Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-02 / 181. szám
NÉPÚJSÁG 1986, augusztus 2., szombat Helységneveink nyomában Kaszaper A település nevének Kasza előtagja a birtok egykori tulajdonosára, a Kasza családra utal. A per utótag eti- mológiailag összetartozhat a Baranya megyei Pereked község nevével. Ezt a feltevést erősíti, hogy Kaszapert korábban Kazaperek, Kaszapereg néven jegyezték. A Pereked helységnév alapjául a Perek személynév szolgált, amelyhez -d képző járult. Kaszaper helyén a múlt században még puszta volt, ami — Fényes Elek szerint — „igen termékeny fekete szántóföldből, kövér rétekből és hizékony legelőből’’ állt. A község lélekszáma 1984. január 1-én 1925 volt. Fotó: Szőke Margit II soproni városszépítők Védett soproni erdő A civitas szépítésének szándéka már élt a régi idők soproni polgárában is. Régi számadáskönyvek tanúsága szerint már 1404-ben hordat- ták a szemetet a Platzról (ma Fő tér). 1523-tól büntették, aki az ürüléket a háza elé öntötte — írja dr. Szabó Jenő helytörténész a város- szépitő egyesületről szóló tanulmányában. 1529-ben lekövezték a fontosabb utcákat, a kövezőmestert a ház- tulajdonos fizette. 1525. április 21-én kelt levelében II. Lajos király megtiltotta a soproniaknak, hogy Móricz Pál kalmár házának megvételével a Fő teret megnagyobbítsák, „mert a tér elég tágas és a ház lebontásával csak veszítene szépségéből”. (Azóta kiderült, a királyi tilalom valódi oka nem a tér harmóniájáért való aggódás volt, hanem a király Boltos Mátyás vice- harmincadosának akarta megszerezni a házat.) Dobner Nándor polgármestersége idején, 1701-ben kezdték hársfákkal beültetni a belvárost körülvevő várárok partját. (A fák rongá- lója, ha polgár volt, 12 aranyat fizetett, ha nem volt polgár, 40 botot mértek rá.) A reformkorban más magyar városhoz hasonlóan a német jellegű és nagyrészt német lakosságú Sopron gyors fejlődésnek indult. A Kémlő című lap 1837-ben írja: „A város hat év óta feltűnően csinosul”. A reformkorban Vághy (Wágner) Ferenc polgármester, országgyűlési követ javaslatára hívták életre a „Verschörungskomissiont”, mely évtizedeken át működött. 1874-től „Díszkertészeti Bizottmány”-ként szerepel. Első elnöke Flandorffer Ignác volt. A „Szépítő Bizottmány” a Promenadon (ma Széchenyi tér) levő tavat betemettette, a területet szomorúfüzekkel és nyárfákkal ültette tele. (A városszépítő egyesületnél korábbi a Lőwerkommis- sio, a Lövérbizottság, mely 1862-től a város környékét szépítette.) 1869-ben jóváhagyták a szépítő egyesület alapszabályát, az egyesület hivatalosan is megalakult': „Sopron Városi Szépítő Egylet” néven. Az egylet tízéves munkáját értékelve a Sopron című lap megállapította, hogy „derék és kiválólag pártolandó célt, tudniillik séta- utak jó karbantartását, fasorral beültetését, közterek szépítését, így a közélvezetet, sőt mondani lehet a közegészséget előmozdító tevékenységet folytat.” Flandorffer Ignác halála után — 1914-től 1944-ig — dr. Heim- ler Károly az egyesület elnöke. 1944-ben megszűnt a városszépítő egyesület. Az újjáalakuló közgyűlést 1968. október 19-én tartották. Szakbizottságokat hoztak létre: építési, ■ műszaki, művészeti, erdészeti és természet- védelmi, valamint a propaganda-szakbizottságokat, helyi szakemberek vezetésével. A újjáalakult egyesület tízéves évfordulóján már komoly eredményekről beszélt az elnök, Bognár Dezső. Az egyesület létszáma 600 fő. „Kollektív tagként” belépett a Győr—Sopron—Eberfurti Vasút személyzetének tíz százaléka, több üzemi KISZ- bizottság, szocialista brigád. A taglétszám nagyobb növekedése 1978-ban kezdődött, a város üzemei 127 szocialista brigádja belépésével. (A jelenlegi tagszám: 1126, ebből 228 nem helyi lakos, többségük budapesti.) Az egyesület 1985-ben 220 ezer forinttal gazdálkodott, nagyjából évek óta ennyi pénz jön össze, az idén is ennyivel számolnak. Állandó hírlapi kontaktus híján a Széchenyi téren felállított egyesületi híradó szolgálja a tagság tájékoztatását. 1975-ben az Erdészeti és Természetvédelmi Szakbizottság — dr. Majer Antal nyugalmazott egyetemi tanár irányításával — javasolta a soproni hegyvidék tájvédelmi körzetté alakítását. Az alapos tanulmánytervnek is köszönhetően 1977-re védelmet kapott a Lővérektől az osztrák határig terjedő terület: a Daloshegy vörösfenyvese, a Nagy füzesköz, az Országhatár-magasbérc, a Várhely, a Tolvajárok, a Hidegvízvölgy és az Asztalfő. 1977-ben, a IV.' (Kun) László által adományozott szabad királyi városi rang 700. évfordulóján. „Hétszáz éves emlékerdőt” létesített az egyesület. Évtizedek óta harcolnak fák oktalan kivágása, facsoportok letárolása ellen. A környék egyik unikuma, a gyérülő szelídgesztenyések pótlására évente 150 szelíd- gesztenye-oltványt bocsátanak féláron a lakosság rendelkezésére. A Virágos Sopronért! mozgalom révén a helyi kertészeti vállalat félmillió forintot kapott parkosításra, fásításra az egyesülettől. Jelentős siker a bán- falvai „hegyi” templomhoz vezető szépséges barokk lépcső restaurálása, a volt Nyugat-dunántúli Intéző Bizottság egymillió forintos támogatásával. 1980-tól az egyesület fizeti a patinás helytörténeti folyóirat, a Soproni Szemle költségeinek harmadát. A hagyományőrzés tiszteletre méltó példái az egyesület által állított emléktáblák, emlékművek. (Az „egy házra jutó” emléktáblákat tekintve Sopron vezet az országban, de alighanem a világon is.) A városszépítők 1984-ben állítottak emlékoszlopot egykori elnöküknek, dr. Heim- ler Károlynak, a Soproni Szemle alapítójának. (borbély) Budapestre utazóknak: Hz újjárendezett kelet-ázsiai múzeum Kelet-Ázsia titokzatos világa évszázadok óta vonzza az európai érdeklődést. A roppant kiterjedésű India sokszínű világa, változatos tájegységei, szellemi kultúrája, művészete, mint csepp- ben a tenger, tárulnak fel most a kis, de nemzetközi szempontból sem jelentéktelen hazai múzeum új, állandó kiállításán. A múzeumot 1919-ben Hopp Ferenc alapította. Az első tárlóban még az általa gyűjtött tárgyak válogatását láthatjuk, amelyeket a múlt század végén tett utazása alkalmával vásárolt. (Az első egy Adenben szerzett hatalmas strucctojás.) A későbbi évtizedekben idekerültek a Nemzeti Múzeumnak ajándékozott műtárgyak, például egy angliai szolgálatban állt magyar orvos, az Indiában működő Duka Tivadar, majd Schwaiger Imre delhi magyar műkereskedő ajándékai, amelyekből Felvinczi Takács Zoltán, a múzeum tudós igazgatója válogatta ki a legértékesebb műtárgyakat. Az általa 1936-ban vásárolt képző- és iparművészeti értékekből is látható néhány. Baktay Ervin, a híres kutató élete utolsó két évtizedét szentelte a gyűjteménynek. Az indiai művészetről bemutatható összkép persze csak töredékes lehet, nemcsak a mindig hiányzó anyagiak miatt, hanem azért is, mert az indiai művészet legjellegzetesebb, legmonumen- tálisabb ága a ' szobrokkal dúsan díszített templomépítészet megfelelő módon csak a helyszínen tanulmányozható. A film, a fotó és a televízió csak halvány visszfényét tudja nyújtani annak a lenyűgöző grandiozi- tásnak, amellyel ezek a műemlékek rendelkeznek. A hatalmas India kultúrájának kisugárzása teremtette meg Délkelet-Ázsia és az Indonéz szigetvilág kultúráját is, de a helyi ősi tradíciók, a nyelvi és etnikai különbségek a képet gazdagon színezik. A kiállítás utolsó részében ebből is ízelítőt kapnak a látogatók. Az indiai művészetben — az európaihoz hasonlóan — nemcsak a különböző nyelvi és tájegységek kultúrája különböztethető meg, hanem az egyes történelmi korszakok művészete is. A szellemi tradíció, mely az egész kultúrkör alapja, mégis egységes az óind mítoszoktól a különféle vallások, a buddhizmus, a dzsainizmus világáig, a hindu törvényt és világegyetemet megtestesítő istenektől az iszlám vallás emlékeiig. Az egységet erősíti az indiaiak tőlünk eltérő felfogása az időről, melyről alig vesznek tudomást, valamint vonzó türelmük a másik hitével, nézeteivel szemben, mely a kultúrában és művészetekben is létrehozta az eszmék és istenek vegyítését, Buddha, Visnu és sok más hindu és buddhista összeolvasztását, kölcsönös tiszteletét. A látogató nemcsak más égtájra, de más világba is kerül ezen a jól rendezett kiállításon. Az európai ízléshez legközelebb a gandharai művészet áll, az ókori India művészeti emlékeivel, a vallásalapító Gautama Szidd- harta herceg — a remeteségbe és aszkézisbe vonult Buddha — kultikus szobraival és képeivel. A Buddha- ábrázolások először Észak- Indiában, Gandharában jelentek meg, innen a kultúra neve. Az ábrázolások magukon viselik a görög civilizáció nyomait. A Nagy Sándor hódítása nyomán sokáig továbbélő hellenisztikus hagyomány formálja a plasztf- kai megjelenítést. Az arcok eszményítettek, a vonalrajz tiszta, harmonikus, az arányok, a ruharedők kezelése az ember- és állatala- kokon egyaránt ismerősek. A kompozíció azonban zsúfolt, az alakok szinte barokkosán összefonódnak, például a kígyótündérek és az indiai mennyek csarnokának táncosnőinek ábrázolásaiban. Az indiai sokistenhitben különleges Visnu és Síva szerepe. Visnu a világegyetemet fenntartó segítőistenség, Síva pedig a születést és elmúlást, a változást személyesíti meg. Több alakban és jelképben tanulmányozható a kiállításon is. A hindu reneszánszának nevezett újabb hindu művészet mintegy ezer évig virágzott, és átterjedt az ElőDurgá (Dél-lndia, XVIII— XIX. század) (Hauer Lajos felvétele — KS) Indiával szomszédos területekre is. Nepal Tibettel együtt az északi buddhizmus főfészkeként óriási festői és kisplasztikái tevékenységgel szolgálta a hívők Vallásos érzületét. Buddha-ábrázolá- saik legjava a XVII—XVIII. században készült. Aranyozott és drágakövekkel díszített példányaiból a kiállítás is mutat ízelítőt. Az újabb kori festőművészetnek a hódító mogulok adtak nagy lendületet. Udvarukban perzsa hatás alatt fejlődött ki a miniatúrafes- tés. Nagyon dekoratív, élénk színezésű lapjaik eredetileg könyvillusztrációknak készültek. India iparművészetének legvirágzóbb ágai az ötvösség, a filigránozás, a selyemszövés, a lakkfestés, a fa- és elefántcsont-faragás, a tausírozás. Sokat használják a sárgarezet, díszedényeken, gyertyatartókon, -de ékszereken is. A kerámiaművesség is perzsa hatásra lendült fel. Burma, Thaiföld, Kambodzsa, Jáva, Báli, az indonéz szigetvilág művészetét is képviseli néhány darab, elsősorban jellegzetes 'Buddha- ábrázolások és a vajang színházról elnevezett figurák. A bemutatót útravalóul egy nagyméretű thaiföldi selyemfestmény zárja. Buddhának és két tanítványának ábrázolásával. Brestyánszky Ilona Szentmiklósi csárda Kondoroshoz legközelebb a Szentmiklósi csárdát találjuk. Az 1785-ös térképen már szerepel és talán ez az egyetlen pusztai csárda, amely mind a mai napig, közel eredeti formájában üzemel. Kondoros és Békéscsaba között fekszik félúton, a telekgerendási elágazásnál, mai neve Kistölgyfa, korábban bérlőjéről Fialának nevezték. A Békéscsaba és Vidéke Áfész kezelésében van. Kéttraktusos, középfőfalas épület, az udvar felé négyszögoszlopos tornáccal. Az út mentén van famennyezetes ivója, mögötte a szoba-kony- ha-kamrából álló csárdáslak, a szabadkéményes konyha és egy ma is meglevő búbos kemence. A ház Csaba felé eső végében egy keresztfolyosóról három kályhafűtésű vendégszoba nyílott. A tornácról nyílik a dongabolto- zatú borospince. A csárdaudvar téglakerítésének egy szakasza a két régi kapupillérrel ma is látható. Később a ház Kondoros felé eső végéhez egy kis üzlethelyiséget toldottak, ahol a tanyasiak vásárolnak. A vendégszobák helyén van a konyha, az ivó és a csárdáslak részei a mai fogyasztóterek. Kár, hogy a kamra alatti rejtekpince nyílására- legutóbb mellék- helyiségeket telepítettek, így a rejtekhely ma már nem látható. A Szentmiklósi csárda nagy előnye, hogy teljesen megőrződött pusztai jellege, nem vette körül település, mint a Kondorosi csárdát, vagy a Szentjánosi csárdát. Helyreállítása jelentősen gaz- , dagítaná a megye főtengelyét jelentő szarvas—gyulai idegenforgalmi útvonalat, a Kondorosi csárdával pedig csak erősítenék egymást, hiszen lóval vagy szekérrel egymáshoz járhatnának vendégeik. Reméljük, hogy a szép kondorosi példa fellelkesíti majd a békéscsabai áfész vezetőit és dolgozóit, ! hogy hasonlóval ajándékoz- tassák meg megyéjüket. B-M. K. Fotó: Gál Edit
