Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-09 / 187. szám
o 1986. augusztus 9., szombat HHiWETiM KULTURÁLIS MELLÉKLET Színészközérzet Kőszegi találkozás Nagy Attilával Nagy Attila Németh László Sámsonjának békéscsabai premierjén Ritkán adódik, hogy azin- terjúkészítési szándék találkozik a megnyilatkozás vágyával. Nagy Attilával beszélgetve ennek a szerencsés véletlennek minden előnyét élvezhettem. A színművész először játszik a Kőszegi Várszínházban, kellemes epizód ez életében, a lényeges esemény azonban egy másik vidéki városhoz fűzi: Kecskeméthez. Elvágva a Thália Színházhoz kötő szálakat, ősztől Kecskeméten játszik és rendez. Közérzetéről, színészi pályájáról, a változtatás okairól kérdeztem Nagy Attilát. És élve az alkalommal, hogy ő a Színházművészeti Szövetség színésztagozatának elnöke, a Magyar Színkör megítéléséről is véleményét kértem. — Alkata, adottságai szerint ön a nagy formátumú történelmi hősök, nemzeti példaképek megformálására hivatott színész. Kiugró sikereit mégis karakterekkel, hétköznapi típusokkal érte el. Hamarjában Örkény Tóthék drámájának öreg Tóthja, vagy a Pillantás a hídról Eddie Carhonéja jut eszembe. Itt Kőszegen nem Báthorit, nem Bethlent játssza. hanem az átlagembert képviselő Zita Gergelyt. Eltűri, vagy szereti is ezt a kettősséget? — Természetesnek tartom. Nem kerültek el az alkatom szerinti szerepek. Játszottam Bánk bánt, a Helytartót hat évig, 250-szer, Az Ördög és a jóisten Götzét, de Ziskát és a Gyulai Várszínházban, majd Békéscsabán Sámsont is. A papírforma szerint nekem való szerepeket akármilyen jó szinten oldom meg, nem okozok meglepetést. Ez nemcsak velem történt így. A. mai színházban megváltozott a színész alkalmassága. Korábban életre szóló szerepkörök voltak. A színész fejlődését azon mérték, mennyire bonyolultan, színesen tudja szerepköre feladatait 20 év után is megoldani. Ma a jó színészek a különböző karaktereket szeretik. Ügy gondolom, az a szerep való a színésznek, amelyik képes a gondolkodását, fantáziáját fölgyújtani, mert azt képes is jól megoldani. Vannak más nézetek is. Van aki azt vallja, az igazi nagy egyéniségnek bőségesen elég, ha a saját személyiségét megmutatja a szíhpadon, erre Csortos Gyula és Lati- novits Zoltán a példa. Én azt tartom, hogy a spontán genetikai adottságomon kívül a szerepnek a személyes véleményemet, lényemet is tükröznie kell. Ezért vállaltam szívesen Zita Gergelyt. A tömegsors megtestesülését látom benne. A politikai viharokban mondjuk egy 10 milliós népességből 8 millió hozzá hasonlóan él: minden módon megpróbálja elviselni a politikai változásokat. A mindenáron való fennmaradási ambíció azonban végső soron tönkreteszi az embert. — A Kőszegi Várszínház tavaszi sajtótájékoztatóján említette, hogy ez az első Páskándi-darab, amiben játszik, pedig régóta vágyott rá. Mi húzódik meg a nagy várakozás mögött: a történelmi drámák szeretete, vagy Pás- kándi tehetségének nagyra becsülése? — A kettő együtt. Szeretem a történelmi drámákat. A történelem, ha akarja, ha nem, ott van a közösség, az egyén reflexeiben, örökítjük családon belül is a félelmeket, a szorongásokat. A történelemismeret az egyéniségnevelés eszköze, a szabadságomat segíti. A szárnyaimat nyitja ki, ha tudom, hogy én most apám nevében cselekszem és nekem jó volna már másképpen cselekedni. Nos, a Páskándi-drámák- ról. Több mint húsz éve láttam az elsőt, és nagyon tetszett, azóta is tetszik Pás- kándi történelemszemlélete. Ö a történészeknél nagyobb szerepet tulajdonít az emberi tényezőknek. Mivel én művészember vagyok, lehet, hogy nincs igazam, de úgy látom, hogy a politikai sikerek és kudarcok végső magyarázata az emberi magatartásokban, cselekedetekben van. Páskándi dinamikus drámáiban az embereknek természetes történelmi szerepük van. A politika együtt alakul a jellemekkel. — És hogyan találkozott a Magyar Színkörrel? Nem zavarta, hogy a társulatnak nem jó a híre, sok volt a botrány körülötte? ... — Romhányi László öt évig volt rendező a Thália Színházban, innen az ismeretség. De a Magyar Színkör helyzetét a Színházművészeti Szövetség vezetőségi tagjaként, hivatalból is ismerem. Segítettem, hogy alakulhasson magán- vagy szövetkezeti társulat. A Magyar Színkör körüli bonyodalmak mind a pénzhiányból, az állami támogatás hiányából következnek: a fegyelmezetlenség, a vitatható darabválasztás. A kiszolgáló személyzet alacsony száma miatt nehezen kapnak jó színészt stb. De nem okozott gondot a Színkörhöz csatlakoznom, mert tudom, hogy a vállalkozás nem link, a nehézségek ólomsúlyúak, és nagyon nehéz ám emberi ambíciókkal az anyagi hiányokat ellensúlyozni! — A Körszínház helyett a Kőszegi Várszínházban játszik. Nehezen engedték el? — Egyszerű volt, eljöttem a Thália Színháztól. Kecskemétre szerződtem négy évre. — Mi történt? Mit ígértek Kecskeméten? — Nem ígéretre mentem, mások az előzmények. Mindenképpen eljöttem volna a Tháliából, mert a színház törekvése egyre jobban eltér az én álmodott művészsorsomtól. Egyáltalán, az egész színházi közéletben olyan változások mennek végbe, amelyeket nem tudok elfogadni. 150 premierrel a hátam mögött nehezen viselem el, hogy hálásnak kell lennem minden szereposztásnál. Nemcsak a színházban, de a televízióban is vállveregetés- sel jár a szereposztás. „Benne leszel a következő darabomban” — súgják és érzem, hogy alázatosan kellene fogadnom a karaj kenyeret. Én a színészetet örömszakmának tartom. A szeretet és az örömszerzés művészetének. Az rá a mentség, hogy jóhiszeműen fogadjuk és szeretjük az eredményeit. Mert, ha egy felnőtt férfi kifesti magát és azt mondogatja, én vagyok a király, az hülye. Az elmúlt három évben egyre szomorúbb lettem, fontolgattam, hogyan lehetne kilépni ebből a kényelmetlenségből. Lendvai Ferenc avatott be gondjába egy tanácskozáson, azon agitálnak, mondta, hogy adjam fel a nyugdíjat és legyek Kecskeméten igazgató. Ha vállalod, én veled megyek, mondtam. Vállalta. Színészrendezőnek szerződtetett. — Mit választott a rendezői bemutatkozáshoz? — Nem választottam, kaptam a feladatot. Fekete Sándor a Lilla villa titka című darabját. Pontosan tudom, hogy nekem a rendezői pályán még bizonyítanom kell. Nem keverem össze a két szakmát és nem színészi reputációval akarom a rendezői rangot megszerezni, hanem rendezéssel kiérdemelni a választás lehetőségét. — Milyen a hangulata, közérzete Kőszegen? — Nagyon jó. Sajnálom, hogy a Kőszegi Várszínházát éri a provincializmus vádja. Szerintem a nemzeti kultúrához a kisebb közösség többletet csak a maga jellegzetességéből tud adni. Kár a vádaskodásért. Szüntelenül a nacionalizmus vádjától rettegő közéletünkben üdvözölni kellene, ha egy város elszánja magát a saját és a nemzeti történelem feldolgozására, ezt nem szabadna gyanakvással körülvenni, lebecsülni. Az élet nagyon kellemes Kőszegen, családias, közvetlen a hangnem a fogadásokon, az üzletekben, az utcán. Megszólított egy kőműves: művész úr, szerepel a várban? Igen. Akkor ott leszek. És a második előadás végén valaki megszorítja a karomat: itt voltam ám. Hát ez felejthetetlen. Az ember ilyennek álmodja az országot: a formák legyenek másodlagosak. Budai Rózsa Verasztó Antal: Szeretnék... Szeretnék szép szavak pásztora lenni el-elcsukló torokkal miközben elindulok egy hant felé. Szeretnék könnyeimmel rögöt olvasztani ahol alszol, ahol állok nincs reményem, hogy megtalállak a következő lépést se ismerem mióta eleresztetted kezem a virágok vesztőhelye tele van illattal, jajjal kínjaim lándzsahegyein miattad vérzik a hajnal Sass Ervin versei: A fa tizenöt méterre az ablakodtól égre vetődő torony óriás árnyék a múltból tizenöt méterre tőled még él és zöldbe öltözött áprilisban tizenöt méterre az ablakodtól nem is sejti hogy jön majd egy úr és felméri vihogva holnap kivágjuk túl magas túl szép túlságosan sokat látott éj- „ szaka vágjuk ki amikor nem lesz csak a hold és a posztromantikus őrültek fedél alatt álmodnak a nyárról Csak egy vers innen már csak egy lépés annak aki a földre érkezett csak egy sóhajtás a széttéphetetlen innen már csak egy vers a halhatatlanság de az a lépés és az a sóhajtás és az a vers honnan indul merre rebben és megíródik-e egyszer is innen már visszavonulhatsz önmagadba miként Marcus Aurelius hitte a békét innen már el nem érhet a dárda mert páncélt égetett rád az idő Miféle béke miféle mágnes vonz hozzád múlhatatlan miféle szavak és hangsúlyok zizegnek körülötted és miféle tekintet az amelyben a neved virága nyílik és miféle olt- hatatlan a kívánság bárha csillagidőkig a karod és miféle béke az amelyben fák kertek és utak jelzik az időt a végtelentől a végtelenig miféle hozsannák uralkodnak szavaimon hogy kimondjam a titkoknak titkát az elérhetetlen elérhetöt szép nyugalmaid tündérperceit Pribojszki Zsófia: Lila ruhás lány
