Békés Megyei Népújság, 1986. augusztus (41. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-02 / 181. szám

1986. augusztus 2., szombat o EH2DBS­Csoór István: „Ulty Vendel...” A magyar költészet Lengyelországban A fekete keretes gyászje­lentésből hármat megcímzett. Kikereste az irányítószámot, a füzetéből takaros gyöngy- betűkkel kiírta az utcát és a házszámot, felbélyegezte és bedobta a postaládába. Sóhajtott, mint ahogy ilyen szomorú naphoz illik. A negyedik gyászjelentést szépen összehajtogatta és be­tette. a belső zsebbe. Azt a ravatalozó ajtajára szánta. Megindult a gesztenyefák között végig. Napfényből ár­nyékba és árnyékból nap­fénybe lépett. * * * A három gyászjelentés egyszerre érkezett meg. A debreceni címzett reme­gő kézzel hajtogatta szét, s míg olvasta, rángott a szája széle, és sűrűn vert a szíve, mert a gyászoló család fáj­dalommal tudatja, hogy a "legjobb barát, a legjobb ro­kon, az élenjáró dolgozó, BÁTKI ISTVÁN kőműves, szocialista brigádtag, életé­nek 40. évében rövid szen­vedés után elhunyt. Talpig izzadt, mire elol­vasta. Arra gondolt, hogy az ilyen esemény mély se­bet ejt az emberben. Érez­te, csupa seb rajta minden, kívül és belül. Oda a leg­jobb barát, a legjobb mun­katárs és a legkitűnőbb kár­tyapartner. Szegény — nyu­godjon — mennyire szerette az ultit. Igaz, a vérnyomása felsza­ladt, ha valamelyikőjük el­fogta a piros hetest. Legyin­tett, félrehúzta a száját és úgy dörmögte: — A pancser is talál né­ha szemet...! A nagy gyászban mosoly­gott is a debreceni barát. Együtt rakták a téglát az OTP-s társasház falába. Ak­kor alakították meg a szocia­lista brigádot. A néven hete­kig vitatkoztak. Az elsőt a versenyfelelős egyszerűen le­seperte az asztalról. Azt kér­dezte: ki volt az az Ulty Vendel? A markába köpött az ak­kor még dolgozó barát és úgy magyarázta: — Brazíliában élő béke­harcos, forradalmár, akit az őserdőben mérges kígyó pusztított el... Másnap égnek meredő haj­jal jött a felelős. — Ilyen embert nem em­lít meg a lexikon sem, de nincs benne az ajánlottak névsorában sem... Ez link név... A komolyságot őriz­zétek meg, kedves élvtár­sak. .. Az akkor még élő barát feltolta a karima nélküli malterpettyes kalapját a feje búbjára és ajánlotta a má­sodik nevet: — Legyen Durchmarsch... — Ez megint valami lin- kóci alak...! — Ez, komám, a német el­lenállási mozgalom kiemel­kedő harcosa, tábornok, Hit- lerék megölték... Szaladt a versenyfelelős, s még aznap jött is vissza. Az állványokra szuszogva ka­paszkodott fel. Lengette a karját és átkozta a sorsát, amiért ilyen megbízhatatlan emberekkel hozta össze a sors. — A ti pasitok közönséges hasmenés, ha akarjátok, ka­tonai felvonulás, ha akarjá­tok, az ultiban mindent ver, ha akarjátok, egyhuzamban két műszak, és terólad, Bát- ki elvtárs, nem mintázzák meg a szocialista kőműves szobrát.. . Te... Te... Te... Nem mondta ki, mert ép­pen a kőműveskalapács volt Bátkinak a kezében. A végén Dodó Istvánban egyeztek meg, aki értette a módját, hogyan kell a nőket is csatasorba állítani. * * * A második gyászjelentést Kaszaperen kapta meg a címzett. A felesége várta a kapuban és elszorult szívvel csak ennyit mondott: — Meghalt István ... — Melyik István? — Bátki Pista, akivel Gyu­lán együtt dolgoztatok tíz évig... Együtt mentek be a szo­bába, s szomorúsággal telt meg a szív. Akkor még barábelkőmű- vesek voltak. Járták a me­gyét, renoválták az iskolá­kat, téeszben istállót építet­tek, magtárakban aludtak és egész éjjel szagolták-az is- tállószagú pokrócokat. Az asztalt láda pótolta, s azon osztották a lapot. Agyonzsírozott kártya, dró­ton lógó petrós lámpa. Füs­tölt, mint a gyárkémény. Reggelre kormot köptek és fújtak a zsebkendőbe. Az asszony a szobában kérdezte: — Elmész? — Reggel a hatos busszal, készíts ki mindent... * * * Szolnokon is időben kéz­besített a posta. A munkás- szálláson várta a gyászjelen­tés. A gondnok félve nyúj­totta át. Ott nyitotta ki előtte. Látta a gondnok, ho­gyan sápadt el a szolnoki koma, hogyan váltott színt a nyaka, hogyan csurgóit le róla a veríték, és hallotta a sziszegő hangot, amit az el­olvasott betűk után eresztett el: — A betyár mindenit! A gondnok atyai részvétet mutatott: — Rokon? — Több... — Ismerős? — Több ... — Testvér? — Ultipartner, régi mun­katárs, akivel együtt leg­alább százmillió téglát rak­tunk fedél alá ... S míg a menetrendet bön­gészte, emlékek özöne so­rolt el előtte. Ö csak koppantott mindig és töltötte a zománcos bögrét precízen, pontosan, amit ra­gasztószalaggal jelöltek meg. Addig kellett a bort töltenie és utána a szódát. Bátki Pis­ta a hosszúlépést szerette. Egy ujjnyi bor, háromujjnyi szóda. Tízfilléres alapon ment a játék nap nap után. A nyereség kalapba került, onnan a boltba. Emlékszik a kezdeti világ tintaborára. Sűrűbb volt, mint a bikavér, recsegett az ember foga alatt, mintha téglaport rágott vol­na Ezt is kibírták. A ké­sőbbi időben már szemelt rizling járta. Minden este egy liter, se több, se keve­sebb. * * * Hárman álltak a bezárt aj­tajú ravatalozó előtt. Elkes­kenyedett szemmel nézték az ajtóra szegeit gyászjelentést és elszorult szívvel várták a pillanatot, amikor a téglától megkeményedett tenyerét még egyszer utoljára meg­szoríthatják. Nem szóltak, nem beszéltek. Nem érezték a fényesen csillogó napfényt, a lengedező szellőt, ami a temetők gyertyaszagát hozta magával és vitte túl a kerí­tésen a közeli házak torná­cáig. A hangra fordultak meg. A hátuk mögött szólt a ha­lott és mire visszafordultak, mutatta a tiszta új kártya­csomagot: — Másképpen nem tudta­lak volna összecsalogatni benneteket... S nevetett a halott. Hogyan fogadják a ma­gyar költészetet Lengyelor­szágban? Az e kérdésre adandó válasz, bevallom, több szempontból is suta helyzetbe hoz. Azért érkez­tem Magyarországra, hogy megkíséreljem elsajátítani — legalábbis bizonyos fokig — a nyelvét. Legárulkodóbb gyümölcseinek formáit, szí­neit — mert nem ily gyü­mölcsök-e a versek — nyers- fordításokra, szótárra és be­leérzőképességemre hagyat­kozva tíz-egynéhány év óta igyekszem, bizonyára eltérő eredménnyel, közvetíteni a lengyelségnek. Tizenöt évvel ezelőtt any- nyit tudtam a magyar köl­tészetről, amennyit honfi­társaim többsége. Mármint- hogy Petőfi Sándor magyar költő volt. Amikor annak idején .levelet kaptam Keré- nyi Gráciától, hogy fordítsak le három verset — (egyet Bornemisza Pétertől, egyet Rimay Jánostól és egyet még valakitől) — az Állami Ki­adóvállalat (PIW) gondozá­sában készülő magyar költé­szeti antológia számára, meg­fordult a fejemben — sze­retném elfelejteni, de nem tudom —, hogy illő dolog-e egy szép reményű fiatal poé­tának magyar verseket for­dítani, s vajon e pótszerként ható foglalatosságot nem szenvedi-e meg saját költői tekintélyem. A Magyarország iránt érzett rokonszenv, melyhez az a hiú becsvágy is társult, hogy megmuta­tom : tisztességgel megfele­lek a feladatnak, döntött ar­ról, hogy igent mondtam. Amikor az első három vers után további fordítandó mű­veket kaptam (Áprilyt, Ju­hász Gyulát, Tóth Árpádot, Szabó Lőrincet), kezdeti ap­riori, „felsőbbrendűségi” ér­zésem szétporladt, s kezde­tét vette a máig tartó ka­land. Az antológia kapcsán ben­nem végbement változás nem mondható kivételes je­lenségnek. A költők és az ol­vasók körében szellemi di­vat lett 1975-ben a magyar költészettel foglalkozni. A Csapiáros István, Keré- nyi Grácia, Andrzej Siero- szewski neve által fémjelzett antológia megjelenése óta ti­zenegy év telt el. E tizenegy év múltán a társadalmi tu­datban, vagy hogy óvato­sabban fogalmazzak, az iro­dalom iránt érdeklődő em­berek tudatában, úgy gon­dolom, Babits Mihály, Ily- lyés Gyula, Radnóti Miklós, Pilinszky János, József Atti­la, Ady Endre, Nemes Nagy Ágnes, Nagy László, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Csoó- ri Sándor neve már eleve­nen él. Az első antológiát két újabb követte. A mo­dern magyar költészet 13 költője Szczepan Worono- wicz válogatásában 1983-ban jelent meg, a Jóslás a te idődről című antológia Kon­rad Sutarski válogatásában pedig tavaly. A rangot és a betöltött vagy betölthető szerepet il­letően is ugyanez a sorrend. És nemcsak az oly személyes jellegű szempontok miatt, minthogy az első antológiá­ról — nevemre szólóan is — — Jaroslaw Iwaszkiewicz nyilatkozott elragadtatottan, hogy a másodiknak költői szerkesztője voltam, a har­madikba pedig szintén for­dítottam. Az első antológia hét évszázad 70 magyar köl­tőjének közel 300 versét tar­talmazta, a másodikban 13 költő szerepelt 185 verssel, a harmadik pedig 36 költő 142 versét tette közzé. Már ma­guk a számjegyek is elárul­nak valamit e könyvek jel­legéről. Hogy az első antoló­gia kivételes eseménynek bi­zonyult a lengyel irodalmi életben, az abból fakadt, hogy Magyarország költői térképét kirajzolva szintézist adott költészetéről. Worono- wicz antológiája (Zelk Zol­tán kivételével) az elsőből már ismert költőket muta­tott be, jellegéből követke­zően tehát az említett tér­kép kisebb részét fogta át, de ennek megfelelő nagyí­tásban. A Magyarországon élő Konrad Sutarski antoló­giájában másként alakulnak az arányok: a harminchat szerző közül csak hat (Csoó- ri Sándor, Garai Gábor, Ju­hász Ferenc, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Pilinsz­ky János) szerepelt az előző antológiában, tehát e könyv 30 új nevet tartalmazott. Már maga ez a tény is arról árulkodik, hogy a Jóslás a te idődről nagyobbrészt fel­fedező jellegű vállalkozás, s a valószínűségszámítás sza­bályait szem előtt tartva, hi­balehetősége is nagyobb, az idő biztos hogy korrekciót, átértékelést végez rajta. Reálisan kell gondolkod­nunk. Nehéz elképzelni, hogy néhány lefordított verse alapján azt mondhatjuk egy költőről, hogy ebben vagy abban az országban ismert. De a latin közmondás sze­rint: a vízcsepp repeszti meg a sziklatömböt. Én éppen emiatt tartom a Jóslás a te idődről című verseskönyvet rendkívül fontosnak.» Azt, hogy tíz év alatt három an­tológia jelent meg Lengyel- országban, biztatónak, erőt adónak érzem. A magyar költészet len­gyelországi fogadtatását il­letően azonban azt is le kell írnom, hogy nem minden mérhető meg szemmel. A fogadtatás nemcsak a ki­nyomtatott és eladott köte­tek száma, nemcsak mennyi­ség, nemcsak a recenziók terjedelme és minősítése alapján ítélhető meg hanem sokkal inkább azzal a hatás­sal, amit az a lengyel költé­szetre gyakorol. Ismerik-e a magyar költé­szetet Lengyelországban? Is­merik-e az angol költészetet Lengyelországban? Ismerik-e a lengyel költészetet Len­gyelországban? Ne várjunk csodát! A csepp repeszti meg a sziklatömböt. Az a fontos, hogy egyre bővebben hull­jon. Bohdan Zadura Horváth János: Telkibánya I. Gulay István: „Ifjú magyar révész, vigyél át a hajón...” A házaspár fél napig pa­kolt. A kocsi hátulja egészen lesüllyedt. Akkor próbaként beültették hátra három kis­gyermeküket, Sárikát, Lacót, Domokost. A sárvédő majd­nem súrolta a kerekeket. Elölről kellett kezdeniük. A laposabb csomagokból ket­tőt az első ülések alá gyö­möszöltek, a nagyobbak kö­zül kettőt kitettek a járdára, és topogtak mellette, mité­vők legyenek. A fiatalasszony a negyedik gyereket várta. Zsófit. Min­denképpen Zsófit szerettek volna. Most egymásra mosolyog­tak. Nagy útra indultak. Gya­lázat, de a század hitványsá­ga játszotta kezükre a sze­rencsét. A keresztényszocia­lizmus hullahegyein, Ma­gyarország kálváriáján mú­lott ez a nagy utazás. Csa­ládjuk, mely nemzedékeken át természettudósokkal, pro­fesszorokkal szolgálta a nem­zetet, ebben a században megcsonkult. Számos roko­nuk nyugatra menekült. A vadállat, úgy tűnik me|szelídült. Nekiindulhat­tak hát, hogy ezen a nyáron végigszáguldjanak Európa országain. Viszi őket a gép­kocsi napfényre, tengerre, magas hegyek közé. Mi legyen? Forgatják a bi- - lit. Sok helyet foglal, de ez a legfontosabb. Fölöslegesnek nyilvánítják a hajsütővasat, öt törülközőből egy marad, az ajándékba szánt bokályok is visszakerültek a lakásba. Nagysokára beülnek mind­annyian az autóba. Inte­getnek a nagypapának, majd elkanyarodnak az első utca­sarkon. Kievickélnek a* vá­rosból, ráfutnak a főútra. Nyugatnak tartanak. Szorosan az út mellett öreg tanyák. Aki ezekben él­te le az életét, annak ez az út volt a sorsa. Az úton zaj­ló történelem nevelte, mos­tohán, ostobán, amilyen az e századi magyar történelem is volt. Daloló, síró katonák, menekülők hömpölyögtek rajta oda-vissza. Ott lenn Dél-Franciaor- szágban, Saint Tropez fölött, midőn oleander árnyékából gyönyörködtek a tengerben, reggelizés közben így szólt az unokatestvér: — Meghatóak vagytok így együtt! Boldog vagyok, hogy látlak benneteket. Ennyi gyerek...! Tudjátok, az jut eszembe, hogy Magyarország lakossága a tatárjárás előtt annyi volt, mint Angliáé. A tatárjárás után azonban an­nak csak a fele lett. De mire a törököt vártuk, már megint annyian voltunk, ahányan az angol szigeteken éltek. Ezért mondják, hogy van a ma­gyarságban biológiai erő. A gyerekek ropogósra sül­tek. A kocsi pedig vitte to­vább utasait Svájcba, gyan­tás illatú hegyi levegőre. „Melyik országban vagyunk? — kíváncsiskodtak a gyere­kek, amikor lassítottak egyenruhás emberek intését les,ve, mehetnek-e tovább. — Itt kik élnek? Milyen nyel­ven beszélnek?” Zsófika a sarkával jelezte, anyja hasát gyengén taposva, ha kényel­metlenné vált számára a sok ülés. A svájci alkonyaiban szó került a nyugatra vezető út­ról. a tanyákkal. — Két napra meghúztam magam az egyikben — emlé­kezett a vendéglátó rokon: — Második nap behajtottak a németek egy sereg foglyot. Azt mondja az egyik tiszt a tanyagazdának: „Vater, bit­te milch...” De az nem tu­dott tejet adni neki, mert a tehene hasas volt, utolsó he­tes. Borjú volt benne. A né­met se szó, se beszéd, beron­tott az istállóba, és kivégez­te a tehenet. Én ástam el a gazdával az istálló végénél. A svájci csokoládétól csö­mört kaptak a gyerekek, mi­re tovább indultak Hollan­diába. Minden igaz volt, amit erről az országról hal­lottak. A házak, a tulipánok, a szökőkutak, a tehenek... Rokoni szeretettel fogad­ták őket itt is. Vendéglátóik­ra az élő magyar nyelv, a gyermekbeszéd hihetetlen erővel hatott. — Merre jöttetek? — kér­deztél^ ők is. Az az út, a nyugatra ve­zető, izgatta őket. Az utolsó út. — Győr után volt egy ta­nya. Ott pihentünk meg. Egy német tábornok és maradék tiszti környezete nem kapott Győrből hazafelé vonatot, gyalog indultak vissza. Egy­szerre csak betoppantak hoz­zánk. Vacsorát követeltek. A gazda felesége krumplipapri­kást főzött nekik. Némán et­ték. Mézzel ízesítették. Mi­lyen hasuk volt, nem tu­dom!! Sárika, Lacó, Domokos a padlón matscboxokkal ját­szadozott. A felnőttek derült­ségére ők is kacarászni kezdtek. — Most hova megyünk? Melyik országba? — kérdez­ték ezek a vándorgyerekek, amikor ismét kocsiba pa­rancsolták őket. — Luca nénihez, Ausztriá­ba. — Ott milyen nyelven be­szélnek? — Németül. Luca néni özvegyasszony volt. Papírokból, vagyis ér­tékpapírokból élt. A férje hagyta rá. — Azt mondta az Úristen, sokasodjatok. Mi mégsem sokasodtunk — mondta a né­pes rokoncsalád láttán. — Ügy tartotta a férjem, miu­tán elmenekültünk: sokasod­jon más! Megundorodott a háborútól, Magyarországtól, magától. Pedig míg otthon voltunk, jó humorú, vidám férfi volt. Emlékszem, ko­csit, hamis papírokat szerez­tünk, úgy jöttünk ki. Útköz­ben nyitva találtunk egy kisvendéglőt. Pénzünk még volt, bementünk. Kérdeztük egy fiatal pincértől, mi van reggelire. Azt felelte: „Pacal, halászlé!” Kérdi az* uram, miből van a halászlé? A pincér indult a konyhába, a válla fölött szólt vissza: „Nyúlfejből!” A férjem, a bolond, meg csak így: „Ló­fejből nincs?” Ezen igen mulattak, összebarátkoztak, pálinkát ittak... így jöttünk ki. De sokasodni nem akart. Nem volt már olyan kedve. Az osztrák kisváros, akár­csak Luca néni: kedves, csendes, tiszta. Nem hasonlí­tott Magyarországra. A kocsiban, útban a ma­gyar határ felé, a szülők ne­hezen bírtak a gyerekekkel. A történelem játék, a gye­rekcipők, gyerekruhák, ka­kaósdobozok, konyhai robo­tok elfoglalták a hátsó ülés felét is. Ezekkel vezekelte volna bűnét a század ezzel a sokasodó csalóddal szemben? Otromba, primitív jóvátétel lenne. A gyerekek ajzottan vár­ták, mikor érnek már hazai földre. Hangoskodtak, kötöz- ködtek egymással. Már-már megálltak, hogy megrakják mind a hármat. Szerencsére sikerült verés nélkül meg­úszniuk a határig. Ott ^megálltak. Kicsisári feltűnően elcsendesedett. Az apja mutatta: — Az ott, a sorompón túl, már Magyarország, kislányom. Vám, útlevélkezelés, so­rompó fel, a gépkocsi elin­dult arz úton, amelyen kife­lé is jöttek. Amint átgurul­tak a sorompó alatt, Kicsi­sári halkan megszólalt: — Szervusz, Ausztria... Kezitcsókolom, Magyaror­szág. .. A szülők egyszerre fordul­tak hátra. Az apa hökkenten még rá is kérdezett: — Mit mondtál?

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents