Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-09 / 187. szám
a 1986. augusztus 9., szombat Békés-Dánfok, amatőrök alkotótábora Ez a két hét a nyár ajándéka Tizenegyedszer jönnek ösz- sze kétheti táborozásra Békésen amatőr festők, grafikusok, szobrászok, keramikusok és fafaragók. Azaz, hogy pontosabbak legyünk: az idén először a keramikusok, a szobrászok és a fafaragók. A dánfoki táborhely, amikor először jöttek ide, ideálisnak tűnt. Az is volt. Rengeteg facsemetét ültettek el a faházak között (a festők is), a közeli vízpart, a jó illatú nyári levegő kellemes együttlétek nélkülözhetetlen forrása lett. Aztán történt valami, ami különösen az ilyen művésztársaságnak nem tetszik először: a facsemeték nem nőnek, a fű kiég a házak közt, és az egész tábor valahogy sivár, sokat veszített otthonos hangulatából. Mondják, hogy rossz a talaj, az a baj. Mondják, hogy módszeresebben kellene locsolni, az a baj, hogy nem így van. Az ember elképzeli, hogy több méter magas nyárfák, dús bokrok töltik be a teret a faházak előtt és .mögött, aztán a lelki szemek helyett a valóságosak kiszáradó galy- lyakat látnak ... A munkakedv, a barátko- zás légköre azonban a régi. Bede László, a békési művelődési központ igazgatója mondja, hogy az idén műfajbővítés történt, egyszerűbben: a festők és grafikusok mellé először fogadnak fafaragókat, szobrászokat, keramikusokat. Ettől az egész tábor képe megváltozott. Kell is ilyen lehetőség az amatőrnek, hiszen adódhat, hogy önmaga sem tudja, a festészet-e az igazi számára vagy át kellene váltani a szobrászatra? A másik lényeges: (említi később Lóránt János festőművész, a tábor művészeti vezetője) van, aki attól lesz igazán jó festő, vagy grafikus, ha mint szobrász is felfedezi az emberi testet, egy fej térben elhelyezkedő körvonalait. A formák így érthetőbbé válnak. A „művészeti vezérkar” a festők műterme előtt tanyáz a lépcsősoron. Itt van Vass Csaba szobrászművész, aki Hajósérsekhalmáról jött és Csuta György festőművész, a békési alkotótábor egyik alapítója, szervezője, mindenese. Ide, a lépcsősorra nem süt le a kánikulai nap, és nagy ováció fogadja Gábort, a békési művelődési központ mikrobuszsofőrét, aki éppen befut egy hűtött tartály szódavízzel. Van még hajósi és egri bor is, két ujjnyi friss szódával megcsapatva jár a vendégnek is. Aki, ha tehetné, szívesen töltene sokkal több időt ebben a táborban, ahol huszonheten (tataiak, pécsiek, miskeiek, orosháziak, gyo- maendrődiek, békésiek, ti- szakécskeiek) pár nap alatt összetartó csapattá váltak. Beszélgetünk (míg odabent folyik a stúdium: kamaszportrét rajzolnak vagy tízen) a táborról, a művészetekről, az amatőrségről. A hajósi kapcsolatokról is, hogy mitől jó az, ha a békésiek Hajósra mennek majd kiállítani, a hajósiak pedig ide, Békésre? Hogy a város is jól jár a táborral, nemcsak a hírét viszik el a tá- borozók, hanem mindenki ad egy-egy képet, szobrot, kerámiát is, ajándékba, tiszteletből. (Számoljuk csak ki, tizenegyedik éve táboroznak Békésen a megye és az ország legjobb amatőréi, alkalmanként húszan-huszonöten. Előbb-utóbb összegyűlik vagy három-négyszáz(!) műalkotás. Micsoda kincs! Kincs a tudás is, amit itt gyűjthetnek össze. Mert a látszólag laza táborélet önként vállalt, szigorú munkarendet takar: délelőtt a Lóránt—Vass—Csuta trió vezetésével dolgoznak, délután önállóan, ki mit akar, beleveszi magát a parti tájba, és jegyzeteket rajzol, vagy a táborban készít skicceket, megkezdett képeit festi tovább, farag, gyűrkőzik a márvánnyal. Közben mélyülnek a barátságok, fogy egy kis hűtött sör is. Az idén, mondja Lóránt János, senki sem lóg ki a sorból. Ide most mindenki azért jött, hogy tanuljon, fejlessze képességeit, olyan közegben dolgozzon, amilyet egy esztendeig újra nem talál... A fafaragók, Cseri Antal Tiszakécskéről és a miskei Czár János óriás nyárfával küzdenek, a békési pártbizottságtól kapták, és az új, dánfoki szállóban lesz belőle nem mindennapi ülőpad. Nagy Anikó nőalakot vés márványba. Szobrász tagozaton középiskolás a szegedi Tömörkényben; Kossach Katalin most tanulmányfejet rajzol, délután a keramikusokkal tart, különben békéscsabai, a téglagyári laborban dolgozik. Feldmann Tibor orosházi, és alapító itt Békésen is, a táborélet gyöngyóráit emlegeti, meg a boldogságot, hogy egyik akva- relljét elfogadták az egri ak- varellbiennálén és augusztus 19-én nyitják a kiállítást. Hűséges eb ül előtte, szemei a gazdin csüggenek. Dux, a kutya, mutatja be az ebet Feldmann, képzeld, beszélni tanítom, és... Tréfák indulnak ezzel, kinek-kinek van egy jó története a tavalyi vagy azelőtti táborokról. Telik az idő, egy óra. Szétfut a híre, hogy megérkezett az ebéd. A tábor tálcát ragad és beáll a sorba. (Más táborozok is vannak éppen, baj semmi, megértik egymást.) A tartályban még mindig friss a szódavíz, az ebéd utáni óra a sziesztáé. Czár János azonban most sem pihen, körülállják, úgy nézik-bámulják csuhéjkötő tudományát. A nyers kuko- ricalévélből fiatal menyecske készül, seprővel a kezében ... Persze, folyik a szó is. Czár János ebben is nagymester. Kalocsán, Miskén, Hajóson tanítom a gyerekeket játékot csinálni szalmából, csuhéjból, kákából, nádból, gyékényből, fűzfavesszőből ... ötszázfélét tudok. Ha (gyerekkorunkban) átvállaltuk a nagyobbaktól a libaőrzést, megnézhettük, hogyan csinálnak csuhéjbabát, kutyát vesszőből, nádból, meg mindenféle állatot. Meg padot, széket, csörgőt. Amikor az apám kosarat font, sose hagyta ki, hogy hipp- hopp! ne készítsen nekem egy lovat vagy kutyát. Máskor meg nádsípot, megint máskor szalmabábut. Aztán, ha mi is megtanultuk, az volt a legkedvesebb játékszer, amit magunknak csináltunk ... A csuhéjmenyecske szinte táncra perdül. Már csak kendő kell a fejére. Czár János Békésről Miskére megy, haza, onnan Pestre, hogy a XI. kerületi művelődési központban is bemutassa tudományát, onnan Jakabszállás- ra várják, a megyei alkotótáborba. Így telik el az egész nyár és nincs ennél gyönyörűségesebb, mondja az ajándék mellé. A „művészeti vezérkar” megbeszéli a holnapi napot, szó esik a jövő vasárnapi, táborzáró kiállításról, aztán a délutánnal minden táborlakó szabadon rendelkezik. Olyannyira, hogy újra csattognak a fejszék, felbúg a kis villanyfűrész, a vésők hegye a márványba mar, és köny- nyed vonalakból összeigazodik egy portré a rajztáblákon. Tizenegyedszer jöttek ösz- sze két hétre Békés-Dánfo- kon amatőr festők, szobrászok, fafaragók és keramikusok. Ez a két hét csak az övék. A nyár ajándéka. Sass Ervin Szamurájháború Furcsa asszociációkra késztetnek a véletlenek. A Békéscsabai Szabadság moziban a Szamurájháború című színes japán film előtt A hét mesterlövész című amerikait vetítik a délutáni előadásokon. Azt A hét mesterlövészt, amelyet a japán filmművészet halhafatlan alkotójának, Aktra Kuroszavá- nak A hét szamuráj című filmje nyomán készítettek. Ez utóbbit pár évvel ezelőtt a tévé szombati éjszakai sorozatában láthattuk, megcsodálhattuk. Sokunknak A hét szamuráj marad az etalon, ha japán filmről van szó. Kuroszava csodásán tudta ötvözni az egyetemes emberi érzések bemutatását a japán történelem és kultúra sajátosságainak ábrázolásával. Nekünk, európaiaknak talán éppen ezért lett közérthetővé mindaz, ami a japán nézőnek természetes, szinte tankönyvismeret. Szamuráj, sógun, sinto- és buddhizmus. Bár ismerősek ezek a fogalmak, a mögöttük rejtőző tartalmat legfeljebb csak sejtjük, s ha meghatározni kellene, jószerével általánosságok jutnak az eszünkbe. Jól tudják ezt a japán filmesek is, amikor úgymond exportalkotásokat készítenek. Ezek sorába tartozik a Szamurájháború is, Hiroshi Inagaki rendező ma- numenálisnak tűnő színes filmje. Ha műfaját kellene meghatározni, leginkább a kosztümös kalandfilm jelzője illik rá. Européer recept szerint készítve. Látványos csatajelenetek, morc katonák, főurak közötti személyes villongások, az érzékiség látszatától megfosztott, negédesre vett szerelmi betét, egy kis vérontás, majd a jó, a nemes győzelme, a rosszak bukása. Csakhát ez így soha nem történhetett meg sem a mi kontinensünkön, sem a távoli szigetországban. Mert ellentmond az alapvető emberi logikának, a történelem igazságának. S hogy mennyire hamis és frázisokból épített kép él bennünk a japán múltról, azt mi sem bizonyítja jobban: a mozik ajtajára ennél a filmnél azonnal kikerült a Minden jegy elkelt! tábla. Pedig a közönség nem szamurájfilmet lát. Mármint véres, szintén az exportdarabok receptje szerint készített harakirik özönével vérfolyó- kat fakasztó horrorisztikus japán filmet. A Szamuráj- háború csupán a japán történelem egyik XVI. századi lapját próbálja az európaiakkal megismertetni úgy, hogy számít arra: valójában nem is olyan fontos a hűség, a pontosság, az igaz emberi mondandó. Lehet, hogy így kezdődött az egész. De hogy nem így folyt le, nem ez volt a menete, azzal mi is tisztában vagyunk. A japán beszédmód egzotikusságától azonban nem akarták megfosztani a magyar nézőt a forgalmazók. Feliratos a film — és ez így bosszantó! A magyarénál jóval gyorsabb japán beszédet alig tudja követni a most is árnyalás nélküli felirat. Amelyben hemzsegnek a nyelvtani és más „sajtó”-hi- bák. Figyelmünk zömét arra kell koncentrálni, hogy az elmosódott betűket, szavakat kisilabizálgassuk. A Szamurájháború talmi- ságaival együtt is azért programot jelent a nyári melegben. Már aki ezért ki tud bírni 120 percet a fülledt vetítőteremben... (nemesi) Így készül egy vesszőkosár... Bematatja Czár János. Fenti képünk: ülőpad lesz az óriás nyárfából Stúdium a festők műtermében Fotó: Kovács Erzsébet
