Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-09 / 187. szám

1986. augusztus 9., szombat

— Nyúl vagyok. Nem vicc. Ez a becsületes nevem.

A csatorna partján ül egy kövön. Aprókat heherészik. Foszlósnak indult kalapjának karimája alól huncu- tui csillog a szeme. Az ove- raílosit nézi.

— Akkor én ismerem magát. A fiát egészen biztos.

— sandít fel. Lenn áll a csatorna szélén, fél lábbal a vízben, amely bokáig ér. Oda sorjázza a sörösüvegeket.

— Az meg mire való?

— Hogy hűljön. A sör hidegen jó.

— Hát a masina? — mutat a kombájnra, mely ott tornyosul a túlsó parton, a búzatábla széliben. — Az bezzeg meg se mozdul.

— Elromlott. Egy ilyen icipici alkatrész hibádzik, — mutatja a hüvelykujjával, hogy milyenről lenne szó. — Bementem a központba, a raktáros a fejét ingatta, majd utánanéz a városban. Abból pedig dél lesz, vagy öreg este. Elhajtottam a kocsival a kocsmába. Csak nem jövök ki üres kézzel.

— Apád sohase járt kocsmába. Fogához verte a garast.

— Mit ért vele? Azt se tudta, mi az élet.

Az öreg megbillenti a kalapját. Arca, mint a tölgyfa kérge. Tele van rücskökkel és barázdákkal.

— Szerinted, mi az élet?

— emeli meg a hangját.

Az overallos egy pillanatra elmereng. Tohonyának tűnik, mert pocakos.

— Más mint valamikor volt.

— Talán egy láda sör?

— Az is. — vágja rá. — Meg a Balaton. Ott van élet, az az élet.

— Ügy bizony! — kacará- szik Peliné a hátuk mögött. Észre se vették, hogy a parton sertepertél, pedig jó ideje már, hogy kihajtotta a kecskéit a közelben levő tanyából. Rikító szoknyája alól kivillan a koszos térde. A nyaka se különb. A babos mellény azonban mutatósán feszül rajta. Lánynak nézné az ember, ha két lurkó nem csimpaszkodna a szoknyájába. Az egyik levetette ingecskéjét. Nem is csoda, olyan nagy a forróság, hogy a nap majd szét olvad az acélos égbolton.

— Ni, a bokszos nyanya!

— rikkantja el magát az overallos.

Ez sértés. A cigány asz- szony csípőre tett kézzel ri- szálja magát, mint egy varjú a nyárfa tetején.

— Majd megmondom magának. ki a bokszos!

A kombájnos nem akar perpatvart, de ami a begyében van, azt kiadja. Az öreg sejti, vagy talán hallja is mit morog.

— Nem olyan fekete az ördög — veti közbe.

— Maga talán védi őket?

— Dehogy, csak mondom. Ott a felvégi tanyán egy népes család lakik. Nutriát tenyésztenek, meg lovakkal kupeckodnak. Ez az asszony egyedül él a kecskéivel.

— A takarmányt honnan szerzik be? Ez az, amiről beszélek.

— Innen a táblákról.

— Na látja! Itt élősiköd- nek a nyakunkon. Befészkelik magukat a tanyákba és megdézsmálják a szövetkezet tábláit. Lopják a kukoricát, a napraforgót, a babot. meg ami a kezük ügyébe akad. Majd megmondom az elnöknek, majd szóvá teszem a közgyűlésen. — Annyira belelovalja magát, hogy szikrázik a szeme. Kiabál. Mintha egy ismeretlen fenevad élne benne. — Ha én lennék a vagyonőr megtanítanám őket kesztyűbe dudálni. Meg én! A vagyonőrnek puskája van.

Peliné riadtan hátrál a kecskéihez.

Az öreg előkotorja a dóz- niját. Cigarettát sodor.

— Magadat is okold. — jegyzi meg csendesen.

— Ugyan mivel?

— Itt hagytok csapot-pa- pot és mentek be a városba, meg a községbe, s ha az öregek kihalnak, prédára marad a tanya. Ezek meg jönnek és szaporodnak.

— Ehhez az egyhez érte- r nek.

Az öreget elönti a keserűség.

Serédi János:

Rozsdás Rozi

— A fiamnak egy gyereke van, az is lány.

— Nekem is csak egy van.

— Miért csak egy? — pis- lant fel. Tekintetében szemrehányás parázslik.

— Mert csak. — válaszolja ingerülten. Aztán hogy az öreg nem forszírozza, úgy véli. magyarázattal kell szolgálnia, mert benne is megmozdult már ez a kérdés. Először tavaly, amikor halálán volt a fia. — Házat# építettem, meg garázst és*

megérezte az eszemadta, hogy férfival van dolga.

A cigányasszony visszabátorkodik az öreghez, fél szemét azonban a kombájnoson tartja.

— Nagy kujon lehetett maga Nyúl bátyó — vihog a fülébe. Az öreg rákacsint, mintha csak cukkolni akarná azt a másikat, ott lenn az akácfa hűvösében.

— Aratás után jött a hordás. Abban a tanyában, ahol lakom, élt egy szerb

nagy kujon. Azért hordja a szövetkezetbe a tejet, hogy a csamokosné szoknyája alá pillantson.

— Tudod Mari, az úgy van, hogy a férfiember a legelképesztőbb helyeken keresi az igazságot.

Ettől a bizalmaskodó hangtól meg hogy a keresztnevét hallja, majd elolvad Peliné. Most már fütyül a kombájnosra. Letelepszik az öreg mellé. Elkéri a dózniját. Gyakorolt mozdulattal szórja a dohányt a cigarettapapírra.

— Én úgy vagyok a munkával, mint az operációval. — tápászkodik fel a kombájnos. Lesír róla, hogy bosszantja a cigánynő. — Legjobb minél hamarabb túlesni rajta.

— Pedig a munkának za- mata van. — próbálja újra felvenni a beszélgetés fomint a férjem volt, aki itt hagyott ezzel a két pulyá- val. — bizalmaskodik a ci- gSnynő.

— Ne hazudj!

— Én? — túr bele a hajába ártatlanságot mímelve Peliné.

— A férjedet bebörtönözték.

— Nem mindegy, itt maradtam egyedül. A tanács el akarja venni a gyerekeket. Ha elviszik a pulyákat, nem kapom meg a családi pótlékot.

Az öreg tovább figyeli a kombájnost, aki beszáll a fülkébe. Felzúg a gép, s porfelhőt kavarva elindul a búzatábla felé.

— A fiamnak is mindig sietős. Most elmentek az Adriára, a tengerpartra. Arrafelé pucér strandok vannak. Mindenféle náció pucéran fürdik. Nem a fiamtól

Pribojszki Zsófia: Tanya

műhelyt is, aztán autót vásároltam, meg élni is kellett.

— Ahá, élni! — horkan.

fel az öreg. — A fiam is azt mondja.

A kombájnosnak elmegy a kedve a beszélgetéstől. A part oldalában egy akácfa nő. Csenevész, de azért van árnyéka. Elnyúlik alatta. Az öreg se szól. A határt figyeli. Tenyerét szemellenzőként emeli a homlokához. Mint valami furcsa óriások közelednek a kombájnok. Motolláik mohón falják a búzatáblát. A dűlőutakon port kavarnak a zetorok. Üres pótkocsikkal érkeznék és megpakolva távoznak.

— Valamikor kaszával arattunk.

Az overallos is felül. A melegben nem lehet szundítani. Még a sör se álmo- sítja el. Ö is a gépeket figyeli.

— Szörnyű munka lehetett

Az öreg megrázza a fejét.

— A munka sohase szörnyű. Különösen nem az aratás. Ekkor mondhatja az ember, nem hiába szántott, nem hiába vetett, meglett izzadságának a gyümölcse. Kasza alá érett a termés. Nincs nagyobb ünnep az aratásnál.

— Na, ne mondja! — gúnyolódik az overallos. — Reggeltől estig ülök a kombájnon, abban a nyomorult fülkében. Egyik szemem a műszerfalon, a másikkai a vágóasztal jobb szélét figyelem, nehogy elkóricáljon a gép. Ettől bekótyagosodik az ember. Közben semmi mozgás, csak a nagy meleg. Ha kinyitom a fülke ajtaját jön be a por, ha bezárom, nem kapok levegőt mert elromlott a ventillátor. De akár működik, akár nem, a meleg így is, úgy is duhasztó. Mégis könnyebb, mint kaszát húzni.

— Akkoriban a magyar fajtát meg a bánkútit termesztették. Abból pedig nem látszott ki az ember. Mintha vasból gyúrtak volna, olyan voltam a kaszától. Ha asszonyhoz nyúltam,

asszony. Bővérű, szemrevaló menyecske volt. Szerbiából érkezett, azért hívták így. Mikor meghalt az ura, értem jött, hogy menjek asz- tagolni. Sokan voltunk testvérek, kevés volt a föld, hát kötélnek álltam. Ö dobálta fel a kévéket a szekérről én pedig odafenn raktam az asztagot. Éppen tetejeztem, amikor feljött a létrán. Nem dűl össze? — kérdezte. Próbáljuk ki. válaszoltam. És kipróbáltuk. Nem látott minket ott fenn senki, csak a jó isten.

— Szép história. Mit szólt hozzá a felesége?

Az öreg kacag. Kicsordult tőle a könnye.

— A szerb asszony lett a feleségem. Napszámosból gazda lettem.

Pelinét csiklandozza a gondolat.

— Hohó, maga most is

nalát az öreg. De az overallos már nem figyel rá. Észreveszi a műhelykocsit, ahogy zötykölődve közeledik. Belegázol a vízbe, mo- sakszik, s a kombájnhoz indul.

— Ráverünk a melóra, aztán búcsú. Irány a Balaton.

Az öreg megigazítja a kalapját, utána bámul.

— Ezek mind rohannak — méltatlankodik. Némi felháborodás is van benne, bár nem érződik a hangján. Ott van a lelkében. Néhány dolgot el akart mondani a kombájnosnak, aki éppen olyan korú, mint a fia. Valakinek ei kell mondani, ha már a fia nem hallgatja meg. Olyan seb ez, mely sohase fog begyógyulni. Attól sem. ha kikiabálja.

— Hallja maga aztán jól beszél Nyúl bátyó, látszik, hogy nem hülye gyerek,

tudom, az unokám mondta. t A fiam nem beszél, ő csak jön, benéz a tanyába, hogy élek-e, aztán usgyi, vissza a városba.

Peliné szájába illeszti a kissé félresikeredett cigarettát. Élvezettel fújja a füstöt.

— A menyét még sohase láttam.

— Fura egy lélek. Azt mondja nekem, adjak pénzt, de csak úgy, foghegyről veti oda anélkül, hogy megmagyarázná, vagy egy jó szava lenne hozzám. Mire kell, kérdezem. Erre ő, hogy infláció lesz. No, álljon meg a menet! Infláció lesz annak, akinek nincs pénze. Rám vágta az ajtót. Azóta ki se jön.

— Azért ez még sincs így rendjén. Folyton egyedül van. Ha nem volnának mellettem a gyerekek, én megőrülnék.

— Én sohase vagyok egyedül. Beszélgetek a tehenekkel, a Bodrival, meg az aprójószággal. Értem a nyelvüket.

— Mi lesz, ha megbetegszik?

— Sohase voltam beteg.

— De ha mégis. Ki fogja ápolni ?

— Állva fogok meghalni, mint az elefántok.

Peliné furcsa fintort. vág Szeme összeszűkül, akár egy lapuló menyété. Fontolgatja, mérlegeli a gondolatait. Lopva az öreg arcát vizs- gálgatja. Onnan próbálja leolvasni, meddig mehet el. Az öreg gyanútlanul hallgat.

— Rendben tartja a tanyáját — szólal meg, mintha csak a beszélgetés kedvéért tenné.

— Pedig, ahogy a feleségem meghalt, nyugodjon békében, semmihez se nyúltam. A két szobába be se teszem a lábamat.

— Két szobája van? — kap mohón a szón. — így hát tudna segíteni rajtam.

— Ugyan miben?

—■ Nézze, bátyja, ha ott

maradok, abban a romos tanyában, a tanács elveszi tőlem a gyerekeket^ de ha maga befogadná a gyerekeket az egyik szobába, akkor egészen más lenne az ábra.

— Micsoda? — ocsúdik fel fel az öreg.

— Azt is mondhatná, hogy mi ketten együtt élünk. Az egyik szoba a gyerekeké, a másik a mienk. Maga még férfi. Én még magát fel tudnám melegíteni.

— Bolond lukból bolond szél fúj. — áll fel a kőről az öreg és a teheneihez indul.

—»Bizony, hogy fel tudnám tüzesíteni. Ismerem a varázsszavakat, meg a füveket is. Anyámtól tanultam, ő pedig a nagymamájától, Rozsdás Rozitól.

— Rozsdás Rozitól!? döbben meg az öreg. Visszafordul. Le se veszi a szemét Pelinéről, úgy közeledik hozzá. — Tudtam, hogy valahonnan ismerem az arcodat. Ezt a boszorkányosán fekete szemöldököt, meg ezt a szemölcsöt az orr tövénél. Olyan vagy, mint nagyanyád volt fiatal korában. Járta erre a tanyákat, ör- döngős dolgokat művelt. El se hinném, ha nem láttam volna. Egyszer megrontotta a teheneinket. Akkor este véres tejet fejtünk. De tudod-e, mi történt vele? Ott a keresztúton agyonverték. Senki se tudja ki tette. Ne kísértsd hát az Istent!

A nap tüzel, ontja a meleget. De Peliné hátán végig- borzong a hideg. Buta szemekkel bámulja a pusztát. Arra, amerre a keresztét van. A két lurkó megszeppen. Mintha égbekiáltó szörnyűség történt volna Anyjukhoz bújnak.

— Az élethez szerencse is kell. — suttogja Peliné. — Anyátoknak pedig nincs szerencséje. Még egy öregembert se tud lépre csalni. Bezzeg dédanyátok értette a módját!

Szemében egy árva könnycsepp gyöngyözik.

Újházy László:

Aztán

Aztán elindulunk a langyos lében.

Fejem hűti a fal, s ágyeresztékek nyikorognak.

Kék éjszatca van, arany van, ezüst. Jól felpakoltunk, éhesek vagyunk, de fröccs nem hűti ezt a szomjat.

Vitorlát ha lepedőből feszíthetnénk akárha nappaloknak is, lenne még remény,

de holdra ugatás éje van most, hisz kék az idő, s a térben repülünk,

zúgnak az égi gályák: rabszolgák dandárja lapátol.

Lehet, hogy láncok is csörögnek fényesen.

Elillan 1 nap, 10 nap, 100 nap.

Aztán mi mindig elindulunk, és sose érkezünk meg.

Lakatos István:

Atrium mortis

Az emberélet útjának felén az a vadon mögöttem tövig égett —

Láttam vetülni árnyát feketén a könyörtelen beteljesülésnek.

Valahová vezettek lábnyomok; egyre szűkebb lett a völgy, egyre mélyebb — Ez adatott,

e múlás nélküli idő, e csorba

látóhatár, e könnytelen homok.

Micsoda szerelem fúlt itt a porba!-------— Mentem tovább,

s

ikoltó pusztaságon át, hol tett nincs téve, hol szó nincs kimondva, s nem vár a vándor többé változást. Ekkor, ahol újabb kör tűzterében

a táj fényt kap s az üldözött egész megélt sorsával ismét szembenéz, sötét kapu magasodott elébem:

«Ki itt belépsz .. .«■

Beléptem.