalom humanista, igazságos uralkodóját, akit méltónak tart az örök életre. Csakhogy a tudós egyben férfi is, aki az utolsó szerelem, a végső fellángolás lehe­tőségét is megkapja az élettől. Amiért e tévés varázslat alól napok múltán sem lehet szabadulni, az nem is annyira a darabnak, mint a Galeotti Marziót megformáló Darvas Ivánnak köszönhető. Vívódása, küzdelme feltörő szerelmével és lelkiismeretével, élete céljának mérlegre tétele annyira hiteles, szép és magával- ragadó volt, hogy történelmi kort feledve meg tudtuk látni az emberi szenvedés és boldogság legrejtettebb titkait is. E párharcban méltó ellenfélnek bizonyult a Genovévát megszemélyesítő fiatal színésznő, Kováts Adél. Említésre méltó még Beatrice szerepében Almási Éva, s elnagyolt, hálátlan szerepében Hegedűs D. Géza. Ilyenek lennénk? Te jó ég! Ennyi neuraszténiás, beteges lelkű, problémák­kal küszködő, illetve már nem is küszködő leánnyal-asz- szonnyal még aligha találkoztunk, mint a szerda este ve­tített Vásár című tévéfilmben. A forgatókönyvírók — Balogh Zsolt, Melis Pálma és Pataki Éva —, úgy látszik, az „élet sűrűjébe” kívántak elvezetni bennünket, megraj­zolva a mát, a mai fiatal nők problémáit. De ráhúzták a vizes lepedőt gazdasági életünk visszásságaira is, s hogy ne nagyon jussunk lélegzethez, még egy teljesen alkoho­listává vált, feltaláló-zsenit is belepottyantottak a filmbe. Közhelyek és napi hírek igazságait próbálták megfogal­mazni úgy, hogy a megalkotott figurák viselkedésének okait még csak sejteni sem lehetett. Az operatőr B. Marton Frigyesnek voltak élvezetes, di- I namikusan megkomponált képsorai, ám nem rajta múlott, I hogy a Balogh Zsolt rendezte film mégsem állt össze. Pe- I dig annak mindenki örül, ha valaki a mai társadalmi gon- I dók művészi megfogalmazására vállalkozik. A szándék tehát dicsérendő, de a produkció már nem. I Bár a főszereplő Eszterben — legalább a szerelméért har- I colva — némi tettrekészség, akarat is fellángolt, az össz- I kép mégis túl nyomasztóra, hihetetlenre sikeredett. A színészgárda megírt szerepeivel időnként nem tudott I mit kezdeni. Tordai Teri nagyszerűen szenvedett, Bo- I guslaw Linda most is jóképű volt és rejtélyes, Básti Juli í pedig tehetséges és vonzó. A Vásár e filmben mégsem jól köttetett meg. B. Sajti Emese „Könnyű” és „komoly” Sajátos esztétizáló kategorizálás honoso­dott meg századunkban a zenei produktu­mok megítélésében. Eszerint minden zene­mű besorolható a „köonyű”-nek, vagy „ko- moly”-nak nevezett kategóriák valamelyi­kébe. Hasonlítható ehhez a jelenséghez némi­képp az irodalom és a képzőművészet vilá­gában meghonosodott, s a művészi igény­nyel megalkotott művektől a „ponyvát”, „kommerszet”, illetve a „giccset” elválasztó gyakorlat, amely azonban egyben szigorú ítélet is az ebbe a kategóriába tartozó pro- duktomok esztétikai értékét tekintve. A zene semmivel nem rokonítható sajátossá­gait figyelembe véve azonban tudomásul kell vennünk, hogy a „zenei ponyváknak”, vagy a „zenei giccsnek” az autonóm zene­művészet törzséről való leválasztása, elkü­lönítése jóval nehezebb feladat. Hiszen még a zenetörténet értéknek elfogadott alkotásai körül is fel-felvetődik olykor a kérdés: hol és miképp fogható meg, mutatható fel az az emberi tartalom, „mondanivaló”, amely például egy irodalmi mű lapjairól közvetlenül szól hozzánk. Századunk kiváló zenefilozófusa, Theodor W. Adorno muta­tott rá elsőként, hogy zeneszociológiai meg­ismerésünk többnyire a zenehallgatási szo­kásokról begyűjtött adatok rendezgetésével foglalkozik. „Az olyan zeneszociológiai tö­rekvéseket viszont — írja Adorno —, ame­lyek nem érik be ennyivel, melyek magya­rázatra is törekedve túllépnek a puszta tényszerűség megállapításán, önkényes spekulációknak szokták bélyegezni”, s azok számára, akik a zene emberformáló erejét hirdetik, nem egyszer „az empirizmus já­tékszabályai szerint benyújtják a számlát, azt követelve, bizonyítsák be kétséget ki­záró módon, hogy Beethoven zenéjének csakugyan van valami köze a humaniz­mushoz. ..”. „Könnyű”- és „komoly zene” társadalmi­lag elfogadott megkülönböztetése a napi szóhasználatban éppen ezért nem jelent egyben értékkülönbséget is; pontosabban: az értékkategóriák közé egyenlőségjelet te­vők (kihasználva egyebek között századunk egyébként is értékválságos időszakának zűrzavarát) gyakran görcsös igyekezettel bi­zonygatják, a „könnyű” műfajnak a „ko- moly”-éval való egyenrangúságát, nem rit­kán arisztokratizmussal vádolva a „komoly zene” néha valóban rosszul érvelő képviselőit. ,A zene nem könnyű és nem nehéz — zene, vagy nem zene!” —, írta a század első felének kiváló karmestere, Sergio Failoni, mintegy megelőzve jónéhány évtizeddel a teóriák kialakulását és összecsapását, s egyetlen mondatba sűrítve a lehetséges megoldását korunk egyik fontos esztétikai kérdésének. És kifejezve közvetett módon természetesen azt is, hogy mennyire megté­vesztő, félrevezető bizonyos zenét „komoly”- nak nevezni; mintha Bach, Haydn, Mozart, Schubert, de a zenetörténet bármely alko­tójának életműve nélkülözné az élet min­den örömét, az ember derűjét, élniakarását, örök optimizmusát. Miként félrevezető a „könnyűzene” létrehozatalának nehézségei­ről is beszélni: ha van létjogosultsága a kifejezésnek, akkor az csak a műfaj befo­gadásának könnyűségét jelentheti. „A zenei élmény szavakba öntése a leg­több embernél szinte leküzdhetetlen aka­dályokba ütközik” — állapítja meg Adorno. Ami csak még nagyobb felelősséget ró a zeneszociológia, illetve a zeneesztétika, a zenefilozófia művelőire. Olyan alapvető kérdések tisztázása vár (várna!) rájuk, amelyek jóval túlemelkednek a zene, az esztétika körén: amelyek az ízlésszabadság vonalán haladva a társadalom legáltaláno­sabb kérdéseit is megérintik. Szomory György Dr. Kovács Károly Az akasztófa árnyékában Téves bírói ítéletek A bíróságon lefolytatott tárgyalás során számos bá­nostori és nestini tanút hall­gattak ki, szörnyű dolgokat tártak a bíróság elé. Mind­annyian határozottan állítot­ták, hogy a magát Jakovce- vicnek mondó személyben határozottan felismerték az usztasa Tomljenicot. Az egyik tanú elmondta, hogy Tomjlenovic a házuk­ban közvetlen közelről meg­ölte a férjét. A másik tanú Tomjlenovic szadista és gú­nyos megjegyzéseiről vallott, amelyekkel katonáit gyilko­lásra ösztökélte, és maga is követett el gyilkosságot, nemcsak férfiakat, hanem asszonyokat, aggastyánokat és gyermekeket is megölt. Néhány tanú sírógörcsöt ka­pott, amikor a vádlottat meglátta és a szemébe mondta: „Te gyilkos, ami­kor öltél és, raboltál, akkor nagy legény voltál, most pe­dig nincs bátorságod, hogy beismerjed a gazságaidat.” A vádlott erélyesen tagadott, és erősítgette, hogy sohasem látta a tanúkat, valamint, hogy bármilyen köze is lett volna az usztasákhoz. Dalmáciából, Solta szigeté­ről, Újvidékre utazott Jakov- éevic testvére, aki égre-föld- re esküi dözött, hogy testvére sohasem volt usztasa. A bírósági tanács tagjai felfigyeltek arra, hogy nem­csak néhány (4—5), hanem több mint 20 tanú határo­zottan állítja, hogy a magát Jakovcevicnek mondó vád­lottban felismerték Tomlje- novicot — s az mégis azt ál­lítja, hogy sohasem volt usz­tasa és testvére is azt igyek­szik megerősíteni. A bíróság úgy döntött, hogy még egy kísérletet tesz. Elnapolta a tárgyalást, és átiratot intézett Bánostor, Nestin és Susek községek elöljáróságához, hogy mivel ezekben a községekben Tomljenovic gaztetteket kö­vetett el, küldjön minden község négy olyan szemta­nút, akik látták Tomljenovi- cot a gaztettek elkövetése­kor, s jól megjegyezték, ho­gyan nézett ki — de nem lát­ták őt azóta sem, amikor fe­lesége rokonait meglátogatta, sem pedig, amikor őket ta­núként a vizsgálat folyamán kihallgatták és a vádlottal szembesítették. Tehát csak az olyan tanúk érdekelték a bíróságot, akik Tomljenovi- cot az általa elkövetett gaz­ságok óta nem látták. Hogy a bíróság biztosabb legyen a dolgában, és vizs­gálódásait határozottabb me­derbe terelhesse, az említett községeken kívül átiratot in­tézett a bíróság még Sídre is. Tomljenovic ugyanis Si- den és környékén is az adott időben tömegmészárlást haj­tott végre, és ott is szám­talan'családot borított gyász­ba. Innen is olyan szemta­núk beidézését javasolta a bíróság, akik jól emlékeznek Tomljenovicra, mert a kö­zelről látták, amikor gaztet­teit elkövette, de a tragikus események óta nem találkoz­tak vele. A bíróság úgy találta, hogy ilyen módon minden eshetőséget kizárnak. Az adott időben az emlí­tett tanúk meg is jelentek a bíróság előtt s a tanácselnök úgy rendelkezett, hogy a tanúk a bírósági épület kü­lön szárnyában tartózkodja­nak, mindaddig amíg a tár­gyalóterembe nem szólítják őket. Ugyanakkor a két gya­núsítottat is titokban a tár­gyalóterem melletti helyiség­be vezették, hogy a beidézett tanúk közül senki se láthas­sa őket. Ezen kívül még két másik foglyot is melléjük állítottak, akik hasonló ter- metűek voltak, mint Jakov- cevic, illetve az egyik vala­mivel alacsonyabb. Az első tanú akit kihall­gattak, elmondta, hogy a közvetlen közelben volt, amidőn Tomljenovic saját kezűleg követte el a gaztet­teket. A tanácselnök kérdé­sére, hogy azóta látta-e Tomljenovicot, hallott-e ró­la, s felismerné-e, ha most látná, a tanú azt válaszolta, hogy az 1943 októberi tragi­kus események óta nem lát­ta Tomljenovicot, de hallott róla, hogy más név alatt el-

Next

/
Thumbnails
Contents