Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-02 / 181. szám
1986. augusztus 2., szombat ■izmwKriw KORC ?TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Új irodalom a Vajdaságból A legfiatalabb — fiatalosabb — irodalmat is utoléri egyszer a végzet: még fiatalabbak lépnek le az idő futószalagjáról : megjelennek és bitorolni kezdik a mindenkori meglepett elődök által mindenkor privilégiumnak, a felsőbbrendűség nyilvánvaló jelének vélt jeleket. A fiatalság külső és belső jegyeit. A hatvanas évek elején az Üj Symposion folyóirat huszonéves szerkesztői: az ifjan, de méltán koronázott — mert mindig méltó és méltányos, ha az ifjú tehetségeket is koronázzák — nagy nemzedék: Tolnai Ottó, Ladik Katalin, Domokos István, Bosnyák István, Végei László és a többiek után ismét erős, új csapat kopogtat a vajdasági irodalom ajtaján; a magyar irodalom ajtaján — a Vajdaságból. Majoros Sándor, Varga Szilveszter, Bata János, Beszédes István, Pásztor Sándor, Gimpel Tibor és a többiek, a havonta való összejöveteleikről magukat „HB csoporf’-nak nevező fiatalok mostanában teszik le első figyelemre méltó munkáikat arra a közös asztalra, amelyiket, sokszor úgy érzem, nem ül körül elég figyelmes és újságra éhes közösség. Ügy tűnik, kirajzásuk nem szórványos, nem egyedi: a szlovákiai magyar irodalom ifjai — Hizsnyai Zoltán, Pa- tus János, Krausz Tivadar és más jeles indulók — révén szintén a nyolcvanas évek elején mutatja a megújulás törvényszerű, mégis mindig szorongva várt jeleit. De hasonló jelenségek biztatnak a Kárpátaljáról, s biztatnak bizonyosan Erdélyből is. Mint ahogy a hazai ágak is mostanában hajtanak erőteljes, ' új hajtásokat: Kemény István. Vörös István. Kun Árpád, Tóth Kris'ztina, a szegedi Harciadkor és a budapesti Jelenlét körül csoportosuló fiatalság is ugyanennek a nemzedéknek az ígérete. Tudom, hiszen már annyi okos ember bizonyította, hogy a „nemzedék” nem esztétikai kategória. Nem is az. De a vaknak is látnia és a süketnek is hallania kell. hogy minden új ifjúságban elemi és elsődleges a magamegkülönböztetés vágya. Ahogy az „örök ifjúság” esztétikájának hirdetői — az időközben mégis fájón eltávozott —, az első avantgardisták óta minden avantgárd, éppúgy minden ifjú nemzedék is avval a csalóka, ám annál részegítőbb hittel áll a világ elé, hogy yelük kezdődik minden. Tehát különbözik minden valamirevaló új nemzedék, mert elemi természeténél fogva különbözni akar. Ügy folytat, hogy egyben a folytonosságot magát tagadni kívánja. Ez a törvénye. így hát ne csodálkozzunk, ha a magyar irodalmon különböző árhullámokban, fáziseltolódásokkal, de végül is teljes egészében átvonult neoavantgard után az új nemzedék annak tagadásával áll elibénk. Ez a tagadás azonban csak mint totális, kizárólagosságot igénylő esztétikai diktátumot tagadja — joggal — a neoavantgard ízlés - és ízvilágát. Annak eredményeit: a nyelvi megújulást, strukturális gazdagságot. formai sokszínűséget, a „minden költészet is lehet” felfedezését magáénak vallja: élvezetesen és természetesen használja a maga új arcának megfogalmazására. Nem szembenállás ez, sokkal inkább külső megjelenésbeli elhatárolódás. A polgárpukkasztó, mámoros, fanyarán és játékosan dekadens, elkülönülő és tarkára festett — de belül őszintén átérzett — neoavantgarddal ellentétben a szélesebb társadalmi közösséggel egy sorsot vállaló, sőt, művészlényegét épp ebben átélő magatartás jelentkezésére lehetünk figyelmesek. Fiatalságunk tényeit áttételek nélkül vállalják, ám kiábrándítóan veszélyeztetettnek, sőt, veszélyt kihívónak érzik és tudják ezt az ifjúságot. Legfőképpen" abban különböznek a közvetlen megelőző nemzedékektől, hogy szertelen külsőségek nélkül is képesek megdöbbenteni a kiszolgáltatottság — közös kiszolgáltatottságunk — el nem födött sebeivel. Mezey Katalin INFLÁCIÓ Erkölcsi értékeink változásai Az infláció érdekes dolog: szó szerint felfújódást jelent, és igen sokatmondó az alapszó, csakhogy pontosan senki sem tudja, mitől fúvódnak fel az árak, mitől csökkennek az értékek napról napra. Vagyis: csökkennek az értékek és nőnek az árak. Minden közgazdasági magyarázat ellenére van a szóban valami misztikus: hát még a szellemi értékek inflációjában! Mert a zöldségárak növekedését még csak lehet magyarázni éghajlati, piaci okokkal, ám egy-egy szellemi, erkölcsi „árucikk” értékcsökkenését, árzuhanását aligha lehet pusztán a vásárlóerőre, kereslet-kínálat arányainak alakulására visszavezetni. És mégis ... Az utóbbi években egyre ritkábban hallottam értékmérő jelzőként elhangzani a „tisztességes, becsületes” rokonértelmű fogalmait. Mintha a hétköznapi, állampolgári értékítéletek is elveszítették volna aranyalapjukat, erkölcsi etalonjukat. Igaz, továbbra is dicsérjük az újat, kezdeményezőt, de ritkán minősítjük erkölcsi értelemben, mintha a sajtó nyelvéből is kikoptak volna e hagyományos fogalmak: csak a változó törvények és rendeletek pislákoló irányfényeit látjuk, melyek a tegnapi visszaélést holnapra követendő példaként állítják elénk, s a holnapi innováció esetleg ma még törvénybe ütköző, gyanús, esetleg büntetendő cselekmény. Ember legyen a talpán, aki elmélet és gyakorlat között eligazodik, azon a senkiföldjén, ahol csak „ügyesség” és „ügyeskedés” létezik, ahol a korrupció a gazdasági létezés eszköze, nevezzük akár hálapénznek, borravalónak, cáúcsó- pénznek vagy megvesztegetésnek, akár hatalommal való visszaélésnek, bizonyíthatatlan zsarolásnak, ál-közéletiség- nek és áldemokráciának. Az infláció rejtélyes folyamat a közgazdaságban is, hát még a közéletben, az erkölcsben! Hol kezdődik a durvaság, agresszivitás, ami még eltűrhető egyre lazuló mindennapi normáink szerint? Milyen közterületen elkövetett garázdaságon háborodhatunk fel, milyen közéleti visszásság élesztheti fel jogos haragunkat? Mintha egyre bizonytalanabb lenne az összkép. Kis és nagy dolgok összemosódnak, az állampolgár ingerülten legyint, mereven maga elé bámul, nem akar beleavatkozni, nem akar bajt. Hallgat a gyűléseken, ahol csak fizikai jelenlétét jegyzik, ahol csak igenlő szavazatát veszik tudomásul, hallgat a félreütött pénztárgép, a megcsúszott számla előtt, hallgat a buszon, ha a lábára lépnek, félrelökik, hallgat az üvegvisszaváltónál, ha göngyöleg hiányában hazaküldik, mert már morogni sincs kedve. A kis dolgok felfúvódnak, dagadnak, a jogos tiltakozás okvetetlenkedéssé torzul, a durvaság és ügyeskedés pedig önkifejezéssé. A végeredmény: lesznek hivatalból mindent lelkesen helyeslők, lesznek mogorva legyintők, s középen a sűrű, kétségbeejtő tömeg: a tompán tűrök, az értelmetlen sorállók, a felheccelhetők és leinthetők, az erkölcsi infláció legnagyobb vesztesei. Az erkölcsi infláció: erkölcsi kopás. A semmire sem kötelező utca erkölcse. A szabad helyre autók állnak be, az elvesztett tárgyak új gazdára találnak, ne tartsuk fel a forgalmat, haladjunk, emberek. Ki kérdezné meg, hogy miért és merre? Ez az infláció nem közgazdasági természetű: a felnőttek műve. S a felnőttek néha csodálkoznak, hogy gyermekeik rájuk hasonlítanak. Durvák és közönyösek. A megfelelő kötőszavakat már megtanulták az élethez. Fizikai erejük is nő: nemsokára ők is félre tudnak lökni valakit az utcán. Az autódudát már most is meg tudják nyomni. Uramisten, miféle fantasztikus filmet álmodom? Csak nem épülő-szépülő hazánkban játszódik, kiművelt emberfők, nagy közös célok, remek vezércikkek és kitűnő orvosi tanácsok földjén ? Bőröndi Lajos: Hanyatt hanyatt ahogy a fehér tavak repülőkre villámlanak heverni fölöttünk összecsap fű-tenger szöcskék ugranak érezni szépen azt ahogy alattunk a föld elforog s vele fordul a rét a nyár körbe élet és halál hanyatt hanyatt hanyatt hanyatt fönt szikráznak a naphalak a két tenger lassan összeér elalszunk minden hófehér szentjánosbogár pillanat vitorlázik egy tölgy-levél Horváth János: Apám Beszédes István: A cédrus Nem fogok félni: enyém a tűz, s kering a tánc; tereng az ing: öreg leszek, s tudom, elfő megváltóm: Szent Ejtőernyő: kire égre merednek a kórusok, rémülő erdők, potyogó mókusok, lágy őzszobor nem egy míg nap lobban s lemegy. Majd megáll a lövedék a térben, felül a halvilág az érben, nagyhatalma: Béke lel a földön, míg ellebeg a Mennyei Öltöny. Varga Szilveszter: Eredendő naivitások Eredendő naivitásokból mosdatnak ki az évek, s mire eszmélsz, már elvesztetted a reggeli szüzességet, már rád dereng az est szétömlő homályával, és összekeverednek benned érzések meg értelmek — lökdösve magad a holnapba, hogy konzervdobozok csörgésével riasszon az óra a még sarjadó valóra — dőlsz hosszúszoknyás álomba, kutatva alatta izzadó megváltást, narancsszínű párvirágzást, kielégülés-kertet, s nem bukkanva a nyomra, mit benőtt a lomha moha [bolyha, letört ágak után indulsz vissza a gyermekkorba. Vissza, bicegve, kérdés nélkül oda, hol a vágyak tava kéklik, oda, hol gyöngül a szoba cigaretta-illata és újra dagad a tudat, oda hol a válasz még remény és óhaj: voltaképp mi is az igaz? A túlélés sisakos vitézei tolonganak körülötted, üdvözlik az otthonról hazatértet, ki most magabiztosan lépked, mert mögötte a pálya bejárt magánya, és a csúcsnak bérce, hol a siker a földnek érce, te pedig büszkén gyámolítod őket, a mindig hűséget esküdőket, hogy a tégla ára marad a jövő nyárig és a vakolat sem drága, ha kétszer le nem mállik. az autóra előre kell befizetni és hogy az jár jól, ki a bort fölvizezi. Reggel ciháinak a gondok meg a rádióból rád torlódó hírek, szádban az első kávé erjedésíze, nem kérdezik tőled, hiszel-e Istenbe'^— a nappalok sziklaomlása úgyis összehúzza eredendő naivitásaid. Bata János: A szegénység dicsérete neked köszönhetem, hogy megtanultam emelt fővel járni, szemem nem lesütni, mert más levetett ingét hordom (gyermekkorunkban anyám a patikus lányok elnyűtt ruháit hozta haza, Miklóssal örültünk neki: nekünk új volt, csak akkor fájt nagyon, ha az iskolában felismerni véltem magamon ingecském kislány voltát) ... emelt fővel járni? pedig sokáig szégyelltem, meg teher is volt a szegénység; aztán érni kezdett, majd kihajtott a mag — a szegénység magja, a fájdalom magja, a keserűség magja, a szent [szegénység magja, a büszkeség magja, a költészet magja, a felismerés magja, a hovatartozás magja, a lét-tudat, az ön-tudat, a tanulni-tudat magja, szent szegénység búzamagja, adj erőt az élethez! szent szegénység búzamagja, védj meg az élettől! szent szegénység búzamagja, őrizz meg az életre! kincseimet te adtad — a szavakat Pásztor Sándor: Dal szép vagy, szőke és szelíd pannón-folyócskán karcsú híd füvön a fény vagy, tavaszi víz fiatal fákon mandulaíz lombok zöld hűvösén átleső nap — friss széna illata szíved alatt. Szentmihályi Szabó Péter
