Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-06 / 184. szám

1986. augusztus 6., szerda Egyszemélyes művelődési házaink III. Felújítás közben Magyarbánhegyesen Egy a művelődési ház fotóarchívumából: emlékkép a legutóbbi nyugdíjastalálkozóról Lengyel József kilencven éve Kiürült Gemini-parketta- lakkos dobozok között vezet az út az irodáig. A magyar- bánhegyesi művelődési ház is az elmúlt évtized elején épült sok társával együtt, tí­pusterv szerint. Sajnos, az akkori kivitelezők nem ép­pen a maradandóságért épí­tették ezeket a házakat: az utóbbi években elodázhatat- lanul szükségessé vált szinte teljes felújításuk. Magyarbánhegyes közmű­velődési intézménye is az úgynevezett egyszemélyes művelődési házak sorába tartozik. Ha pontosabbak akarunk lenni, akkor a „fél- személyes”-ek sorába. Integ­rációt hoztak létre, ami azt jelenti: közös igazgatás alá tartozik az általános iskola és a művelődési ház. Ez utóbbinak a vezetője Dudás Károlyné, aki egyben az in­tegrált intézményegyüttes közművelődési igazgatóhe­lyettese is. Délelőtt tanít, a művelődési házra csak dél­után és este marad ideje. A jog szerint. A köznapi gya­korlat persze más, több mun­kát, erőfeszítést igényel. Szakképzettsége szerint gyógypedagógus, két éve a vezetője a közművelődési in­tézménynek. Korábban a he­lyi kisegítő iskola és nevelő- otthonnak volt igazgatója. Huszonöt éve él Magyarbán­hegyesen. „Sokan dolgoztak már itt, a házban. Amikor én vettem át, nem akartam semmit gyökeresen és hirtelen meg­változtatni. Azt hiszem, is­merem a községet, az itt élők igényeit szeretném kielégíte­ni. Persze, amennyire erőnk­ből futja.” Az évi negyedmillió fo­rintból, amely összegben a fűtés, a világítás, a bérkölt­sége is benne foglaltatik. Úgynevezett tartalmi munká­ra vagy hatvanezer forint jut. Mire telik ebből? Né­hány nagytermi, szórakozta­tó rendezvény, a Jókai és egy fővárosi színház gyer­mekműsorainak fogadása (évi 4—5 alkalommal; „Ko­rábban átvittük a gyereke­ket a mezőkovácsházi műve­lődési központba, de így ol­csóbb is, egyszerűbb is”), és nem utolsósorban kilenc kis­csoport — klub, szakkör; el­sősorban gyerekeknek és nyugdíjaskorúaknak — fenn­tartására. „Amikor átvettem a ház vezetését, először is az isko­lában végeztem felmérést az igényekről. Elsősorban a 7— 8. osztályosok körében. Most, a nyár elején 800 példány- ' ban stencileztettem le egy űrlapot, amelyet a nagyköz­ség felnőtt lakossága köré­ben terjesztettünk. Közvéle­mény-kutatás ez, amelynek nyolc kérdése szintén az igé­nyeket firtatja. Eddig ötven jött vissza hozzám kitöltve..." Mint minden településen, úgy Magyarbánhegyesen is a művelődési ház rendezvé­nyeit szinte csak a legfiata­labbak és a legidősebbek lá­togatják. A társadalmi veze­tőség (ez a község arról ne­vezetes, hogy itt ez a ta­nácsadó testület valóban te­vékenykedik is!) segítségével máris összeállt a jövő évadi terv. „Meggyőződésem, hogy ma már a kiscsoport az a for­ma, amire szükségük van az embereknek. A társadalmi vezetőség javaslatára nőklu­bot, kisállattenyésztők körét, sakk-, fotó- és honismereti szakköröket, egy felnőtt szín­játszó csoportot, valamint a gyerekeknek háztartási isme­reteket nyújtó kört, bábszak­kört, irodalmi színpadot és a gyűjtők klubját szeretnénk elindítani. És az udvar át­alakítása: álmaink egyike—” Hatalmas, igen jó adottsá­gokkal rendelkező kertje van a művelődési háznak. A köz­ségi tanács a VII. ötéves tervidőszakra az oktatási­művelődési ágazatra jutó teljes fejlesztési költségveté­sét a művelődési házra szán­ja. Ebből bizonyára jutni fog a kerti sakkra, a két lengő és á nagy gurítós tekepályá­ra. Ez utóbbit a helybeliek már régen kérik, tradicioná­lis játék a kugli Bánhegye­sen. No és a 4—5 szalonna­sütőhely kialakítására is. „Ide kell szoktatni az em­bereket. Korábban saját presszónk volt. Sajnos, de meg kellett szüntetni, veze­tőjével nem sikerült olyan megoldást találnunk, hogy az minden igényt kielégített volna. Természetesen a ter­vek között szerepel az is, hogy újra indítjuk. Csupán egy feltételt szabunk: műkö­dése ezután feleljen meg a legelemibb társaskapcsolat- szabályoknak.” A helyi üzemek, szövetke­zetek szocialista brigádjai rendszeresen „igénybe ve­szik” a művelődési házat. Az idézőjelben foglaltak ma még furcsán hatnak. Arról van szó, hogy valóban szol­gáltatónak számítják a köz- művelődés intézményét. És ez így természetes, így kell lennie. Az ő kérésükre ké­szülnek el majd azok a bizo­nyos szalonnasütőhelyek; re­mélhetőleg sok-sok meghitt, baráti együttlét színterei. A következő öt esztendőre szóló tanácsi ígéret 600 ezer forintot jelent. Tavaly már hozzákezdtek a fűtés korsze­rűsítéséhez (gázkonvektoro­kat szereltek föl, a szerelés még nem fejeződött be), az elektromos hálózat is meg­újult, most a helyiségek pa­dozatának javítása, lakkozá­sa történik. A következő hó­napokban a tetőzetet, a ko­rábbi években életveszélyes­sé vált bejárat felújítását végzik el. Természetesen eb­ből a több mint félmillióból az iskola épületének javítá­sára is jut majd. „Célul tűztük ki, hogy a ház kihasználtságát is javít­juk. Ezért is olyan progra­mokat szeretnék a követke­ző évadban szervezni, ame­lyek az egyes rétegek igé­nyeit is szolgálják.” Bár ma is alig akad nap, hogy népesebb csoport előtt ne kelljen kinyitni a műve­lődési ház ajtaját. A nagyte­rem (szépen felújítva!) szín­pada alatti pinceklubban hétfőnként a 110 tagot szám­láló nyugdíjasklub, kedden este a nagyközségi KISZ- szervezet, hétvégeken pedig más-más klubok, körök, bri­gádok és baráti társaságok tartanak összejöveteleket. „Ami a technikai felsze­reltségünket illeti: még rá­diónk sincs! Az összes egy le­mezjátszó, valamint egy több­ször rossz, mint használható erősítő. Ha ünnepség van, úgy kell összekérnem a leg­alapvetőbb berendezési-tech­nikai tárgyakat is ...” Értékes, nem egy vonatko­zásában példát mutató tevé­kenységet is felmutat a ma- gyarbánhegyesi művelődési ház, annak vezetőnője. „A helyi politikai, állami és gazdasági vezetés és az itt lakók segítsége nélkül nem mennék semmire. Hogy jól érzem itt magam, s hogy a népművelői hivatásba **bele­kalkulált«• napi kis kudar­cok ellenére is értelmét lá­tom, azt ennek, ennek az egésznek köszönhetem." Nemesi László Lengyel József (1896—1975) a magyar szocialista iroda­lom jelentős alkotója 1955. nyarán érkezett haza több mint negyedfél évtizedes tá­voliét után a Szovjetunióból. Az indulás előtt Moszkvában kapott tanácsokat — hogy emberségét őrizze meg a bálványomlás közepette is — soha nem felejtette el. A Fe­rihegyi repülőtéren ugyan senki sem várta, de a nagy tapasztalatokkal rendelkező író (közel már hatvanadik évéhez) nem esett kétségbe: tájékozódott és beilleszkedett az itthoni irodalmi viszo­nyokba. Az író 1896. augusztus 4- én született Marcaliban (So­mogy megyében). Édesapjá­nak szőlője volt, s a csa­ládfő 1912-ben bekövetke­zett haláláig viszonylagos jó­módban éltek. Első írása 1916- ban jelent meg nyom­tatásban, a Tett című anti- militarista folyóiratban. Ez meghatározta későbbi tájé­kozódását, s a neki legin­kább tetsző jövőkép alapján 1917- ben a Sallai—Korvin- csoport tagjává lett. 1918-ban részt vállalt a KMP létreho­zásának, megszervezésének előkészítésében, s feladatot vállalt az alapításban is. A tanácshatalom idején a Vörös Újság terjesztésért felelős munkatársa volt, majd az Ifjú Proletár című lap szer­kesztőjeként dolgozott. A Tanácsköztársaság bu­kása után Ausztriába emig­rált. Ott először — Karl- heimban — bebörtönözték. Kiszabadulása után azonnal bekapcsolódott a párt mun­kájába. Közben csalódások érték. 1922-ben kilépett a pártból. 1924-ben Sallai Im­re újra bevonta a mozgalom­ba. Akkor mint az osztrák kommunista párt tagja a Schutzbund megfelelő frak­ciójához kapcsolódott. Köz­ben cikkeket írt a bécsi Rote Fahne külpolitikai rovatába. 1927-ben Berlinbe költö­zött, ahol azonnal átigazol­ták a német mozgalomba. Írói, újságírói feladatokat ka­pott. 1930-ban a Szovjetunió­ba telepedett át. A Vörös Szakszervezeti Internacioná- léban foglalkoztatták. A Sarló és Kalapács című fo­lyóirat szerkesztőjének ne­vezték ki. Fő feladatának az írói munkát érezte; elbeszé­léseken, regényterveken dol­gozott. 1933-ban a pártba való felvételre ajánlják. 1938. februárjában letar­tóztatták, börtönbe vetették, azután örökös száműzetésbe vitték Szibériába, ahonnan csak az ötvenes évek elején kerülhetett vissza. 1955. jú­nius 25-én a Szovjetunió Legfelső Bíróságának hadi- törvényszéke rehabilitálta, az 1939. áprilisi és az 1949. feb­ruári ítéleteket — bűncselek­mény hiányában — meg­szüntette. Lengyel József műveivel a magyar olvasók hazatérése után ismerkedhettek meg. (Verses, novellás és mese­könyve külföldön már a hú­szas években megjelent.) Kisprózáját az itthoni kö­zönség előtt a Kulcs (1956) című válogatása mutatta meg. Ezután a Visegrádi ut­ca (1957) és a Prenn Ferenc hányatott élete (1958) követ­kezett. Az utóbbi regényt már a harmincas években elkezdte, de csak itthon fe­jezte be. Az átélt esemé­nyek, forradalmi idők ka­landos és köznapi arcát vil­lantotta fel. Azt a hőstípust igyekezett ábrázolni, amelyik pesti vagányból lett az ese­mények sodrása folytán el­kötelezett ember. Akkor ké­szülő műveiben a cselekvés morális felelősségével, önnön sorsával és a történelmi­társadalmi fejlődés útjával foglalkozott, hangsúlyozva: a históriai tanulságok képletes és valóságos kulcsait soha nem szabad a tengerbe dob­ni. .. A személyi kultusz politi­kájának bírálatát az Isten ostora (1955-ben elkészült, de csak 1963-ban kiadott) filmregényében kezdte meg. Attila hun király történeté­vel az önkényuralom ellen tiltakozott. Erről igazi mű­vészi értékű számadás volt az Igéző (1961) című elbeszé­lése. Szinte lírai eszközökkel mondott ki kendőzhetetlen igazságokat. Magas fokú er- kölcsiség és korszerű realiz­mus ötvöződött munkájában. Nagy sikere nem volt vélet­len. S az sem, hogy írói munkásságát 1957-ben József Attila-, a következő évben SZOT-, 1963-ban Igéző című kötetéért és életművéért- Kossuth-díjjal ismerték el. Műveinek eddigi legtelje­sebb gyűjteménye 1966-ban, hetvenedik születésnapjára jelent meg (Mérni a mérhe­tetlent). Kilencven éve az egész életmű megismerését kívánja! Laczkó András Elit H munka virtusa A budai Villányi út Móricz Zsigmond körtéri torkolatá­ból keskeny, emelkedő utca és lépcső fut neki a Gellért­hegy nyugati lejtőjének. A Himfy utca és a Himfy lépcső. Neve a Kesergő szerelem és a Boldog szerelem, a Himfy szerelmei költőjét, Kisfaludy Sándort idézi, s bár ez vélet­len, a véletlen is lehet stílszerű: a Himfy lépcső közepéről már látni lehet az irodalmár és nyelvész egyetemisták kol­légiumát, a Ménesi úti Eötvös Kollégiumot. Amikor 1950 őszén lakója lettem, már csak elfelejtendő hírét őrizték falai annak, hogy ez bizony még két évvel azelőtt is elit­kollégiumnak számított. Az ország úgypevezett humánér­telmiségének leendő krémjét gyűjtötte össze. Mostanában jelent meg Szász Imre Ménesi út című doku­mentumregénye, ennek a legendás intézménynek a végnap­jairól. Ameddig lehetett, tanárai és diákjai görcsösen őriz­ték az „alapító atyák” elképzeléseit a szigorú felvételi ros­tálásról, az önképzés virtuskodó buzgalmáról, a „légy tájé- kozottabb-olvasottabb, mint tegnap voltál” versenyszellemé­ről, amelyhez a viták nyíltsága, és a vélemények lehető teljes szabadsága is hozzátartozott. Meg persze, az a diák- hagyomány, amelynek játékos szokásrendjéből a vaskos humor sem hiányozhatott. Ha nem alakul át névtelen diák­szállóvá, ha az én időmben is elit kollégium marad, soha­sem költözhettem volna falai közé. Általános tájékozatlan­ságom idegennyelv-tudásom hiánya miatt kihullok a ros­tán. Ehelyett ide zsúfolódott össze a megszüntetett népi kollégiumok valamennyi bölcsészhallgatója. Emeletes vas­ágyak sokasága, még a tanulószobákban is; úgy éreztük, hogy jogos honfoglalók vagyunk; az elitképzés az úri rend találmánya volt — csak hadd árasszák el az új rend gyer­mekei a kollégium szobáit is, meg az egyetem padjait is. Nemhogy fájdalmat, inkább diadalt éreztünk: a jövő a tö­megeké, tehát a tömegek oktatásáé is. Nem a kevesek ki­emelkedéséé, hanem a sokaság együtthaladásáé. Alig tudsz valamit? Nem baj, valamit majd csak tudni fogsz. Éljen az egyenlőség, éljen az esélyegyenlőség is! Azt szokták mondani, ha valami már megtörtént, tudo­mánytalan dolog megkérdezni: történhetett volna-e más­ként. Én tehát nem tagadom, hogy abban a mozdulatban, amely elsöpörte az elitképzést, volt jogosult pátosz. Abban a mozdulatban is, amely a „munkásarisztokrácia” elleni harc jelszavával egyenlősítette a béreket. De azt most már mindenki tudja, sőt, mondja is, hogy annak az egykori egyenlősítésnek a terheit nyögjük máig. A sajtó tele van az alap-, közép- és felsőoktatás általános színvonalcsökkené­séről szóló panaszokkal. A nagy tanáregyéniségek, és a te­hetségkiválasztási módszerek számonkérésével. És mégin- kább tele van a béregyenlősdi elleni panaszokkal. A jó szakmunkás valamikori megbecsültsége iránti nosztalgiák­kal. A mesterségek művészeinek, és az érdekükben kiala­kítandó bérfizetési módszereknek a számonkérésével. Leg­főbb jelszavaink egyike, már hosszú idő óta, a differenciá­lás, amin azt értjük magyarul: különböztessük meg végre különös gondossággal a jó tanulót a rossz tanulótól, és bér- rel-megbecsüléssel a jó munkást a rossz munkástól. Hogy ez a követelés miként függ össze a gazdaság, a társadalom és a szellemi élet napirenden levő reformjával, netán azzal, amit az extenzív (a külsődleges) módszerekről az intenzív (a belsődleges) módszerekre való áttérés szük­ségének neveznek, vagy azzal, amit a tudományos-techni­kai forradalom kihívásaként emlegetnek — íöstellném bi­zonygatni. Arról van-e szó tehát, hogy egy vargabetű után vissza kell térnünk az oktatásbeli elitképzéshez, meg a gazdaság- és társadalombeli elitkialakításhoz? Vagy patétikusabban szólva: ezt tűzte ki most célunkul a történelem? Én ma­gam nem félnék az elit szótól sem, de ha valami arisztok­ratikus, nem demokratikus jelentésárnyalat tapad hozzá, ^rendben van, ne használjuk. Abban az igyekezetben azonban, amely többször ellódí­tott már bennünket a holtpontról, s amelynek nagyobb lendületét külső és belső tényezők egyaránt sürgetik most, új viszonyokat kell teremtenünk. Nem mondok újat, mégis mondom: — Vissza kell állítanunk a nagy tanáregyéniségek rangját. — Legyen tekintélyük, hírük-nevük a kitűnő és még ki- tűnőbb iskoláknak. — Változzék meg a mai diákértékrend; ne tekintessék strébernek, aki azért jár iskolába, hogy tanulva okosodjék. — Kapjon ötszörös ellenértéket a jó munka, szűnjön meg a bér és fizetés „jelenléti díj”-jellege, a fizetési listák számoszlopai ne fedjék el a lelkiismeretesség, a hozzáértés és a hanyagság, a kontárság különbségeit! — És legyen végre fő mércéje a vezetőkiválasztásnak is a rátermettség! Sorolnám tovább, de röstellkedve megállók: átcsúsztam a régi, rossz vezércikkek üresen parancsoló modoríkba. „Áll­jon vissza ez”, „legyen az”, „változzék meg amaz”. És a feltételek? Hiszen ha nincs pénz, hogyan legyen jó a mun­ka? Ha viszont nem jó a munka, hogyan legyen pénz? Ezt hívják ördögi körnek, és már régen nem hisszük, hogy pa­rancsoló ráolvasással ördögöt lehetne űzni. Valamivel mégis lehet, hiszen akadnak azért, akiknek sikerült. Nem hívják elitnek őket, de vannak kitűnő tanárok, jó iskolák, szorgalmas diákok, aranykezű munkások és rátermett ve­zetők. Hogyan csinálják? Az a gyanúm: ahányan vannak, annyiféleképpen. Csak egy dologban lehetnek azonosak: a feltételeket nem elfogadták, hanem újjáteremtették. Saját, cselekvő szándékaikhoz igazították. Virtus is van a vilá­gon. Megmutatni: íme, ezt tudom. Szász Imre könyvének Eötvös-kollégistáit az hajtotta: még átdorbézolt éjszaka után is be a hajnali könyvtárba, egyetlen olyan nap se maradjon ki, amikor olvasottabb lehetek, mint tegnap vol­tam. És ha sokan nekigyűrkőznek, „fent” is, meg „lent” is, hogy a feltételeket szándékaikhoz igazítsák? Nos, ezt hív­ják reformnak most. Sőt: radikális reformnak. Faragó Vilmos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents